13/08/2026
Az életben vannak olyan pillanatok, amikor az ember rájön, hogy a vágyai rossz helyre kerültek a családi rendszerben. Él és virul a házassága, megérkezett a gyermek, a „mi rendes emberek vagyunk” címkéjű, gondosan vasalt inget büszkén hordja, lobogtatja az oklevelet, közben pedig, ott mélyen legbelül egészen mást kíván. Másfajta szexet, több szabadságot, kinket, harmadik embert, azonos nemű személy iránti vonzalmat. Olyasmit, amitől a saját fejében megszólal a családi hagyományok vészcsengője: „Na, azért nálunk rohadtul nem így szokás, mit képzelsz magadról?”
Ilyenkor sokan nem a vágytól ijednek meg, hanem attól, amit a vágy elárul a belső világukról.
„Akkor én rossz férj vagyok?” „Rendes nő gondolhat ilyet?” „Hazugság volt az egész életem és az eddigi házasságom?” „Mit mondana anyám?” Óh igen, anyát érdemes bevonni minden erotikus önismereti válságba, mert attól garantáltan könnyebb lesz. Vagy mégsem.
A pszichénk érdekesen működik. Amikor valami összeütközik azzal a képpel, ahogyan eddig magunkat láttuk, megjelenik a szégyen, a kognitív disszonancia, és elképesztő energiát fektetünk abba, hogy a problémával ne kelljen foglalkozni, és minél távolabb kerüljön annak megértése, nevén nevezése.
Ezért van, aki túlteljesíti a rendes életet. Még példamutatóbb házastárs lesz, hangosan védi a hagyományos értékeket, élesen elítéli azokat, akik nyíltan megélnek valamit abból, amit ő képtelen elviselni önmagában. A pszichológiában régóta ismert működés a reakcióképzés és a projekció. A belső konfliktust olykor ellenkező viselkedéssel próbáljuk kordában tartani, vagy rajtunk kívül üldözzük azt, amit belül veszélyesnek érzünk. Nyilván, ettől még nem lesz minden szigorú erkölcscsősz titkos sz*****is forradalmár.
Mindössze érdemes felfigyelni arra, amikor valakit feltűnően jobban érdekel más emberek hálószobája, ahhoz képest, amennyire egy kiegyensúlyozott felnőtt életében indokolt lenne.
A vallás vagy egy összetartó közösség ebben a belső küzdelemben lehet megtartó erő, ahogyan búvóhely is.
A különbséget nem a templomajtó dönti el, hanem az, mihez kezd vele az ember.
Van, aki a hitben elfogadást, értelmet és felelősséget talál. Más úgy kapaszkodik bele, hogy az első pillanattól kezdve teljes állásban ellenőrzi, ki él tisztán, ki dagonyázik a bűneiben, ki szereti rosszul felebarátját, a parancsolatoktól eltérően, és ki az, aki helytelen kívánságoknak merészel hangot adni.
Miért? Mert legalább a saját belső zűrzavarát nem kell nézegetni, elvégre délután öttől nyolcig lehet mások erkölcsi állapotával is foglalkozni.
Kényelmes konstrukció, ugye?
Minél hangosabban üldözöm kívül a másikat, annál kevésbé hallom bent önmagam.
(Zárójelben: bizonyos vallási, erkölcsi és korabeli szexológiai diskurzusokban a hátulról történő közösülést - mai szóval kutyapózt - állatiasnak, természetellenesnek bélyegezték, mert az állatok párzásához hasonlították. Sőt, középkori keresztény szerzőknél is megjelent az elképzelés, hogy a férfi felül, a nő alul, a szemtől szemben végzett közösülés nevezhető rendesnek, míg más testhelyzeteket erkölcsileg, finoman kifejezve gyanúsnak tekintettek.)
De vannak, akik a fentiekkel ellentétben, inkább azt választják, hogy csendben büntetik magukat. Elkerülik a szexet, lehet, hogy pornóba menekülnek, titkos fantáziavilágot építenek, kettős életet élnek, megcsalják a partnerüket, és utána elkezdik magukat utálni, közben büntetni. Vagy olyan partnert választanak, aki mellett biztosan nem kell szembenézniük a szexualitásuk teljes skálájával.
Az ember ügyesen gyártja le önmaga paródiáját, hiszen képes húsz évet megszervezni úgy, hogy közben egyetlen kellemetlen kérdést se kelljen feltennie magának.
Gyorsan tisztázzuk le, hogy csak azért, mert valami megjelenik a fantáziádban, még nem kell azonnal megvalósítanod.
