18/05/2026
Mi történik, amikor a felkészülés „valódi körülmények között” kerül próbára?
Vizer Dániel SFG a második részben már nem a rendszerről beszél, hanem a tapasztalatról:
– 31 óra a pályán minimális futással a háttérben
– holtpontok, amik nem percekig, hanem órákig tartanak
– döntések, amik menet közben születnek meg
👉 Ha az első rész a felkészülés volt, ez annak a gyakorlati oldala.
🎤 2025. januárban családi okok miatt gyakorlatilag leálltál a futással, és napi 25–30 perc Simple & Sinister maradt az edzésedből. Mégis végigmentél a Mátra 115-ön pályazáróként: 31 óra keresztül a pályán. Mit mond ez számodra az alaperő szerepéről az állóképességi teljesítményben?
💬 Érdekes tanulság volt ez számomra. Ebből is látszik mennyire komplex képességeket igényel egy ilyen kihívás teljesítése, és milyen sokat számít a korábbi rendszeresség. Egyrészt a napi szintű S&S robusztus alapokat adott a napi kis dózis ellenére is, hogy jól bírjam a sok szintemelkedést. Ugyanakkor ezen a távon már teljesen igaz, hogy „fejben dől el”. Kilencedik alkalommal indultam el a túrán. Ismerem az utat, térkép és GPS nélkül végig tudok menni rajta, így fejben össze volt állva, hogy mire számíhatok. Ugyanakkor húsz év folyamatos állóképességi munka után 5 hónap futás nélkül nem okozott nagy veszteséget.
🎤 2025. október óta erőemelő gyakorlatokkal is dolgozol. Érzed ennek hatását a futásban? Változott valami a mozgásminőségben, a fáradással való viszonyban, vagy a terhelhetőségben?
💬 Az erőemelésből a felhúzást építettem be a heteimbe. Idén még csak az alapozáson vagyok egyelőre túl, de már volt egy-két dombos, illetve tempós futásom, és azt tapasztalom, hogy sokkal könnyebb gyorsan futni. Áprilisban megyek egy terepmaratonra, és június első szombatján a Mátra 115-re. Ezekre szeretném kiélezni a felkészülésemet. Akkor majd objektíven is látni fogom, hogy mennyit jelent ez a fajta új kombináció. Abban biztos vagyok, hogy az erőemelés szerves része marad a programomnak, és szeretném hosszú távon mindhárom emelést folyamatosan gyakorolni.
🎤 Az ultrafutásnál a terhelés gyakran órákon vagy akár egy teljes napon keresztül tart. Hogyan tanulja meg egy sportoló érzékelni a saját határait ilyen hosszú távon? Mi az, amit az évek alatt tanultál meg a saját tested működéséről?
💬 A határok ott vannak és előbb-utóbb meg is találjuk őket. Tudatosan kell készülni a nehezebb időszakokra, a versenyen, de már a több hónapos felkészülés során is. Elképesztően jó érzés, amikor a sok-sok nehézség ellenére végül beérek a célba. Akkor és ott áll össze a felkészülés, és az aznapi erőfeszítesek sorozata is. Letelepszek egy padra vagy a földre és figyelem a világot körülöttem. Ezek a percek leírhatatlanok és felbecsülhetetlenek. A többi beérkezővel egy-egy pillantás, félmosoly, megvan a kapcsolódás, szavak nélkül értjük egymást: ugyanazon vagyunk túl. Ezt az érzést még hetekig magammal is szoktam vinni a rendezvény után. Ha ki kell választanom, hogy miért csinálom ezt az egészet, akkor ez lenne az.
Két nagy tanulságot emelnék ki:
Holtpont mindig van és mindig el is múlik, csak idő kérdése: valószínűleg már bújkált bennem egy betegség a tavalyi Mátra 115-ön, ami négy óra futás után ütötte fel a fejét: elnehezültek a tagjaim, émelyegtem, futni egyáltalán nem tudtam, és az emelkedőkre a séta is nehezemre esett. Azt éreztem, hogy be vagyok zárva a saját testembe, és minden, ami kívül van az távoli. Úgy voltam vele, hogy ez csupán egy korai holtpont és max kettő-négy óra múlva el fog múlni. Mentem tehát tovább. Szokatlanul hűvös volt, és sokat esett abban az évben. Nehéz volt a terepen haladni. Én ebből nagyon keveset vettem fel igazán, mert a bezártság érzés folyamatosan velem volt, és a külvilágot, mint egyfajta álmot éltem meg. A nehézség végül tizennégy óra menetelés után múlt el, szinte varázsütésre, mintha ott sem lett volna: újra tudtam futni az utolsó két órában. Teljesen frissen érkeztem aa célba, és nem lettem beteg utána sem. A legmeglepőbb az volt, hogy a többiek mennyire rosszul élték meg az időjárás és a terep viszontagságait, ami engem meg sem érintett a saját tipródásom miatt.
