Szofi - ADHD, autizmus - tapasztalat és tudomány

Szofi - ADHD, autizmus - tapasztalat és tudomány ADHD-coachként és autizmus-mentorként dolgozom, felnőttekkel, gyerekekkel, fiatalokkal egyaránt.

Ezen az oldalon hidat építek a neurodivergens és neurotipikus világ, a szülők és gyermekek, a tudomány és a tapasztalat, az Egyház és a társadalom között. Keresztény, világi ferences feleség , négygyermekes - , neurodivergens gyerekeket nevelő - édesanya vagyok. Munkám középpontjában az emberek kísérése áll — gyerekeké, fiataloké és felnőtteké egyaránt. Különösen a keresztény életvezetés, a neurod

iverzitásra érzékeny szemlélet, valamint az önismereti és életvezetési támogatás területei állnak közel hozzám. Segítő munkám kiemelt területe az ADHD-val, autizmussal, szenzoros érzékenységgel és eltérő idegrendszeri működéssel élő gyerekek, fiatalok és családok. Fontosnak tartom, hogy ne csak a nehézségekre figyeljünk, hanem az egyéni működés megértésére, az erőforrások felismerésére és a hétköznapokhoz jobban illeszkedő megoldások kialakítására is. A munkámban teológiai, pedagógiai, neveléstudományi, pszichológiai és neurodiverzitásra érzékeny szemléletet kapcsolok össze. Hiszem, hogy a hit, az önismeret és az idegrendszeri működés megértése nem különálló területek, hanem sokszor szorosan összefüggnek egymással. Eredeti végzettségemet közigazgatási területen szereztem, később azonban a segítő, pedagógiai és lelki kísérői hivatás felé fordultam. Tanulmányaim között szerepel a katekéta–lelkipásztori képzés, jelenleg hittanár–nevelőtanár szakon tanulok, emellett gyógypedagógiai asszisztensi és pszichológiai konzulens képzésben veszek részt. Life és ifjúsági coach, adhd coach képzésekben is részt vettem, valamint folyamatosan képzem magam a neurodiverzitás és a segítő kapcsolatok területén. A közös munkában számomra a biztonságos, elfogadó légkör és az egyéni működés tisztelete a legfontosabb. Miről olvashatsz ezen az oldalon?
– saját történeteinkről, érzéseinkről, megéléseinkről
– magyarázatok ADHD-ról, autizmusról, audHd-ról
– tévhitekről és valóságról
– szemléletformálással kapcsolatos dolgokról

Úszás, zongora, fejlesztés, tanulás...?Ma már szinte természetes, hogy a délutánokat is beosztjuk: suli után zenei külön...
03/09/2026

Úszás, zongora, fejlesztés, tanulás...?

Ma már szinte természetes, hogy a délutánokat is beosztjuk:
suli után zenei különóra, nyelv, sport, fejlesztés, terápia, tehetséggondozás.
Ezek sokféleképpen támogathatják a fejlődést, de nem mindegy, hogy mire, milyen életkorban és mekkora terhelés mellett használjuk őket.
A zene például fejlesztheti a hallást, a ritmusérzéket, a figyelmet és a kitartást, a nyelvtanulás támogathatja a kommunikációt, a sport pedig a mozgást, az állóképességet, az alvást és a társas készségeket.

A fejlesztések és a különféle terápiák hasznosak, ha konkrét szükséglethez és világos célokhoz kapcsolódnak.
A tehetséggondozás pedig akkor jó, ha nemcsak teljesítményt vár el, hanem teret ad a kíváncsiságnak és az érdeklődésnek is.

Közben azonban könnyű túlzsúfolni a délutánokat. Kevesebb idő marad szabad játékra, pihenésre, alvásra, családi kapcsolódásra és az élmények feldolgozására.

Sok éven át követtem és osztottam Uzsalyné Pécsi Rita neveléselméleti alapjait, míg végül rájöttem, hogy bármennyire is egyetértek az értékrendjével, a mi gyerekeinkre nem húzható rá minden egy az egyben.

