Reflektorom fényében ÉN - Farkas Vera, mentálhigiénés szakember

28/08/2026

Szeptember közeledik. Beindul a minden.

Véget ér a nyár, elkezdődik a munka, az iskola, kiküldetés, projekt, visszatérnek a határidők, a különórák, edzés, szakkör, képzés, a szervezés, a logisztika. A naptár egyre sűrűbb, a teendők sokasodnak, a feszültség nő.

Lassan szorul a hurok, és úgy görbül körülötted a tér, hogy már azt sem látod, merre állsz arccal.

Megint hogy lett ez ilyen sok?

A túlvállalás nem szeptemberben kezdődik. Valószínűleg jóval korábban tanultad meg: neked kell észben tartani, előre gondolkodni, alkalmazkodni, segíteni, összetartani a dolgokat. Mert ha te nem, akkor ugye ki? Talán már gyerekként is több felelősséget kellett vállalnod annál, mint amennyi valóban hozzád tartozott.

Ami akkor segített helytállni és túlélni, felnőttként könnyen működésbe lép és megnehezíti a hétköznapokat:

▪️ majd én megoldom,
▪️ még ezt is elintézem,
▪️ csak senkinek ne okozzak nehézséget,
▪️ pihenni ráérek később.

A „később” azonban sokszor nem érkezik meg. A kimerülés igen.

Szeptember végén induló önismereti csoportunkban biztonságos, megtartó térben foglalkozunk a túlvállalás, a parentifikáció és az ezekhez kapcsolódó kimerülés mintázatával.

Lehetőséged lesz közelebb kerülni ahhoz, hogy:

▪️ mitől válik újra és újra túl sokká,
▪️ milyen régi szerepek működnek benned,
▪️ miért olyan nehéz segítséget kérni vagy nemet mondani,
▪️ hogyan próbálhatsz ki apránként más működésmódokat.

Nem kell mindent egyedül megtartanod.

Várunk a szeptember végén induló, hat alkalmas zárt önismereti csoportunkba. Link az eseményhez az első hozzászólásban.

📸 pinterest

21/08/2026

Mit látsz – és mit vetítesz hozzá?

Van a valóság. És van az árnyéka.

Az árnyék kapcsolódik ahhoz, ami valóban ott van. Követi a körvonalait, rendkívül hasonlít rá – mégsem azonos vele. Nem mutatja meg a színeket, a részleteket, a mélységet. Csupán egy részét látjuk annak, ami az árnyékot veti.

Valahogy így működhetünk mi is.

Történik valami, amit a korábbi tapasztalatainkon, félelmeinken és várakozásainkon keresztül értelmezünk. A hiányzó részleteket sokszor észrevétlenül kiegészítjük, majd könnyen összetévesztjük a falra vetülő képet magával a valósággal.

„Nem válaszolt az üzenetemre.” - ez az, ami történt.
„Biztosan haragszik rám.” - ez az, amit hozzáteszek.

„Nem kérdezett rólam” – megfigyelés.
„Nem vagyok fontos neki” – következtetés.

Az értelmezésünk általában nem a semmiből születik. Lehet benne valami ismerős, valami, amit korábban már átéltünk. Ezért tűnik olyan valóságosnak – ahogyan az árnyék is felismerhetően hasonlít arra, ami létrehozta.

Érdemes időnként megállni és különválasztani:

Mit tudok biztosan?
Mi az, amit feltételezek?
És mit vetítek a helyzetre a korábbi tapasztalataimból?

Az árnyék is része a képnek. De nem a teljes kép.

Az önismereti munka – akár egyéni, akár csoportos formában – segíthet tisztábban látni a teljes képet és saját működésed, felismerni a visszatérő mintáidat, lépésenként kapcsolódni az erőforrásaidhoz és új lehetőségeket találni.

🤍 Ha megszólítottak ezek a sorok, szeretettel várlak egyéni segítő beszélgetésre.

➡️ Volt már olyan helyzeted, amelyről később kiderült, hogy mást jelentett, mint amit először beleláttál?

📸 pinterest

́tőbeszélgetés

19/08/2026

Mi fér rá egy bakancslistára?

Mostanában többször megfordult a fejemben: vajon valami baj van velem?

Volt olyan időszak, amikor örömmel indultam új úti célok felé. Az utóbbi években azonban gyakrabban térek vissza ismerős, békés helyekre. Oda, ahol nem feltétlenül új élményeket keresek, hanem egyszerűen csak megpihenek.

