https://www.facebook.com/655467510972978/

Te magad légy - Beregszászi Júlia mentálhigiénés szakember

Kezdolap
Magyarország
Budapest
Te magad légy - Beregszászi Júlia mentálhigiénés szakember

XIV. ker.), vagy online.
(1)

🌱mentálhigiénés szakember
🌄 OH kártya instruktor
📩 30 perces első online konzultáció ingyenes

📷 te_magad_legy
✉️ [email protected]
📞+3630 6062105

Segítő beszélgetések személyesen (Bp.

10/09/2026

Szeptember 10-e van, de te máris el vagy késve…?

Szintén egy olyan téma jön, ami mostanában nagyon foglalkoztat.

Miért olyan nehéz a jelenben lenni?

Azt gondolom, hogy a mai kor emberének az az egyik legnagyobb kihívása, hogy megélje azt a pillanatot, amiben éppen van. Mert szinte minden, ami körülvesz bennünket, azt sugallja, hogy ne ott legyen.

Például a közösségi média mások vélt vagy valós életére irányítja a figyelmünket. A boltok pedig állandóan a következő időszakra készítenek fel. Szeptember elején már karácsonyi dekoráció sorakozik a polcokon, miközben még két hónap múlva is csak bőven ősz lesz. Karácsonykor már a húsvéti termékek jelennek meg, húsvétkor a nyáriak, nyáron az ősziek, ősz elején pedig ismét a karácsonyiak.

Mintha mindig egy lépéssel előrébb kellene járnunk.

Ha májusban nincsenek lefoglalva a nyári táborok a gyerekeknek, elkéstél. A suli melletti külön foglalkozásokat sokszor már augusztusban le kell fixálni, szeptember elsején, vagy akár már előbb indul minden, és ha nem tartod a lépést, lemaradsz. És még sorolhatnám hosszan.

Minden azt üzeni, hogy siess, tervezz előre, járj mindig minimum két lépéssel előrébb. Ha egy kicsit is megpihensz, ha megpróbálsz valóban jelen lenni, az “büntetést” von maga után.

Én ezzel mindig is harcoltam, kifejezetten dühít ez a szemlélet, de főleg azért is, mert emiatt folyton lemaradva érzem magam. Mások mintha mérföldekkel előttem járnának, én meg csak loholok valahol hátul, és már csak maximum tüzet olthatok.

De nem adom fel, továbbra is küzdök ez ellen és felteszem a kérdést: miért nem engedhetjük meg magunknak és a gyerekeinknek, hogy pl. szeptember első egy-két hetében egyszerűen csak megszokják az iskolát? És majd utána jöhet a többi…

De igaz ez az élet nagyon sok más területére is.

Érdekes módon ez a nyomás már az önismeretbe is beszivárgott. Itt is sokszor az az elvárás, hogy a segítő rögtön mondjon valami nagyot, valami azonnal előrevivő, mindent átütő mondatot.

Pedig egyrészt nem ez a dolga, másrészt pedig sokszor itt is éppen az a legfontosabb, hogy megéljük azt, amiben vagyunk, és magunk járjuk ki azt az utat, amit ki kell…

Nem könnyű egy olyan világban jelen lenni, amely folyamatosan a következő pillanat felé lök bennünket.

De a saját normalitásunkat nekünk kell megteremtenünk, különben felőrlődünk a saját életünkben.

07/09/2026

Az előző posztban írtam arról, milyen fontos kimondani az igényeinket. A másik nagy téma, ami folyamatosan visszatér, az a nehézségek elfogadása.

Ha most nehéz időszakot élsz meg, el tudod-e fogadni, hogy ez valóban nehéz?
El tudod fogadni, hogy ez nem feltétlenül fog egyik napról a másikra megoldódni? Kényelmetlen, diszkomfortos, de jelenleg ez a valóság…

Nem kell ilyenkor azt mondani, hogy „jól vagyok”. Nem kell eljátszani, hogy minden rendben. Nem kell rögtön hozzátenni, hogy „mindegy, majd tanulok belőle”.

Nem kell mindenben azt keresni, hol rontottuk el. Nem kell azt hinni, hogy ha éppen nem tökéletes az életünk, akkor biztos mi vagyunk a hibásak.
Mintha mindig boldognak kellene lennünk, könnyedén átugranunk a problémákat, és minden nehézségből azonnal fejlődést és erőt kovácsolnunk.

És itt jön a kulcskérdés:
Az elvárásaidat magaddal szemben ahhoz igazítod, ahol most tartasz, ahogy vagy, vagy ahhoz a képzeletbeli „nagykönyvhöz”, ami szerint bírnod „kellene”?

