02/09/2026
Itt van az ősz, itt van újra …
Tüdő, Vastagbél, Szomorúság, Gyász, Elengedés…
Az öt változó tana az őszt a Fém elemhez kapcsolja. A Fémhez tartozik a tüdő és a vastagbél, érzelmi szinten pedig a szomorúság és a gyász.
Elsőre talán furcsa ez a kapcsolatrendszer. Mit keres egymás mellett a tüdő, a vastagbél és a szomorúság?
Ha azonban nem szó szerint, hanem a hagyományos kínai gondolkodás nyelvén próbáljuk megérteni, érdekes összefüggés rajzolódik ki.
Az ősz az elengedés időszaka.
A természet nem kapaszkodik tovább abba, ami már befejezte a maga idejét. A levelek lehullanak, a növények visszahúzódnak, a külső aktivitás fokozatosan csökken.
És mi, emberek?
Nekünk sokszor sokkal nehezebb elengedni.
Egy kapcsolatot.
Egy régi sérelmet.
Egy szerepet, amelyben már nem érezzük jól magunkat.
Egy elképzelést arról, milyennek kellene lennie az életünknek.
Vagy valakit, akit elveszítettünk.
A kínai szemléletben a tüdőhöz kapcsolt érzelem a gyász és a szomorúság. Ez azért különösen érdekes, mert a mai világban sokszor úgy kezeljük a szomorúságot, mint valamit, amit minél gyorsabban meg kell szüntetni.
Pedig a gyász nem feltétlenül betegség.
A szomorúság sokszor annak a jele, hogy valami fontosat veszítettünk el.
A tüdő pedig szimbolikusan nagyon szépen fejezi ki az elengedést:
belégzés – kilégzés.
Befogadás – elengedés.
Nem tudunk csak belélegezni. Ahhoz, hogy újra megtöltsük a tüdőnket, előbb ki kell engednünk a levegőt.
Talán az életünkben is vannak dolgok, amelyeket nem azért kell elengednünk, mert nem voltak fontosak, hanem éppen azért, mert fontosak voltak, és eljött a búcsú ideje.
A vastagbél TCM-beli kapcsolata szintén az elengedés, a kiválasztás képét erősíti.
De van itt egy fontos határvonal.
A hagyományos kínai orvoslás egy sajátos, szimbolikus és funkcionális rendszerben gondolkodik, amelyet nem szabad egyszerűen összekeverni a modern anatómia és élettan fogalmaival.
Azonban ettől még lehetnek benne olyan képek és kérdések, amelyek önmagunk jobb megértéséhez vezetnek.
Talán az ősz nem azt kérdezi tőlünk:
„Mi a baj velem?”
Hanem inkább:
„Mit tartok még mindig magamnál, amit már ideje lenne elengednem?”
Néha nem az a feladatunk, hogy mindenáron tovább kapaszkodjunk.
Néha az a feladat, hogy megengedjük a gyászt, elfogadjuk a változást, és helyet készítsünk annak, ami ezután következik.
Mert az elengedés nem mindig veszteség.
Néha az elengedés maga a továbblépés.