Fejben sok minden elfér. Csak azért, mert valami izgat vagy megjelenik a képzeletedben, még nem következik, hogy meg akarod élni.
A kink önmagában nem betegség, az azonos neműek iránti vonzalom sem kórkép. A nyitás iránti kíváncsiság nem jelenti automatikusan, hogy a házasságod halott.
Döntő kérdés, hogyan bánsz ezekkel a fantáziaképekkel.
Képes vagy kíváncsian megérteni őket, összeegyeztetni az értékeiddel, és kapcsolatban élve felelősen beszélni róluk, vagy azonnal elkönyveled magadban azt, amit a külvilág, a családi örökség és gondolkodás közvetít feléd?
A párkapcsolatokban sokszor a titkolózás teszi mérgezővé azt, ami őszintén kimondva kezelhető lenne.
Valaki tíz éve vágyik valamire, és közben egyetlen mondatot sem képes kisajtolni magából. A partnere csak annyit érzékel, hogy távolodik, csökken a vágy, furább a szex, több a telefon, kevesebb a valódi jelenlét. Mindenki elkezdi legyártani a saját magyarázatát. „Már nem szeret.” „Van valakije.” „Velem van baj.” „Biztosan meghíztam.” „Már nem vagyok olyan fiatal.” Közben lehet, hogy két méterre ülnek egymástól, és mindketten olyan történettel harcolnak, amiről a másik semmit sem tud.
A legkeményebb része ezeknek a felismeréseknek konkrétan nem a szokatlanul fellángoló vágy. Az sokszor csak vágy marad.
A legnehezebb kérdés, mit teszel azért, hogy továbbra is annak mutasd magad, akit látni és láttatni szeretnél.
Hazudsz? Kettős életet élsz? Megveted azokat, akik bátrabbak nálad és felvállalják önmagukat? A párod hibáztatod azért, amit nem mersz kimondani? A gyermeked felé ugyanazt a megszégyenítő magatartást közvetíted, amiben neked is részed volt?
A gyerek figyel, hallja, kit nevezünk betegnek, perverznek, undorítónak, „olyannak”. Megtanulja, melyik érzés lehet része a családnak és melyik után kell villámgyorsan befogni a száját. Miért jár kitagadás és jobb esetben elfogadás. Aztán lehet, hogy tizenhat évesen felismer magában valamit, ami nem illik a családi forgatókönyvbe. Ilyenkor vizsgázunk. Amit érez, azzal bizalommal fordulhat felénk, vagy jobb, ha megtanul profin hazudni.
A „vajon ez normális?” kérdés önmagában kevés.
Sok fantázia vagy szokatlan vonzalom önmagában nem jelent betegséget és erkölcsi bukást.
A határ ott húzódik, ahol a másik emberből kelléket csinálsz a saját vágyaidhoz. Nyomást gyakorolsz, manipulálsz, titokban átléped a megbeszélt határokat, beleegyezés nélkül cselekszel, kiszolgáltatott embert használsz ki, vagy olyasvalakit érint a vágyad, aki életkora vagy helyzete miatt nem tudja a beleegyezését adni. Ott már piszkosul nem az a legfontosabb kérdés, hogy „miért vagyok ilyen”, hanem az, hogy mit teszek másokkal azért, hogy megkapjam, amit akarok.
A szexualitás nem egy pedánsan berendezett jelenet, mint a karácsonyi családi fotó. A tisztesség viszont egyszerű mércét nyújt. Felnőttek között, szabad és folyamatos beleegyezéssel, kölcsönösen, biztonságosan, a másik határait tiszteletben tartva rengeteg olyan dolog beleférhet, amit valaki más talán furcsának tart.
A „furcsa” és a „káros” két különböző kategória.
Attól, hogy Bözsi néni felszisszenne rajta a húsleves közben, még nem számít betegesnek. Akkor válik problémává, ha kárt okoz, kényszerít, súlyosan rombolja vagy korlátozza az ember működését, sérti mások jogait.
Itt kezdődik a valódi felnőtt hozzáállás is:
nem attól leszel rendes ember, hogy kizárólag társadalmilag méretre szabott és illemkönyvekben megrajzolható vágyak jutnak eszedbe. Attól, hogy a saját vágyaidért te vállalsz felelősséget, és nem mások fizetik meg az árukat.
Melyik vágyadtól ijedtél meg jobban: attól, amit kívántál, vagy attól, amit elárult rólad?
-----
Aranyos Zsolt
pár- és családkonzulens