Azt hittem, valami elromlott bennem. Miért nem vágyom folyton újabb helyekre, nagyobb kalandokra, különlegesebb élményekre?

Aztán elolvastam ezt a bakancslisták pszichológiájáról szóló cikket, és megnyugodtam:

https://pszichoforyou.hu/bakancslista-pszichologiaja/

Eszembe juttatta, mennyire különbözünk, és hogy nem ugyanaz jelenti mindannyiunk számára a teljes életet és a feltöltődést sem. Az önmagunkra figyelés segíthet felismerni, mire van éppen szükségünk: az ismeretlen izgalmára vagy az ismerősben megélhető pihenésre.

A cikkben két kérdés is szerepel:

🔹 Ha tudnád, hogy már csak egyetlen napod van, mivel töltenéd?
🔹 Mi maradna a bakancslistádon, ha az élményeidről soha senkinek nem mesélhetnél?

Mindkettő mélyen elgondolkodtatott, és átformálta bennem azt, amit a bakancslistáról gondolok. Hétköznapibb vágyak is kerülhetnek rá. Én például szeretnék egyszer bokrokat ültetni a kertembe. És kiolvasni az olvasatlan könyveim.

Neked mi szerepel a bakancslistádon? Megosztasz egyet?

07/08/2026

A nemrég olvasott könyvből, a szakdolgozatom fellapozásából és az AI-hoz való közeledésemből született meg az első lapozós post. Nem tudom mi lesz a folytatás, közepesen vagyok elégedett, inkább abbahagytam az oldalarányokon és kiegészítő, esztétikai elemeken való munkálkodást, mint befejeztem volna.

A tartalmat illetően viszont elégedett vagyok. Klassz kis összegzés és szempontok a családi működés áttekintéséhez. Örömmel osztom meg veletek.

▶️ Diszfunkcionális családnak tekinthetjük azt a közeget, ahol a kapcsolati dinamikák torzulnak, a szerepek elmosódnak vagy felcserélődnek, és ahol a családtagok – különösen a gyermekek – nem kapják meg azt az érzelmi és gyakorlati támogatást, amely alapvető szükségleteik kielégítéséhez szükséges volna. Az ilyen rendszerekre gyakran jellemző a kommunikációs zavar, az érzelmi elérhetetlenség, a túlzott kontroll vagy épp az elhanyagolás, valamint a határok rendezetlensége. Röviden mindez a „Ne érezz! Ne bízz! Ne beszélj!” parancsokkal írható le.

Forrás: Hoffmann, K. (2024). Megsebzett gyermekkor: Életfogytiglan vagy szabadulás az ártalmas korai hatásoktól?

05/08/2026

Relationship status: complicated. 🤖

Így állunk most a mesterséges intelligenciával.

Az első lapozós posztom készítése közben úgy éreztem magam, mint aki egyszerre lelkes és teljesen tanácstalan. Látom, milyen elképesztően jó dolgokat lehet vele létrehozni. Azt is látom, hogy sokszor nem értem a logikáját. Megvan minden... csak még sincs a helyén. 😄

Volt, hogy már majdnem kész volt a carousel. Aztán valami elcsúszott. Újragenerálás. Más lett a háttér. Más lett a betűtípus. Más lett a kép. Még a szöveg is. És én csak ültem előtte: de miért?! Kezdhettem újra.

Őszintén? Néha úgy érzem, több energiát visz el, mint amennyit megspórol.

De közben azt is értem, hogy ebben rengeteg lehetőség van. Valószínűleg nem az AI-val van a gond, hanem azzal, hogy még tanulom a nyelvét.

Ahogy ezen bosszankodtam, eszembe jutott, hogy az önismereti folyamatok is sokszor így zajlanak.

Amikor próbálunk másképp reagálni, mint ahogy egész életünkben megszoktuk, ritkán sikerül elsőre. Visszacsúszunk a régi működésbe. Elbizonytalanodunk. Botladozunk. Néha úgy érezzük, hogy csak több energiát fektetünk bele, mint amennyi eredményt látunk.

Pedig sokszor éppen ez jelzi, hogy kiléptünk a megszokottból. Amikor egy régi automatizmust lecserélünk egy újra – legyen az egy technológia használata vagy egy kapcsolati minta átalakítása –, a bizonytalanság nem a kudarc jele, hanem gyakran annak, hogy valóban valami újat tanulunk.

A csoportos önismereti munka során közösen és egymástól tanulhatunk egy biztonságos, megtartó térben. Felismerhetjük a régi működési mintáinkat és újakat gyakorolhatunk. A változás sokszor abból születik, hogy újra és újra lehetőségünk van másképp reagálni.