Van viszont egy 2019-es cikke, amit szívből ajánlok mindenkinek, mert ND gyereket nevelő szülők számára is nagyon hasznos lehet.
(A linket kommentben teszem.)
Pár gondolatot kiemelnék belőle.
Az alapgondolat szerintem jól összecseng Kim John Payne *Egyszerűbb gyermekkor* című könyvének szemléletével is:
nem feltétlenül attól lesz jobb a gyerekkor, hogy minél több mindent adunk a gyereknek. Néha éppen a túl sok programból, ingerből és rohanásból kell visszavenni.

Mit jelent mindez egy neurodivergens gyereknél?
Egy hosszú iskolai nap után lehet, hogy az autista vagy ADHD-s gyereknek már nem egy újabb foglalkozásra van szüksége, hanem pihenésre. Sok inger, társas helyzet, szabály, feladat és váltás érhette egész nap.
Máskor viszont éppen a teljesen szabad délután jelenthet nehézséget. Nehéz lehet váltani, választani, kitalálni, mit csináljon, vagy egyszerűen elindítani egy tevékenységet.

Pécsi Rita - néhány, számomra fontos - gondolata:

• Legyen idő a tanulás feldolgozására. Ne akarjunk minden délutánra újabb tanulnivalót vagy fejlesztést tenni.

• Legyen idő szabad játékra.Nem minden játéknak kell fejlesztési célt szolgálnia.

• Legyen lehetőség mozgásra.Nem csak az edzés számít: séta, biciklizés, mászás, szaladgálás vagy bármilyen örömteli mozgás.

• Legyen idő pihenni. Egy hosszú, ingergazdag nap után lehet, hogy ez fontosabb, mint egy újabb program.

• Legyen megfelelő alvás. Az alvás nem elvesztegetett idő, hanem a fejlődés és a tanulás része.

• Legyen idő kapcsolódni. Beszélgetni, együtt lenni, közös hétköznapi dolgokat csinálni.

• És ne féljünk egy programot elengedni, ha annak az az ára, hogy nem marad idő játszani, mozogni, pihenni vagy egyszerűen csak otthon lenni.

A szükséges támogatás és a túl sok program nem ugyanaz, de a szabadidő sem attól lesz szabad, hogy magára hagyjuk a gyereket.

Ha szüksége van rá, adhatunk hozzá kapaszkodót, választási lehetőségeket vagy éppen "önmagunkat".
Az ND gyereknek is szüksége van olyan időre, amelynek nincs fejlesztési célja.
A fejlesztés is fontos, de van, amikor egyszerűen csak itthon kell lenni (és ha nehéz is elhinni, de az is fejlesztő lehet.)

Talán szeptemberben nemcsak azt érdemes megnézni, hogy mit tudnánk még beilleszteni a heti rendbe, hanem azt is, hogy mit kellene kivenni belőle.

Azért, hogy maradjon benne egy kis gyerekkor is.
--------------
A poszt forrásait l*d a kommentek közt.

🤫 „De hát akkor mindenki stresszlabdát akarna!” Képtelenség úgy végigmenni egy üzletben, hogy ne jöjjön szembe ezerféle ...
02/09/2026

🤫 „De hát akkor mindenki stresszlabdát akarna!”

Képtelenség úgy végigmenni egy üzletben, hogy ne jöjjön szembe ezerféle színes pop-it, világító stresszlabda és dizájnos matatókütyü.
Én magam is nagyon szeretem őket, mindig meg is állok nézegetni, nyomogatni, kipróbálni őket, bár engem leginkább a "gyűjtögetés" része vonz.
Vannak azonban olyanok, akiknek a matatás nem hobbi.

Az iskolapadban van olyan, aki pörgeti a ceruzát, rázza a lábát, tépkedi a radírt, csavargatja a haját.
(Na, ezt én is szoktam - ahogy tollakat pöckölni is. :-)

Képzeld el, hogy egy olyan világban kell végigülnöd a munkanapodat, ahol folyamatosan maximumra van tekerve a hangerő, villódznak a fények, és a ruhád címkéje úgy dörzsöli a bőrödet, mint a dörzspapír.
Te mit tennél, hogy ne őrülj meg?

