25/07/2026
A kihagyott és nem kihagyott lehetőségekről, a mában élésről.
https://www.facebook.com/share/1G4peN8F4w/
A honvágynak egy új fázisába léptem az elmúlt hetekben. Gyakorlatilag mindenről Anglia jut az eszembe. Felkelek reggel és az első gondolatom, hogy ma átugrok Bexley-be, hogy aztán ténylegesen felébredjek és rájöjjek, az nem fog megtörténni.
Felpattanok a bringára és elmegyek egy olyan fasor mellett, ami a Rochester felé vezető bringaútra emlékeztet. Áttekerek Szentendrére és nézem a vizet, miközben a kávémat szürcsölöm, közben pedig egy csomót érzek a hasamban, mert eszembe jut a kávézó, ahová terveztem bemenni és sosem tettem meg.
És akkor egymást követik ezek a soha be nem teljesített tervek. A tervek, amiket úgy szövögettem, mintha az élet bármelyik pillanatában lenne rájuk lehetőségem, úgyhogy csak elraktam őket hátra az agyamba, mint egy kis polcra és megfeledkeztem róluk, egészen addig a pontig, amíg most ültem a Duna partján és eszembe nem jutott, hogy hányszor nem mentem el egy könyvesboltba, hányszor nem ugrottam át a szomszéd településre egy sütire, hányszor nem találkoztam a barátaimmal, amikor hívtak, hányszor hagytam ki bulit, koncertet, kiállítást. Hányszor gondoltam azt, hogy végtelen idő az enyém és végtelen lehetőség, és ott lesz minden legközelebb is és én is ott leszek.
És mindezek továbbra is ott vannak, de én nem vagyok. Én jelenleg nem tekerek el Rochesterbe, hogy letámasszam a bringámat a templom előtti lámpaoszlopnál, hogy aztán a Deaf Cat egyik utcafronti kis asztalánál ülve egyek és igyak valamit.
Szomorúan néztem a limonádémra a repoharamban a kávé mellett, amiket irtó kedves pultosoktól vettem a duna-parti büfében. Szomorúan néztem a körülöttem lézengő embereket, a mellettem elszaladó vidám kutyát, a fiatal párt, akik egy kiszáradt fa mellett fényképezkedtek. És az jutott eszembe, hogy szeretnék a szomorúságomhoz valami jót is, mert van még hely bennem annak bőven, sőt, annyi hely van a szívemben, és nem szeretném az egészet búval kibélelni.
És akkor felhajtottam mindkét italomat, majd elmentem megnézni a szentendrei esernyőket, ami éppen nem volt egy hatalmas élmény, de a város sétálóutcái annál szebbek, és az egésznek van egy olyan hangulata, hogy Greenwich jutott róla eszembe, ahol most én nem tudok áttekerni, de tudok emlékezni rá, meg mindarra, amit nem hagytam ki ott.
Mert nem hagytam ki a kedvenc könyvesboltomat. Nem hagytam ki bringautakat, ahová nem akart elküldeni a Google, de én mégis elmentem arra, hogy felfedezzek valami újat. Nem hagytam ki Stratfordban azt a bringás pubot sem, és nem hagytam ki Swanscombe felé azt a pici erdőt, de nem hagytam ki azt sem, hogy megdicsérjem valakinek a kabátját, amikor az tetszett. Nem hagytam ki, hogy beszédbe elegyedjek idegenekkel, nem hagytam ki randikat, amikre ma is szívesen emlékszem, nem hagytam ki munkalehetőséget, ahol végül rengeteget tanultam.
Nem hagytam ki csajos délutánt, nem hagytam ki túrázást a Peak Districtben. Nem hagytam ki lehetőségeket, mert éltem, és most is élek, csak máshol, ahol szintén vannak lehetőségeim.
Úgyhogy visszafelé megálltam egy fish and chippyre a Római-parton. Hangüzit küldtem az egyik angol barátomnak, együtt nevettünk azon, hogy kurvára nem tudtam helyesen kiejteni egy szót, aztán pedig azon, hogy olyan kifejezést használtam, amitől britebb vagyok egy britnél is.
Aztán eljöttem egy hosszú, graffitivel lefújt fal mellett és eszembe jutottak a Londonban sűrűn előforduló falfestmények. Két srác éppen dolgozott egy új darabon, reggae zene szólt náluk, és akkor mosolyogni lett kedvem és az jutott eszembe, hogy végül is nem rossz itt.
Nem rossz itt sem, mert nem rossz sehol, ahol nem hagyom ki a lehetőségeket. Mert az ember lézenghet úgy, hogy elmegy mellette az élet, vagy megragadhatja azt a tökénél és kihozhatja belőle a legtöbbet. Élhet úgy, hogy nem hagyja ki az elé kerülő lehetőségeket, és aztán, amikor már nem abban az időben, nem azon a helyen lesz, úgy érezze, hogy több dolgot nem hagyott ki, mint igen.
Mindig lesz, ami kimaradt. De azt hiszem, ezzel a tudattal együtt tudok élni, amíg tudok mutatni magamnak olyat, ami nem. És azt hiszem, jelenleg éppen ezt csinálom: ha majd visszanézek erre az időszakra, legyek bárhol a világban, szeretném azt gondolni, hogy a lehető legteljesebb volt.
Mert elmentem abba a kávézóba, megvettem azt a koncertjegyet, összefutottam azokkal a barátaimmal, beszédbe elegyedtem azzal az idegennel. És mi az élet, ha nem ez?
NEManya
[Képléírás: fotón a Duna, szemben a part fákkal, kék ég bárányfelhőkkel és bal oldalt látszik egy kicsi a hídból, amin átkeltem.]
