02/03/2026
A múlt hetemről gondoltam megosztani pár élményt Veletek, akiket kísértem vagy fogok, dúlatársaknak, barátoknak... vagy egyébként bárkinek, aki olvassa.
A múlt hetem címe lehetett volna az, hogy "Maszkjaink". Anyakörünkben Megtartó Jelenlét - Kovács Réka, önismereti mentor, dúla OH-kártyás "feladata" és a megosztásaink indították el az emésztését ennek a nehéz témának. Hogy milyen megküzdéseink vannak - maszkjaink (remélem érthető, hogy az is mi vagyunk, egy erősségünk, amivel talán a legkönnyebben küzdhetünk meg a minket ért nehézségekkel)? Ez volt a kérdés és kicsit másféle arcokat választottunk, kicsit másféléket mondtunk, de ami azóta is ott visszhangzik bennem, hogy ezeket mégis leginkább arra használjuk, hogy eltakarjuk a mélyebb szükségleteinket, amelyekre - szerintünk - senki sem kíváncsi, amivel együtt nem lehet szeretni minket, amit ha hallana a másik akkor lehet, hogy elutasítana és az annyira fájna, hogy már meg sem merjük mutatni inkább. De egymásnak megmutattuk.
Annyira ráirányította ez a figyelmem erre, hogy mindenhol szinte csak ezt láttam és nagyon hasznos volt, mert olyan jól nyomjuk, hogy sokszor tényleg nem is sejtené a másik, hogy nem is a valóság. Láttam ezt a barátaimban, láttam önismereti csoportban, láttam azokkal, akikkel készülünk, magamban is folyamatosan...
Egyszercsak a kisfiam azt mondta, hogy "Anya, a felnőttek tudnak akkor is mosolyogni, amikor szomorúak..." majd amikor kérdeztem erről úgy folytatta, hogy "nem, nem is a felnőttek, a felnőtt nők"... Hát, szíven talált. És egyébként tudtam is, hogy miattam jutott eszébe, mert nehéz pillanataimat éltem, de azért felé próbáltam "mosolygós, vidám" lenni. És az is szíven talált, hogy ő amúgy elment - nem azért, mert nem érzékeny erre, hisz de és empatikus is, hanem mert a viselkedésem, az hogy nem mutatom meg valahogy számára is befogadhatóan és kezelhetően és azt sugárzom, hogy "nem kell a vígasz" az azt mutatja meg, hogy én ezzel egyedül akarok lenni...
És elmentem egy darabra, amit jószívvel ajánlok: A rózsa az rózsa az rózsa. Ahonnan én azt hoztam el, hogy időnk nagyrészét beleerőltetett pózokba-megküzdésekbe töltjük és olyan kevés, gyakran a "mélypont ünnepe"az, hogy Pilinszkyt idézzem, amikor találkozunk magunkkal a maszkok nélkül, hogy magunknak megmutassuk magunkat, felfedezzük magunkat és megszeressük... (De erről most csak ennyit, hátha megnézitek a darabot, nem akarom az én értelmezésemmel erősen befolyásolni a Tiéteket.)
Ma valahogy azon kezdtem gondolkodni, hogy talán amikor arról beszélünk, hogy megszűnik az udvariasság, a megfelelni vágyás a szülés alatt akkor nem is arról van szó, hogy valaki "bunkó" lesz, hanem arról, hogy meg meri mutatni azt, hogy mi a valós szükséglete az adott pillanatban, körítés nélkül. De ez nem is olyan egyszerű, sőt nem is olyan gyakori, mert már úgy beleragadtunk ezekbe a megküzdésekbe, hogy hogyan is dobnánk el őket akkor, amikor pont életünk legnehezebb feladatát gyűrjük, amiben szükségünk van a körülöttünk lévőkre is.
És azthiszem ebben van felelősségünk és lehetőségünk, hogy megérezzük ezeket a szükségleteket, mi akik az anyák és apák mellett vagyunk (mert szerintem az apáknak is vannak maszkjaik-megküzdéseik, amik alá talán még nehezebb is belátni), hogy azzal, hogy mi észrevesszük, reagálunk rá ez úgy tapasztalom, hogy talán a legmegindítóbb, ami a szülés alatt történik a dúla és szülőpár között, erre kapom a legtöbb visszajelzést, hogy ez milyen gyógyító érzés. Gyógyító szeretve lenni akkor is, amikor esetleg ez éppen pont nehéz, nem a legvidámabb, hanem a legküzdelmesebb percekben.
Nektek, szülő nőknek és apáknak, pároknak mit mondanék... nem tudom. Azthiszem bölcsek vagytok a maszkjaitokkal és azthiszem ezeket ledobni olyan környezetben tudjátok (tudjuk), ahol megtapasztalható ez a jelenlét és ez a figyelem - mert különben sérülünk újra. Ez talán inkább a párkapcsolatban szólhat Nektek: hogy segítsétek Ti is egymást jelenléttel és figyelemmel és elfogadással és szeretettel, hogy a Ti közös időtökben maszkok nélkül tudjatok lenni sokat. Néha muszáj feltenni, mert nehéz időkben is muszáj felkelni és dolgozni és otthon is megtenni ezt-azt... de az ne azért legyen, mert le se lehet venni, mert "jól kell lenni mindig".
De talán azért is jön az az érzés, hogy a gyerekek után ez mennyivel nehezebb, mert magunknak is elég jó szinten kell lenni talán, hogy a másik nehezét vigyük egy kicsit, amíg megosztja és hát kevés az erőtartalék és erőforrás... egy párterápiás videó jut eszembe egy képzésről, ahol pont ezt éreztük a teremben, hogy jajajj, az a fontos, hogy a férfi a videón ne vállalja el a plusz munkát, mert akkor nem lesz ideje és a párkapcsolatuk és a párja már így is "közel romokban" - de kiderült, hogy a minőségi idő, a valódi jelenlét volt az, ami megtartotta a párt, amikor kevés volt a mennyiségi idő és sok a teher. 💞
Fotó: Nem akartam valami sablonost. Ez a 40. születésnapom mélypontjának képe, ahol éppen bebábozódva érlelek, elősegítve az újjászületést. A képen a barátaim- számomra utólag nagyon megrendítő volt látni, ahogy átélve és tartalmazva az én fájdalmaim (mert süt az arcukról, a testükből) velem vannak és várnak odakint, amiről én nem igazán tudtam bent. Ilyen tereket és embereket kívánok Nektek, Mindenkinek.
Készítője: Papp Zsuzsanna - hála Neked is