Lehet, hogy a padban ülő gyerek is pont így van ezzel.
Az atipikus idegrendszerű személyeknél a mozgás egy önszabályozó mechanizmus, nem pedig egy rossz szokás, amiről le kellene szokniuk.

Az autista gyerekek agya máshogy dolgozza fel a suli zajait és a nyüzsgést. Ha túl sok az inger, a ritmikus kézrázás, hajcsavarás vagy ringás egyes gyerekeknél segít a feszültség levezetésében.
Ha viszont túl monoton a környezet, a matatás kellemes érzékszervi ingert ad, ami ébren tartja a fókuszt.

Az ADHD-s agynál pedig a figyelmi és motivációs rendszerek – köztük a dopaminrendszer – eltérően működnek.
Sok ADHD-s gyereknek a mozgás – például a lábrázás vagy a fészkelődés – elengedhetetlen a figyelem fenntartásához.

Egy unalmas vagy hosszú feladat közben ezek a mikromozgások segtítenek abban, hogy valaki tudjon figyelni.
Ha teljes mozdulatlanságra kényszerítjük őket, az energiájuk jelentős része arra megy el, hogy visszatartsák a mozgást, ahelyett, hogy a tananyagra figyelnének.

Tanítóként nyilván érthető az aggodalom amiatt , hogy valaki az órán elkezd stresszlabdát nyomogatni, vagy fidget spinnerrel játszani, hiszen akkor másnap már mindenki stresszlabdát akar nyomogatni, vagy fidget spinner-t akar pörgetni.

De az, hogy egy gyereknek szüksége van valamire az önszabályozáshoz, nem jelenti azt, hogy mindenkinek ugyanazt kell kapnia.
Attól, hogy a szemüveges gyereknek megengedjük, hogy közelebb üljön a táblához, nem fogja követelni az egész osztály, hogy ők is az első padban ülhessenek.

Az autista vagy ADHD-s gyermek számára a matatóeszköz vagy a zajszűrő fülvédő nem „játék”, hanem a szükséges akadálymentesítés része.
Ha ezt biztosítjuk azoknak, akiknek valóban kell, azzal az egész osztály életét megkönnyítjük.
Egy nyugodt gyerek könnyebben vesz részt az órán, és kevesebb energiát kell a saját belső feszültsége kezelésére fordítania.

Ha a pedagógus nyíltan elmagyarázza az osztálynak – diagnózisok említése nélkül –, hogy mindannyian másképp működünk, és a társuknak ez az eszköz segít a figyelésben, a többi gyerek meglepően gyorsan és empátiával fogadhatja a helyzetet.

És persze azt sem mindegy, hogy milyen eszközről van szó.
Egy jó fidget nem feltétlenül az, ami a legszínesebb, legvilágítósabb. Sokszor pont az a jobb, ami halk, kicsi, nem tereli el a figyelmet, és nem zavarja a többieket.

Lehet például egy pad aljára ragasztott tépőzárcsík, amit lehet piszkálni, a szék lábára feszített gumiszalag, amin csendben rugózhat a láb, egy kisméretű, halk fidget, egy sima kavics vagy egy puha, gyurmaszerű anyag.

És nem mindig kell tárgy sem.
Egy előre megbeszélt, rövid mozgásos mikroszünet is sokat jelenthet.

A lényeg nem az, hogy legyen valami a gyerek kezében, hanem az, hogy segítsen neki az órán részt venni.

Szülőként pedig szerintem érdemes nem rögtön azzal kezdeni év elején, hogy „a gyerekemnek kell egy stresszlabda”, hanem inkább megfigyelni, hogy mikor kezd el fészkelődni, mit csinál ilyenkor, és vajon mi segít neki.
És ezután már beszélhetünk a pedagógussal, hiszen lehet, hogy együtt sokkal könnyebb találni egy olyan megoldást, ami a gyereknek is segít, de közben az osztály számára működőképes marad.

