18/06/2026
Tegnap volt 6 éve, hogy megszültem a kislányomat.
Amikor valamikor februárban kiderült, hogy gyermeket várok, szinte magam sem hittem el. Egész életemben anya szerettem volna lenni, de valahogy mégsem ez az út adatott meg nekem ebben az életemben.
Aztán egyszer csak, 43 évesen, váratlanul egy csodálatos találkozásból csoda érkezett, a COVID időszak első hullámának tombolásában.
Éppen emiatt 23 hét alatt 9 nőgyógyász látott, de igazából egyik sem biztatott. Sőt!
- Ön öreg, kövér és magas a vérnyomása, ne számítson sok jóra!
Én pedig elhittem, és elkezdtem titkolni, hogy egy élet növekszik bennem.
Majd a tanév végén, június 15-én világgá kürtölöm a nagy hírt! - tervezgettem magamban, és ma is csodálattal nézem azokat az ismerőseimet, akik mihamarabb bejelentik a nagy hírt.
Végre úgy néztem a tükörbe, hogy az a pocak nem a háj miatt akkora, hanem azért, mert Anna Sarolt növekszik ott.
Aztán június 15-én az ultrahangon megszólalt az orvos: Sajnálom, ennek a magzatnak már nem ver a szíve. Kérem, holnap feküdjön be a SOTE Klinikára, mert meg kell őt szülnie.
...
Épp akkor, azon a napon, amikor én be akartam őt jelenteni a világnak.
Aztán bementem a kórházba, ahová senki nem jöhetett be, hiszen járvány van. De hogy ne kelljen látnom a sok boldog kismamát, egy egy ágyas szobába fektettek, ahová senki nem jött be másnap reggelig, csak egyszer egy fiatal pszichológus, akinél persze jóval erősebbnek éreztem magam lelkileg, és véletlenül sem mutattam volna ki neki, hogy mennyire fáj ez a gyász.
Június 17-én reggel egy nagyon kedves nővérke ébresztett, és mondta, ő fog segíteni a szülésben. Rettegtem, fogalmam sem volt, hogy mi vár rám.
Gyermekem apja Franciaországból írt épp aznap, én pedig Messengeren közvetítettem az eseményeket a szűk családnak, hiszen ők várták a híreket. (Ha most visszagondolok erre, ma is megborzongok, mennyire nem voltak határaim...)
Aztán ballonozás, majd hosszú folyosói séta után egyszer csak ott éreztem a combjaim közt "valamit". Mondtam a nővérnek, hogy valami lóg belőlem. De azonnal rájöttem, hogy Saci teste az. Beakadt a feje, orvost kellett hívni. De nekem ez az érintés volt maga a csoda. Az egyetlen fizikai kapcsolódás, amire minden év június 17-én megemlékezem.
Mindig megállok, amikor felteszik nekem a kérdést: Kata, Neked van gyereked?
Mert hiszen van. Csak ő egy angyalka, aki - hiszem - ezt vállalta, és így tett édesanyává.
De a tapasztalat azt mutatja, ha ezt mondom, a kérdező fél érzi szégyenben magát a választól.
Érdekes helyzet ez, az biztos.