Tényleg fejben dől el: szintén Mátra 115-ön történt, hogy jól ment a felkészülés, erősnek és motiváltnak éreztem magam az induláskor, és jól is haladtam, amikor 38 km-nél egy gyerekcsapatot kerülve a Galyatetőről ereszkedve kifordult a bokám. Egyből be is dagadt, piros lett. Tudtam, hogy még egy ilyen kifordulást nem bírna ki. Megálltunk és az egyik futótársam segítségével leucoplasttal rögzítettük. Felfelé tudtam tempósan haladni, síkon (ami nem sok van) futni, lefelé fájt és nagyon óvatosan kellett ereszkednem. Egyre jobban sántítottam is, de tudtam, hogy én nagyon akarom ezt a teljesítést. A Muzsláról lefelé kb 90 km-nél kértem fájdalomcsillapítót, és onnantól már nagyon lazán sétálgatva haladtam. Az utolsó kb. 25 km-t hét óra alatt tettem meg teljesen egyedül az éjszakai Mátrában a csillagokat és az erdőt fürkészve: akkor és ott az egy igazi csoda volt. Minden korábbinál jobban éreztem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ha rohanok, ahogy terveztem, akkor ebből nem kapok semmit. Egy ilyen hosszú távon bármi megtörténhet. Tényleg bármi.
🎤 Szoktad mondani, hogy az „igazi szabadság” az, amikor az ember jól tudja használni a testét különféle helyzetekben. Mit jelent ez számodra a gyakorlatban?
💬 Ökológiai szempontból sem utolsó, hogy nem olyan dolgokra vágyom, halmozok fel, mint autók, ékszerek, vagy egyéb tárgyi dolgok. A puszta tárgy és élvhajhászásnál, az élet minden területén fontosabbak számomra az emberi kapcsolatok, az élmények, a közös tevékenység, pl. kertészkedés, edzés, futás, jó ételek készítése és elfogyasztása. Összefoglalva: az emberhez méltó élet élése. Ezt fémjelezi számomra a legjobban az a futós példa, hogy az igazi szabadságot abban érzem, hogy itt és most ebben a ruhában cipőben le tudnék futni egy klasszikus utcai maratont négy órán belül. A fentebb leírt jó életnek ez nem célja, csupán mellékhatása. Ennek a szabadságnak a fenntartását, a testem jó állapotban tartását szolgálja, ha mentálisan és fizikálisan is magas színvonalú életet élek. Ami nem mellesleg még olcsóbb is, és senkinek nem kell megfelelni érte.
🎤 Az évek alatt változott a hozzáállásod a sportoláshoz? Volt olyan felismerésed az elmúlt években a futásról vagy az edzésről, amit ma már teljesen másképp látsz, mint korábban?
💬 Ha a tizenéves „testépítés” korszakot nem számítjuk, akkor a kettlebellel edzést már az elejétől a StrongFirst (akkoriban még RKC) elvek mellett kezdtem, így ez a módszertan ebben a dimenzióban végig elkísért és hű maradtam hozzá. A futást illetően volt egy nagy paradigmaváltás, amikor elkezdtem valóban strukturált edzéseket futni. Több, mint tizenöt éven keresztül lényegében „csak futottam”, ahogy jólesett vagy ahogy kiadta. Nagyjából három éve kerültem kapcsolatba az ELTE Sashegyi Gepárdok futóklubbal, akiknek segítségével megismerkedtem, majd szószerint rászoktam a strukturált edzésre. Azóta el sem tudom képzelni a futóprogramjaimat résztávok, tempók, rövid sprint szériák nélkül. Egyrészt jobb érzés így futni nekem, másrészt pedig az teljesítményemen is érezhető ez a változtatás.
🎤 Ha visszanézel az elmúlt két évtized sportélményeire – túrákra, ultrákra, erőedzésre –, milyen tanulságot emelnél ki azok számára, akik hosszú távon szeretnék fenntarthatóan fejleszteni a teljesítményüket?
💬 A türelem, a rendszeresség, és a kitartás fontossága. Az ultrafutásban, és mint újonnan tapasztalom, az erőemelésben is az a szép, hogy években gondolkodhatsz, tervezhetsz. Évek óta az egész évem egyben tervezem, periodizálok, célokat jelölök ki: aztán megcsinálom az aznapi adagot, minden egyes nap, és biztos lehetek benne, hogy hat hónap, egy év után érezhetően máshol leszek, mint előtte voltam. Ha, akár egy év nem úgy jön össze, ahogy elterveztem akkor sincsen semmi veszve. Pl. nem tudok futni, nem gond, mert ott a súly. Esetleg megcserélek két több hónapos blokkot, stb. Emiatt hatalmas biztonságérzetet, és önbizalmat ad ez a mindennapokban. Nem utolsósorban családfőként, negyven órás munka mellett is elképesztően fontos, hogy van olyan edzésmódszer, ami akár napi 25-30 perc ráfordítással atletikus formában tart: négy gyermek mellett minden perc értékes, mert az alternatíva költség az, hogy nem vagyok velük.
—
A hosszú távú teljesítmény nem egyetlen edzésen vagy versenyen múlik, hanem azon, hogy a sportoló hogyan reagál a nehéz helyzetekre.
Vizer Dániel SFG tapasztalataiból egy dolog egyértelmű:
a határok nem eltűnnek — hanem megtanuljuk kezelni őket.