És van itt még egy nagyon fontos lépés: a gyereket is meg kell kérdezni arról, hogy szívesen használna-e vmilyen eszközt az órákon vagy az iskolában.
Ő akarja használni? Nem érzi magát miatta kellemetlenül vagy túl feltűnőnek?
Nem az történik-e, hogy miközben mi azt gondoljuk, hogy „segítünk”, ő közben azt éli meg, hogy mindenki őt bámulja?

A támogatás akkor igazi támogatás, ha a gyerek számára is komfortos.
Nem az a cél, hogy egy „kivételezett” gyereket csináljunk belőle, hanem hogy olyan lehetőséget kapjon, amit ő maga is biztonságosnak és vállalhatónak érez.
Nem szeretnénk, ha azt tanulná meg: „Velem valami baj van, ezért kapok külön dolgokat.”

A lényeg hogy megértsük, mire és miért van rá szüksége valamire az adott gyereknek, és ha szüksége van valamire, adjunk neki olyan lehetőséget, ami számára is jó, elfogadható és a környezete számára is működőképes.

A stimming tehát mind az ADHD-ban, mind az autizmusban egy teljesen természetes dolog.
Míg az autizmusnál a túl sok ingert segít lecsendesíteni, addig az ADHD-s agynál pont fordítva: a mikromozgások hozzák meg azt a plusz stimulációt, ami ahhoz kell, hogy a gyerek egyáltalán figyelni tudjon.

A fidget (vagyis a matatókütyü) pedig nem egy újabb felesleges műanyag játék, hanem ennek a belső szükségletnek az eszköze.

Ti használtok valamilyen fidgetet a mindennapokban?
Mi az, ami nálatok tényleg bevált a suliban vagy a munkahelyen, és nem zavar másokat?



Kép forrása: https://www.theminiadhdcoach.com/adhd-symptoms/adhd-stimming, magnific.com)

Többségi. Integráló. Inkluzív.Melyikben hol van a gyerek?Szeptember 1. van. Kezdődik egy új tanév, és ilyenkor talán min...
01/09/2026

Többségi. Integráló. Inkluzív.
Melyikben hol van a gyerek?

Szeptember 1. van.
Kezdődik egy új tanév, és ilyenkor talán minden szülőben ott van a kérdés: vajon mit hoz ez az év?

Öt évvel ezelőtt a többségi iskolából egy másik intézménybe váltottunk. Az akkor negyedikes gyerekemmel minden reggel vonatra szálltam, elvittem az iskolába, majd hazautaztam.
Délután újra vonat, érte, aztán együtt haza.
Naponta kétszer oda-vissza.

Nem azért választottuk ezt a verziót, mert ez volt a tökéletes megoldás, hanem mert ez volt az iskola, amelyik év közben fogadta őt, miután az előző intézményt otthagytuk.
Akkor nem az érdekelt, hogy többségi, integráló vagy inkluzív-e. Az érdekelt, hogy hol tud a gyerekem tanulni, működni és biztonságban lenni.

Ma két gyerekem többségi, kettő pedig integráló intézményben tanul. Mit jelentenek ezek a kifejezések?

A többségi iskola
a köznevelés általános intézményi kereteiben működő iskola, ahol jellemzően együtt tanulnak a tipikus fejlődésű és – ha az intézmény erre jogosult és biztosítja a szükséges feltételeket – sajátos nevelési igényű tanulók is.

Integrációról
akkor beszélünk, amikor a sajátos nevelési igényű gyermek a többségi oktatási környezetben, a többi tanulóval együtt vesz részt az oktatásban, és ehhez a szükségleteinek megfelelő speciális támogatást kap. Az integráció középpontjában elsősorban az áll, hogy a gyermek a meglévő oktatási rendszerben vehessen részt.