Elég kipróbálni valami újat. Kis lépésekben. Aztán még egyszer. És még egyszer.

Ha szeretnél kilépni a megszokott működési mintákból, és biztonságos keretek között új reakciókat kipróbálni, új nézőpontokra rálátni, szeretettel várlak a túlvállalásra és parentifikációra épülő önismereti csoportunkba.

🔽 Nézd meg az eseményt az első hozzászolásban!

31/07/2026

Újraolvastam Hoffmann Kata Megsebzett gyermekkor című könyvét ott a parkban, a farönkökön.

A furcsa mosoly az arcomon talán abból fakadt, hogy egyrészt örültem annak, hogy időt szántam az olvasásra. Másrészt ez azért nem egy leányregény.

A könyv a diszfunkcionális családi működésről, a kötődésről, az „elég jó” családról, az ACE-pontszámokról (Adverse Childhood Experiences – ártalmas gyermekkori élmények), a gyermekbántalmazásról és az érzelmi elhanyagolásról is szól.

Kis terjedelemben ad át rendkívül sok információt. Közben érzékenyen, együttérzően közelít a témához. Majd' minden mondatának súlya és ereje van. Felismeréseket ad, és – ami talán a legfontosabb – reményt, valamint konkrét kapaszkodókat is azoknak, akiket ezek a történetek személyesen érintenek.

Statisztikákkal, kutatási eredményekkel és gyakorlati javaslatokkal segít megérteni, hogyan hatnak a gyermekkori tapasztalatok a felnőtt életünkre, a kapcsolati működésünkre és a fizikai egészségünkre is. De nem áll meg itt: arról is beszél, hogyan tehetünk magunkért, és mit tehetünk a saját jóllétünk fejlesztéséért.

Az egyik gondolat, amely különösen megmaradt bennem, a közismert lelki béke ima:

"Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget."

A könyv ezt a szemléletet bontja ki: segít különbséget tenni aközött, ami a múlt része, és amit már nem tudunk megváltoztatni, illetve aközött, amin a jelenben még van lehetőségünk alakítani. Arról is ír, milyen készségeket érdemes tudatosan fejlesztenünk, ha a gyermekkori hiányok vagy sérülések hatásait szeretnénk enyhíteni, és kiegyensúlyozottabb életet szeretnénk élni.

Szívből ajánlom mindazoknak, akik diszfunkcionális családi működésben nőttek fel, valamint azoknak is, akik szeretnék jobban megérteni önmagukat vagy másokat.

25/07/2026

“…a gyász nem csak lezár valamit. Néha éppen a gyász az a kapu, amelyen keresztül végre beléphetsz abba az életbe, amit élni szeretnél.”

🤍 Te mit vagy milyen részed gyászolod?

Van egy gyász, amiről keveset beszélünk.

Nem csak embereket gyászolunk, hanem azokat az éveket is, amikor nem mertük a saját életünket élni.

Mostanában sokat gondolkodom azokon a helyzeteken, amikor nem tudtam magamat választani és utólag visszatekintve fáj ezt látnom. Régen még bántottam is magam ezért. Ma már inkább azt látom, hogy nem tudtam volna megtenni az adott lépést egy perccel sem előbb és ezt el tudom fogadni.
DE! Nem önbántásból, hanem pont önegyüttérzésből fontos elgyászolnunk azokat az éveket, pillanatokat, amikor cserben hagytuk magunkat. Hogy el tudjuk engedni, le tudjuk zárni azt az életszakaszt.

Gyászolom, hogy hány évet maradtam benne egy boldogtalan házasságban, mert azt hittem, még van mire várni. Még lehet jobb. Még nem most van itt az ideje.

Gyászolom, hogy hány évet töltöttem azzal, hogy azt mondtam magamnak: "még nem vagyok kész" segítőnek. Elvégeztem még egy képzést. Aztán még egyet. Végül több mint húszat. Mintha majd egy újabb oklevél egyszer végre feljogosítana arra, hogy higgyek magamban.

Gyászolom, hogy hány évet vártam azzal is, hogy kiírjam magamból mindazt, ami bennem volt. Pedig a könyvem - A nő belső útja - már régóta bennem élt. Csak én még nem hittem el, hogy megszülethet.

Ha őszinte vagyok, ezeket az éveket meg kell gyászolnom.
Nem azért, hogy beleragadjak. Az elveszett éveket nem lehet visszahozni.