Képzelj el valakit, akit tiszta szívből szeretsz. Tudod róla, hogy épp egy nehéz élethelyzetben van. Ugye nem pakolnál rá még több terhet és nem várnád el tőle ugyanazt a teljesítményt, mint egy könnyebb időszakban?
Vajon magaddal is így bánsz?
Vagy magadra akkor is dupla terhet raksz, amikor már az alapot is alig bírod el?

És itt ér körbe a két gondolat, visszacsatolva az előző poszthoz:
Ha nem fogadod el és nem fejezed ki a nehézségeidet és nem kérsz segítséget, a környezeted sem fogja észrevenni, hogy már a határon vagy.

Légy magaddal kíméletes. Figyelj magadra úgy, ahogyan arra az emberre figyelnél, akit a legjobban szeretsz a világon.

05/09/2026

Az elmúlt időszakban két téma is újra és újra cunamiként csapott be az életembe. Többször találkoztam velük a saját mindennapjaimban, de a klienseim történeteiben is.

Az első téma: az igényeink megfogalmazása és a saját oldalunk képviselete.

Hányszor érezzük úgy, hogy a másik nem vesz figyelembe minket? Hogy nem úgy reagál, ahogyan szükségünk lenne rá?

Mielőtt azonban megállapítanánk, hogy a környezetünk figyelmetlen és netán önző, érdemes megkérdezni magunktól:
Elmondtuk egyáltalán, mi esne jól?
Jeleztük, hogy valami nincs rendben?
Megfogalmaztuk a konkrét szükségleteinket?

Belül gyakran óriási viharok dúlnak bennünk, miközben kívülből ebből alig látszik valami. A gondolatainkat pedig senki sem tudja kitalálni.

A tapasztalatom az, hogy amint szavakba öntjük az igényeinket, a környezetünk meglepően természetes módon igazodik hozzájuk. Nem azért nem figyeltek ránk eddig, mert nem érdekeltük őket, hanem mert nem feltétlenül tudták, hogy mi zajlik bennünk.

Amikor mellőzve érezzük magunkat, tegyük fel a kérdést: valóban a környezetünk vesz minket semmibe, vagy mi tartjuk magunkat annyira háttérben, hogy meg sem szólalunk?

Adjuk meg magunknak is az értéket, és mondjuk el, amit szeretnénk…

(A második, ehhez is kapcsolódó témával hétfőn érkezem.)

18/08/2026

Sokan azt gondolják, hogy ahhoz, hogy valaki segítő szakemberhez forduljon, már „hatalmas bajnak” kell lennie. Hogy a segítségkérés egyet jelent azzal, hogy kudarcot vallottunk a saját problémáinkkal.

Pedig a lelki egészséggel való törődésnek nem csak akkor van helye az életünkben, amikor már krízishelyzetbe kerültünk, hanem a mindennapi öngondoskodás természetes része is lehet.

Ahogyan a testi egészségedre is fontos, hogy figyelj, úgy a lelki jólléted megőrzésének is fontos helye van az életedben.

És ehhez nem kell túlmisztifikálni a segítő kapcsolatot sem.

Egy segítő beszélgetésen:
- Nem kell minden alkalommal hatalmas „nagy áttörést” elérni.
- Nem kell mindig fájdalmas mintákat felfejteni.
- És pláne nem kell elvárásoknak megfelelni vagy bármit „megoldani”.

Sokszor már az is megtartó erejű, hogy van egy óra, amikor csak Te vagy a középpontban.
Amikor a segítő egyszerűen csak jelen van, figyel, kérdez, és segít abban, hogy tisztábban ráláss a saját működésedre.

Persze, egy ilyen alkalom ugyanúgy hordozhat magában nagy felismeréseket és “aha-élményeket” is, de a beszélgetés ezek nélkül is értékes.
Mert számít az az egy óra, amikor nem kell másokról gondoskodnod. Amikor nem kell teljesítened és nem kell mindent kézben tartanod.

A lelki egészségünk gondozása soha nem a gyengeség jele.
Inkább az önmagunk felé fordulás egyik legszebb formája. 🧡

09/08/2026

Nem ritka, hogy mások hibáit, kudarcait, „rossz” vagy számunkra elfogadhatatlan részeit látva, azoknak esetleg hangot is adva, egy kicsit jobbnak érezzük magunkat.

Mintha a másik leértékelése minket feljebb emelne.

Pedig nem.

Mások leértékelése hamis bizonyosság önmagunkról, hiszen nem a saját értékeinkből építkezik, hanem a másik vélt vagy valós gyengeségeiből.

Ha azonban képesek vagyunk meglátni a másikban és magunkban is az értéket, a szerethető részeket, idővel talán azt vesszük észre, hogy a hibákkal és különbözőségekkel szemben is elnézőbbé válunk.