Az inklúzió
ennél tágabb szemlélet.
Nem csupán azt nézi, hogyan illeszthető be a gyermek a már működő rendszerbe, hanem azt is, hogy az iskola hogyan alakíthatja a környezetét, pedagógiai gyakorlatát és működését úgy, hogy minden gyermeknek legyen valódi lehetősége a tanulásra, a részvételre és a közösséghez tartozásra.

Az autista és más neurodivergens gyerekek iskolai tapasztalatait vizsgáló kutatásokban fontos tényezőként jelenik meg az elfogadó, értő környezet, a társas és szenzoros szükségletek figyelembevétele, valamint az, hogy a gyereknek legyen lehetősége a saját szükségleteit jelezni és képviselni.

Van, akinek a kisebb, specializáltabb közeg ad biztonságot, másnak a többségi közösség.
Az iskola pedig nem csak a tanulás helye, hanem közösség is: kortársak, kapcsolatok, konfliktusok, önállósodás, annak megtapasztalása, hogy nem mindenki ugyanúgy működik.

Értem azokat a családokat is, akik a nehézségek miatt végül inkább más utat választanak, és a gyerekük otthoni tanulása mellett döntenek, de azt gondolom, érdemes közben azt is végiggondolni, mit adhat egy jól működő közösség, amit otthon nehezebb pótolni.

Egyáltalán nem tudom, hogy milyen lesz ez az évünk.

Vannak szempontok, amelyek alapján döntöttünk, de az iskolaévet sok minden alakítja: a gyerekek, a családi működésünk, a fejlesztések, az intézmény, a pedagógus és az osztályközösség is.

Számomra elsődleges a gyerekek jólléte,
mert tartós szorongás,
túlterhelődés vagy
folyamatos kudarcélmény mellett a tanulás sem tud jól működni.

Lehet egy gyerek nagyon intelligens és jó képességű, ha közben egyre többet szorong, megváltozik a viselkedése, rendszeresen túlterhelődik, vagy már nem akar iskolába járni, akkor érdemes megállni és megnézni, mi történik.

Nem csak azt kell ilyenkor kérdezni, hogy mit kellene a gyereknek másképp csinálnia, hanem azt is, hogy min tudunk mi, felnőttek változtatni.

Mit érdemes szülőként figyelni év közben?

Nálunk például az nem újdonság, hogy a gyerekek nem szeretnek iskolába járni.
Ezt tudom róluk; ezért önmagában az, hogy nincs kedvük iskolába menni, még nem jelenti azt, hogy rossz helyen vannak.

Inkább azt figyelem, mi van emögött: fáradtság, szorongás, túlterhelődés, konfliktus, unalom, vagy egyszerűen csak nehéz reggel elindulni.
Érdemes figyelni azt is, hogyan érkezik haza a gyerek, mennyire fáradt, megváltozik-e az alvása vagy a hangulata, vannak-e kapcsolatai, tud-e segítséget kérni, és megmarad-e a biztonságérzete.

És akkor néhány konkrét szempont szülők számára:
👉 Ne csak azt kérdezd, milyen volt az iskola. Ha erre mindig az a válasz, hogy „jó”, próbálkozz konkrétabb kérdésekkel: Mi volt ma a legkönnyebb? Mi volt a legnehezebb? Volt valami, ami túl sok volt? Volt valaki, akivel jó volt együtt lenni?

👉 Figyeld a gyerek jelzéseit akkor is, ha nem tudja elmondani, mi a baj. A fokozódó ingerlékenység, visszahúzódás, sírás, alvásprobléma, testi panasz vagy iskola utáni rendszeres összeomlás is lehet fontos jelzés.

👉 Beszélj időben a pedagógussal. Nem csak akkor, amikor már nagy a probléma. Sokkal könnyebb közösen változtatni valamin, amikor még csak azt látjuk, hogy „valami mintha nem lenne rendben”.

👉 Keressetek együtt megoldást a túlterhelő helyzetekre. Lehet ez előre jelezhető napirend, egy nyugodtabb hely, rövid szünet, másképp megfogalmazott feladat vagy egy megbeszélt jelzés, amivel a gyerek segítséget kérhet.