De a gyász képes valamire.
Lezárja azt az életet, amelyben újra és újra elhagytuk önmagunkat. És megszülethet az a döntés, hogy ezt többé ne tegyük.

Számomra az egészséges önzés nem azt jelenti, hogy mások rovására élek, hanem azt, hogy nem hagyom el magam többé.

Ha kell, előbb megsiratom mindazt, amit elveszítettem. Aztán felállok.

És végre azt az életet élem, amelyre olyan sokáig vártam.

Talán neked is van mit elgyászolnod. De ne feledd: a gyász nem csak lezár valamit.
Néha éppen a gyász az a kapu, amelyen keresztül végre beléphetsz abba az életbe, amit élni szeretnél.

Ha van kedved, oszd meg te is, hogy mit gyászolsz leginkább. Legyen ez egy inspirációs kommentmező egymásnak.

̈nazonosság

23/07/2026

Nézzétek!

Abban a parkban, ahol gyakran sétálok és levegőzöm, a tisztásokon farönkök sorakoznak.

Végignéztem, hogyan kerültek oda.

Hónapokkal ezelőtt kivágtak néhány fát. A parkkezelésnek biztosan megvoltak rá az okai – betegség, károsodás vagy elszáradás. Egy ideig kupacokban hevertek a levágott ágak és a törzsek, aztán egyszer csak az egyik tisztáson körberakták a nagy rönköket.

Eleinte nem igazán értettem, miért. Ezzel nem voltam egyedül – más sétálókkal együtt csak nézegettük őket.

Mára viszont teljesen birtokba vették ezeket a farönköket a park látogatói.

Valaki a biciklijét támasztja neki, mások leülnek beszélgetni, a kutyások itt pihennek meg, a gyerekek egyensúlyoznak rajta, én pedig nemrég itt olvastam egy könyvet.

Annyira szeretem ebben a parkban, hogy nincs túlépítve. Nem akar mindent szabályozni vagy tökéletesre formálni. Úgy gondozzák, hogy közben megőrizze a természetességét és a helyenkénti vadságát is.

Csodálattal nézem, ahogy a kiszáradt fák törzsei nem hulladékként végezték, hanem új szerepet kaptak. Ugyanaz az anyag – mégis egészen más jelentéssel.

Erről eszembe jut az önismereti munka.

Sokszor szeretnénk minél hamarabb megszabadulni a nehéz érzéseinktől. Túl lenni rajtuk. Feldolgozni. Megfejlődni.

Talán ez teljesen természetes vágy.

De közben felmerül bennem egy másik kérdés is.

Mi van, ha nem mindent kell kidobni?

Mi van, ha egy fájdalmas élményt nem eltüntetni kell, hanem transzformálni és új helyet találni neki? Mi van, ha ez maga a feldolgozás?

Hogyan lehet úgy átkeretezni egy nehéz tapasztalatot, hogy idővel erőforrássá váljon?

Ahogyan azok a farönkök sem tűntek el a parkból, csak új szerepet kaptak, talán a nehéz élményeinkkel is történhet valami hasonló. Nem ugyanazt jelentik többé, mint amikor megtörténtek – hanem lassan a történetünk olyan részeivé válnak, amelyekből már erőt is meríthetünk.

Így ami egyszer nehéz volt, idővel új értelmet nyerhet.

Neked van olyan nehéz tapasztalatod, amelyről utólag kiderült, hogy valami fontosat adott?

02/07/2026

Bikram taki – rövid élménybeszámoló

Hogy miért pont mostanra időzítettük, azt hosszú lenne elmesélni… De úgy alakult, hogy a testvéremmel közel két napot takarítottunk ebben a hőségben.

Az ilyen hosszú takarítás nekem mindig egy belső utazás is. Van, hogy közben végiggondolom az életemet – azt is, hogy éppen mit keresek én itt a Domestosszal, meg azt, hogy honnan jöttem, hova tartok. Kitágul a figyelmem múltra és jövőre. Most főleg az év első felét idéztem fel, és a második felét tervezgettem.

Voltak órák viszont, amikor épp' az ellenkezője történt: a sarkok, a felületek, az apró mozdulatok annyira a jelenbe hoztak, hogy minden más háttérbe szorult. Ez a fajta koncentráció valahogy az idegrendszeremnek is nagyon pihentető.

És ebben a 40 fokban, izzadva, vizet locsolva mindenfelé… hát volt benne valami egészen szabad és mulatságos. Bikram 'jóga' gumikesztyűben. Dörzsiszivaccsal.