Mindannyian egyediek vagyunk, és mindannyian tökéletlenek.

Vannak bennünk olyan részek, amelyekre büszkék vagyunk, és olyanok is, amelyeket nehezebb elfogadnunk, és amelyek kapcsán esetleg önvizsgálatra szorulnánk.

De talán mégis érdemes önmagunkra és másokra is ugyanazzal a tekintettel nézni:

az egész, teljes embert látva.

29/07/2026

A mentálhigiéné alapjai közérthetően

A mentálhigiéné nem „pszichológia light”, és nem is csak krízishelyzetekben hasznos.

A mentálhigiéné a lelki egészség mindennapi gondozása:
az érzelmek megértése, a kapcsolatok ápolása, a stressz kezelése, a belső egyensúly megtartása.

A mentálhigiéné arról szól, hogy nem várjuk meg a bajt, hanem időben teszünk magunkért.

Ez a szemlélet ma már nem luxus, hanem alapvető szükséglet.

22/07/2026

Egyáltalán nem véletlen, hogy a segítő beszélgetések egyik legfontosabb alapelve, hogy hagyjuk a hozzánk forduló személyt beszélni.

Hogy legyen tere annak, ami benne van, hogy ítélet és megítélés nélkül kimondhassa az érzéseit, a gondolatait, a nehézségeit.
Sokszor már önmagában az is gyógyító, amikor meghallgatásra találunk. Erről már sokszor beszéltem.

De van még valami, ami legalább ennyire fontos: a kimondás ereje.

Az elmúlt időszakban volt egy nehézség az életemben, ami nagyon foglalkoztatott. Egy olyan helyzet, amivel szemben sokszor tehetetlennek éreztem magam. A gondolatok újra és újra visszatértek, rengeteget forgattam magamban.

Azt vettem észre, hogy végül ösztönösen elkezdtem beszélni róla. Megosztottam barátnőkkel, hangüzenetekben, beszélgetésekben. Újra és újra csak kimondtam, elmondtam ugyanazokat a dolgokat.

És egyszer csak azt vettem észre, hogy könnyebb lett.

Nem azért, mert a probléma azonnal megoldódott. Nem azért, mert hirtelen minden rendben lett, hanem azért, mert ami addig csak egy kusza, formátlan fájdalom és szorongató gondolat volt bennem, az formát, alakot, szavakat kapott.

Ami a fejemben és a lelkemben körbe-körbe járt, egyszer csak kívülre került: megfoghatóbb lett, rendeződni kezdett.

Természetesen nem minden problémára igaz, hogy a kimondás önmagában megoldást hoz. De vannak olyan helyzetek, amikor a nehézség súlyát nem csak maga a helyzet adja, hanem az is, ahogyan egyedül hordozzuk magunkban, ahogyan újra és újra végiggondoljuk, értelmezzük, próbáljuk megfejteni.

Ilyenkor nagyon sokat segíthet, ha mindez szavakat kap, és teret adunk annak, ami bennünk van.

Néha a gyógyulás első lépése egyszerűen ennyi:
Kimondani, megosztani, teret adni annak, ami bennünk van.

És egyszer csak könnyebb lesz.

10/07/2026

„Bárcsak az én szememmel látnád önmagadat.”

Nagyon mély és fontos mondat, gondolat…

Mert olyan sokan élünk úgy, hogy értéktelennek, gyengének, kevésnek vagy kevésbé szerethetőnek látjuk önmagunkat.

Közben a környezetünk pedig gyakran egészen mást lát: látja az erőnket, az igyekezetünket, a kedvességünket…
Mindazt az értéket, amit mi sokszor észre sem veszünk, vagy nem tekintjük elég értékesnek.

És amikor ezt valaki kimondja ezeket nekünk, nem tudjuk, de sokszor nem is merjük, nem is akarjuk elhinni.

Mert ott dolgozik bennünk a félelem, hogy mi van, ha elhiszem, hogy értékes vagyok… és a végén kiderül, hogy mégsem?

Ez a szégyen félelme. Ezért inkább az a biztos, hogy el sem hiszem, és akkor nem csalódok akkorát…

Ezért is olyan fájdalmas kívülről látni valakit, akiben annyi szépséget és értéket fedezünk fel, mert közben sokszor ő ebből szinte semmit, vagy nagyon keveset lát önmagában.

….

„Bárcsak az én szememmel látnád önmagadat.”
Bárcsak látnád azt a rengeteg erőfeszítést.
Bárcsak látnád mindazt a jót, amit adsz.
Bárcsak látnád azt az embert, akit én látok.

Ezt én újra és újra megtapasztalom.

Magánemberként, anyaként, segítőként, de olyan valakiként is, aki maga is hosszú ideig küzdött és küzd ugyanezzel az érzéssel.