👉 Ne csak a viselkedést nézd, keresd mögötte a szükségletet is. Ha egy gyerek kiborul, visszahúzódik vagy nem tud együttműködni, érdemes megvizsgálni, mi előzte meg: túl sok inger, bizonytalanság, társas konfliktus, fáradtság vagy egy számára nehezen hozzáférhető feladat?

👉 És ne várjuk el, hogy mindent ő oldjon meg. Az önállóság nem azt jelenti, hogy a gyereknek segítség nélkül kell boldogulnia, hanem azt is, hogy megtanulhatja felismerni, mikor van szüksége segítségre, és hogyan kérheti azt.

Szerintem nem az a cél, hogy a gyerek "imádja" az iskolát.
Az a fontos, hogy akkor is jól legyen, ha éppen nem szereti.

A Ti gyereke(i)tek szeret iskolába járni?
Milyen típusú iskolába jártok?

(Korábbi posztom inkluzivitás témakörében az hashtag-et beírva megtalálható.)

---------------
Magyar szakirodalmi háttér:
Vida Gergő – Nagy Dorisz (2026): Az iskolai integráció szülői szemmel. Új Pedagógiai Szemle.
Bacskai Katinka és mtsai. (2023): Problémák és megoldások a sajátos nevelési igényű diákok tanárai és szülei közötti együttműködésben. Iskolakultúra.
Szabó Orsolya – Emri Zsuzsa (2021): Az autizmus spektrum betegséggel élő gyerekek iskolai integrációjának lehetősége.
Fónai Mihály Ferenc – Barnucz Nóra – Hüse Lajos (2021): Az inklúzió és a sajátos nevelési igény lehetséges kontextusai.
Schmidt Ildikó (2023): A sikeres iskolai inklúzió tényezői.

Stresszmentes reggelek? :-)Holnap elseje. Újra indul az ovi, az iskola, a korai kelés, a reggeli készülődés – és vele eg...
31/08/2026

Stresszmentes reggelek? :-)

Holnap elseje. Újra indul az ovi, az iskola, a korai kelés, a reggeli készülődés – és vele együtt a családi logisztika.
Nálunk idén minden eddiginél korábban kell indulni: 6:20-kor már menetkészen kell lennünk az első gyerekkel.
Ahogy közeledik a kezdőnap, egyre gyakrabban eszembe jutnak a tavalyi reggelek.
Mivel engem a stressz, a szorongás és a határidő is jól motivál, ezért az ágyból való kikelés hétköznapokon ritkán szokott nehézséget okozni. 😅
Tavaly a gyerekek ébredése előtt legalább 45 perccel korábban kellett kelnem. Ébredés, elmélkedés, kávé, kutyasétáltatás, éééés… „indulhat a nap”. :-)

Volt, hogy minden simán ment, és volt, hogy már reggel hétkor kimerültem.Az elmúlt években rengeteg, tudományos háttérrel rendelkező módszert tanultam arról, hogyan lehet könnyebbé tenni a reggeleket, hogy ne legyen mindegyikünk már reggelre teljesen kikészülve.
Sok minden bevált, de minden év egy kicsit más, így újra és újra át kell gondolnom, mi az, ami az adott helyzetben működhet.

Alapvetően pacsirta család vagyunk, így el sem tudom képzelni, mi van ott, ahol bagoly típusok élnek. 😅
Bár az ASD-s lányom a nyáron simán aludt akár 11-ig is, ő ügyesen alkalmazta a napi 15 perccel való fokozatos korábban kelést.

Mivel nem szeretem a veszekedős, kiabálós, noszogatós reggeleket, ezért mindig nagyon tudatosan figyelek arra, hogy jól induljanak ezek a reggelek. Főleg azért, mert az első gyerekkel való ovis évek ezen a téren rettenetesek voltak.

Az évek alatt ezért szépen lassan felépítettem egy rendszert, ami stabil külső keretet ad az idegrendszerünknek.
Nem minden pontját sikerül mindig betartani, de már az is sokat jelent, hogy van egy rendszerünk, amihez vissza tudunk nyúlni, amikor éppen kezd szétesni a reggel.

