31/08/2026
Dél-Amerikában, egy mesternövényi diétán, az egyik szertartáson azt az üzenetet kaptam:
„Kriszti, nagyon jó, amit csinálsz, de meg kell tanulnod lezárni.”
Csodás képeket kaptam Bükkszentkeresztről és a gyógynövényekről. Mintha incselkedtek volna velem, és hívtak volna, hogy szakítsam ki magam a budapesti életemből. Akkor még fogalmam sem volt róla, mi fog történni.
Még ugyanabban az évben meghalt Édesapám. Halála kézzelfogható súlyként nehezedett a családunk életére.
Az akkori párommal csenevészekként kerestük a helyünket, amely később otthonná válhat. Még néhány hónap telt el, én pedig valójában még fel sem dolgoztam, mi történt. Közben a akkor még tizenhat éves öcsémmel is egyre több probléma adódott, ami csak tovább növelte a feszültséget.
És közben a munkásságom mélyülni kezdett.
Az elején nem tudtam dolgozni. Tanulni kezdtem: természetgyógyászatot, kereskedelmet – bármit, ami lekötött, és amitől hasznosnak érezhettem magam.
Majd lassacskán erőre kaptam.
Egyik szülés követte a másikat. Otthon, kórházban. Szülésáldó ünnepségek, gyermekágy lezárása, egyik folyamat a másik után. Olykor egy-egy újjászületéssel, kakaószertartással.
A csoportok szinte maguktól szerveződtek. Minden a születésekből indult ki.
Közben azonban érezni lehetett egy lavinát a háttérben. Valami vészesen közeledett, és baljósló feszültséggel jelezte az érkezését.
Majd egyszer csak elvágódott a hivatásom.
Az összes szülést lemondták – mindig a vajúdás pillanatában. Én pedig nem ért***em, mi történik.
Egyik konfliktus követte a másikat az akkori párommal. Én pedig egyre kétségbeesettebb lettem.
Hiába ettem, már nem táplált az étel. Elfogytam.
Vészesen lefogytam. Rossz volt rám nézni. Azt látni, ahogy minden kapaszkodót, ami még a realitás talaján tartott, egyszer csak kihúznak a lábam alól.
A párom megcsalt.
És a kártyavár már nemcsak valahonnan a távolból látszott összeomlani.
Összedőlt.
A családom, a családi mintáim, Édesapám halálának súlya és a rendezetlenségeinek terhe, valamint az élet utolsó biztonságosnak hitt foszlánya is egyszerre nehezedett rám. Mindegyik a maga traumájával karöltve.
Azt éreztem, hogy egy mély szakadék keletkezett bennem a nőkhöz és a férfiakhoz való kapcsolódásban is.
És ekkor már csak egyetlen dolgot tudtam, az utolsó vékony leheletemet is kipréselve magamból:
El kell költöznöm a közös otthonból.
El kell mennem Budapestről.
MOST.
Olyan gyorsan történt minden, mint a karikacsapás.
Bükkszentkereszt lett maga a biztonság. Az óvó bölcső, amelyben gyenge testem újra felépülhetett, a sebzett szívemet pedig a gyógynövények varázsába áztathattam. Ez lett az egyetlen örömöm.
Elkezdtem megtanulni lezárni.
A Vénuszi nők pedig karon fogtak, hogy újra megtanulhassak felállni.
Eltelt egy év, és megérkezett a visszaesés első hulláma.
Akkor ért***em meg, hogy nem az idő múlása gyógyít. Hanem mindaz, ami az úton történik.
Új alapokat teremteni.
Újra megtanulni bízni.
Befogadni. Táplálni. Szeretni.
Megtanulni az illúziókat valóságként látni.
Felismerni a játszmákat.
És végül felülemelkedni az önmagam iránt érzett, végtelennek tűnő sajnálaton.
Sokáig úgy éreztem, hogy mindez egy stigma, amit soha nem tudok majd levakarni magamról. Sokáig hibáztattam magam valamiért, amit valójában nem is én t***em.
Apró lettem.
És csendes.
Mégis, a gyógyulás során olyan erőt kezdtem érezni magamban, amilyet korábban soha.
Amikor lezárult a gyász, elköltöztem Bükkszentkeresztről.
Egyik este pedig álmot láttam.
Az El Caminóról szólt. Elsőnek ellenáltam, sosem akartam oda menni. Pedig Budapestről való költözésem utolsó napjaiban egy barátnőm látogatott meg, aki már akkor is a Caminoról mesélt nagy hévvel.
Nem ért***em az egészet.
Teltek a hetek és nagyon egyértelművé t***e az élet. Északi fényeket láttam magam előtt és mikor beírtam félve a keresőbe, hogy el Camino, még nem tudtam hány útvonallal találom magam szembe.
És ott virított ékes betűkkel:
🌊 El Camino del Norte. 🌊
Így indultam el mit sem sejtve életem legizgalmasabb útjára.
Ez az egész a Vénuszi nők Születésének útja.
Az anyaméh kapuinak történeteivel.
Eloah Kapui már megvolt és Vénusz Tánca kiforrni vágyott, ugyanakkor a harmadik foglalkozás születése zajlott bennem.
Ez egy igen misztikus út volt. Különös történetekkel. És soha semmi nem volt ennyire gyógyító, mint amit itt tapasztaltam.
Két éve annak, hogy először állhattam a Katedrális előtt.
És soha nem felejtem el azt a lélegzetelállító pillanatot, amikor megérkeztem a Csillagmezőre.
Zarándokként.
Azóta is mélyen lenyűgöz mindaz, amit ez az út tanít.
🌊💫🌊💫🌊💫🌊💫🌊💫🌊💫🌊💫
Két éve várok, hogy megoszthassam ezt a foglalkozást.
Itt az ideje! 💫🌊
🦋Vénusz Tánca - Utazás az Anyaméh Kapuin - Szeptember 8.-án indul.
💫Into the Forest - Kakaó Szertartás Kísérő Képzés - Október 4.-én indul
https://krisztinatisza.com/foglalkozasok
Szeret***el:
Kriszti 🌷