Én is hallottam ezt a mondatot…
Az első pár alkalommal nem hittem el. Aztán egyszer csak elkezdtem remélni, hogy talán mégis igaz.
És valahol ott kezdődött a változás.

Ma már úgy érzem, kezdem egyre tisztábban látni önmagamat. Nem tökéletesnek, hanem annak, aki vagyok:
az erősségeimmel, a bizonytalanságaimmal, a hibáimmal, és az értékeimmel együtt.

Talán ez az önismeret egyik legfontosabb ajándéka:

Arra a polcra tesszük magunkat, ahová valók vagyunk. Ahová mindig is tartoztunk, csak nem mertük elfoglalni a helyünket.

Nem följebb, nem lejjebb, hanem pont oda, ahová tartozunk.

30/06/2026

A megfelelési kényszer egy börtön, melynek falai gyerekkorban épültek fel, de felnőttkorban mi magunk, illetve a környezetünk - sokszor tudattalanul - folyamatosan tovább erősíti ezeket a falakat.

Nagyon sok kliensem életét és mindennapi jóllétét határozza meg, béklyózza meg a megfelelési kényszer.

A jelenben sokszor csak annyi látszik, hogy nem mernek, nem tudnak, vagy akár nem is akarnak nemet mondani, határokat szabni, ellentmondani, vagy szélsőséges esetben bármiről is véleményt formálni. Túl nagynak érződik a kockázat, hiszen zsigerileg jelenik meg a félelem: ha valamiben nem felelek meg a másiknak, akkor nem fog szeretni.

Sokszor ez az érzés nem is tudatosul. Egyszerűen csak ott van, zsigerileg hat, és meghatározza a mindennapi működést.

Az egyik legalapvetőbb és legfontosabb emberi szükségletünk, hogy szeretve legyünk.
Csak úgy. Azért, mert vagyunk.

Azonban sokszor ezt gyermekkorban nem kapjuk meg. Vagy nem úgy, hogy azt valóban átélhetően megérezhessük.

Amikor rendszeresen hasonlítottak valakihez, megjegyzéseket kaptál azért, amilyen vagy, netán elhagytak, vagy éppen csak a tökéletes volt az elfogadható… és még sorolhatnám.

Ilyenkor az raktározódik el belül, hogy az, amilyen én vagyok, nem elég, nem jó, nem érvényes. Másnak kell megfelelni, más igényei szerint kell viselkedni, cselekedni és élni, mert különben az egyik legalapvetőbb szükségletem - hogy szeretve legyek - nem valósul meg.

Felnőttként ennek a lenyomatait hordozzuk magunkban.

Sokszor egészen hétköznapi helyzetek is “benyomják a gombot”, és ilyenkor könnyen újra abból a gyermeki működésből kezdünk kapcsolódni, amelyben a szeretet feltételének a megfelelést éltük meg. A környezetünk ehhez sokszor – tudattalanul is – alkalmazkodik, hozzászokik, sőt gyakran el is várja, hogy ugyanazok a kedves, alkalmazkodó, odaadó és mindig segítőkész emberek legyünk, mint eddig.

Pokolian nehéz és hosszú út kilépni ebből az örvényből, ebből az újra és újra magába húzó spirálból.

És éppen az benne a legnehezebb, hogy a megfelelési kényszer mögött meghúzódó fájdalmak, a gyermekkorból bennünk maradt vágyak és kielégítetlen szükségletek nyomait nem tudjuk egyszerűen eltüntetni. A múltat nem lehet meg nem történtté tenni.

Viszont idővel megtanulhatjuk felismerni, amikor már nem a jelenből reagálunk, hanem egy régi félelemből. Megérteni, megérezni, elfogadni mindezt… majd újra és újra rálátni arra, hogy ami egykor a túlélésünket szolgálta, az ma már nem feltétlenül szolgál bennünket.

És lassan megtanulhatunk kiúszni azokból a lelki örvényekből, amelyek újra meg újra lehúznak.

Nagyon nehéz feladat.
De talán az az önismereti munka egyik legnagyobb ajándéka, hogy idővel egyre inkább megadhatjuk mi magunk is a saját belső gyermekünknek azt a szeretetet, elfogadást és együttérzést, amelyet mindig is megérdemelt volna.

17/06/2026

Nincs csodaszer a kezemben és soha nem is lesz.

De hiszek a fejlődésben, az önismeretben és a támogató, feltétel nélküli elfogadáson alapuló kapcsolatok erejében. 🤍

Cím

Budapest

Telefonszám

+36306062105

Weboldal

facebook.com

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Te magad légy - Beregszászi Júlia mentálhigiénés szakember új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.