Nálunk ennek nagyjából ez a logikai menetrendje.
🌙 I. FÁZIS: ELŐZŐ ESTE
A nyugodtabb reggel valójában már előző este elkezdődik. Minél több apró döntést és feladatot veszünk le a reggelről, annál kevesebb dolgot kell egyszerre fejben tartanunk akkor, amikor még egyikünk sincs teljesen magánál.

1. Készítsük elő a ruhákat.
Az ADHD-s és autista agy számára a reggeli döntési helyzetek gyorsan kimeríthetik a végrehajtó funkciókat. Amit este eldöntünk, az reggel már nem igényel külön mentális energiát, ezért érdemes a teljes ruhaszettet előkészíteni, hogy ne akkor kelljen zoknit, pólót vagy pulóvert keresni.
Ha este már túl fáradt vagy ehhez, legyen egy fix „B-terv” a szekrényben: egy komplett ruhaszett, amihez másnap reggel gondolkodás nélkül lehet nyúlni.

2. A táskák legyenek bepakolva.
Érdemes este mindent a táskába tenni, ami másnap kell, majd a táskákat rögtön az indulási zónába helyezni. Így reggel nem akkor kell elkezdeni keresgélni, amikor már mindenki a cipőjét venné.
Ez különösen akkor hasznos, ha sokféle dologra kell figyelni, például uzsonnára, kulacsra, tornazsákra, külön felszerelésre vagy valamilyen másnapi projektre.

3. Készítsük elő a konyhát is.
A kulacsok, a tízórai és a reggelihez szükséges alapanyagok legyenek előkészítve, mert így reggel eggyel kevesebb fizikai feladat hárul ránk.
Nem tűnik nagy dolognak, hogy nem reggel kell elővenni a kenyeret vagy megtölteni a kulacsot, de amikor egyszerre több ember (nálunk 5, mert a férjem általában még korábban megy), minden ilyen apró feladat számít.

4. A szülői holmik is legyenek összekészítve.
Ha reggel állok neki keresni a kulcsot, a telefonomat vagy bármi mást, amire nekem van szükségem, a figyelmem azonnal elterelődik, és könnyen elindul egy teljesen másik „küldetés”, ráadásul nagyon ingerült leszek, és minél jobban kapkodok, annál kevésbé fogom megtalálni amit keresek.

Ezért amit csak lehet, én is este készítek össze.

5. Legyen fix helye az indulós dolgoknak.
A táskáknak, cipőknek, kabátoknak, kulcsoknak és minden más, induláshoz szükséges dolognak legyen lehetőleg állandó helye. Minél kevesebbet kell reggel keresni, annál kevesebb lehetőség van arra, hogy már az első tíz percben mindenki ideges legyen.
A vizuális állandóság különösen sokat segíthet azoknak, akiknek nehezebb a figyelmüket szervezni vagy a sok apró információt egyszerre fejben tartani.
Ha este sikerült valamennyire előkészíteni a terepet, reggel már csak azzal kell foglalkoznunk, hogy mindenki felébredjen, és valahogy eljussunk az ébredéstől a készülődésig.

☀️ II. FÁZIS: ÉBREDÉS
Az alvásból az ébrenlétbe való átmenet komoly váltás.
Az ADHD-s agyra ráadásul gyakran jellemző az „idővakság” (time blindness), ezért az idő érzékelése sem mindig segít abban, hogy pontosan tudjuk, mennyi időnk van még.

6. Ébredjünk a gyerekek előtt – a saját idegrendszerünk miatt.
Egy neurodivergens vagy szenzorosan érzékeny gyerek számára a szülő belső nyugalma az egyik legfontosabb stabil pont, ezért egyáltalán nem mindegy, milyen állapotban érkezünk meg hozzá reggel.
Nekem a gyerekek előtti fél óra nem arról szól, hogy gyorsan elmosogatok vagy még elpakolok ezt-azt, hanem arról, hogy legyen időm csendben megérkezni a napba: kávé, kutyasétáltatás, egy kis gondolkodás. Így nem úgy indul a reggel, hogy már az első percben valaki valamit kér tőlem.

7. Használjunk külső időjelzéseket.
Nekem nem elég tudnom, hogy mennyi az idő, mert ettől még nagyon könnyen bele tudok feledkezni valamibe. Ezért riasztást állítok be arra a percre, amikor abba kell hagynom, amit csinálok.
Ha ezt nem teszem meg, jön a jól ismert „még ezt gyorsan megcsinálom” reflex, és mire észbe kapok, már rég ott tartunk, hogy indulni kellene.

8. Legyen kíméletes az átmenet a gyerekeknek is.
Ne várjuk el, hogy ébredés után azonnal teljes fordulatszámon működjenek, különösen akkor, ha eleve nehéz számukra az ébredés.
A fény, a halk zene, a fizikai érintés vagy egy kis összebújás segíthet abban, hogy fokozatosabban váltsanak át az alvásból az ébrenlétbe, és ne rögtön egy sürgető „kelj fel, öltözz fel, indulunk!” típusú helyzettel kezdődjön a nap.
Ha már mindenki felébredt, következhet a készülődés, ahol megint az a cél, hogy minél kevesebb felesleges döntést és konfliktust kelljen megoldani.

👕 III. FÁZIS: KÉSZÜLŐDÉS
A „Készülj el!” egy felnőtt számára is meglehetősen homályos utasítás. Egy végrehajtó funkcióiban terhelt ND gyerek számára pedig még nehezebb lehet belőle kitalálni, hogy pontosan mi is a következő lépés.
9. Legyen fix reggeli sorrend.
Öltözés ➡️ reggeli ➡️ fogmosás ➡️ táska ➡️ cipő ➡️ indulás.

Nem kell minden reggel újra kitalálni, hogy mi következik, hanem egy megszokott sorrend mentén lehet végigmenni a reggelen. Az ismétlődő minták biztonságot adnak, és közben a szülőnek sem kell folyamatosan újabb és újabb utasításokat adnia.

10. Használjunk vizuális mankókat.
Kisebbeknek képes lista, nagyobbaknak rövid ellenőrzőlista kerülhet a falra vagy egy olyan helyre, ahol reggel könnyen látják.
Ennek nem az a célja, hogy ellenőrizzük őket, hanem az, hogy ne kelljen mindent a fejükben tartaniuk. Ha ott van előttük, hogy mi következik, sokkal könnyebb önállóan végigmenni a rutinon.

11. A nagy feladatokat bontsuk kisebb lépésekre.
A „Készülj el!” helyett sokkal többet segíthet egy konkrét, egyértelmű kérés, például az, hogy „Itt a pólód, kérlek, vedd fel.”

Ha ez megvan, jöhet a következő lépés. Nem azért, mert a gyerek nem tudja, hogyan kell felöltözni, hanem azért, mert egy nagy feladat elindítása és megszervezése sokkal nehezebb lehet számára, mint maga a feladat.

12. Használjuk a body doublingot, vagyis a testduplázást.
Ha az ADHD-s gyerek elakad, sokszor nem az segít, ha a másik szobából egyre hangosabban kiabálunk neki.
Menjünk oda, és csináljuk mellette a saját dolgunkat: „Én most felveszem a cipőmet, te is vedd fel a tiédet.” A fizikai jelenlétünk sokszor segít abban, hogy könnyebben elinduljon és fókuszban maradjon.

13. Adjunk zárt választási lehetőségeket.
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, „Mit szeretnél felvenni?”, ami reggel túl sok lehetőség elé állíthatja, kérdezzük inkább azt, hogy „A kék vagy a szürke pulóvert szeretnéd?”

Így a gyerek kap valamennyi kontrollt, miközben nem kell elvesznie a lehetőségek között. Ez különösen fontos lehet azoknál, akik erősen reagálnak a kontrollvesztésre, vagy PDA-jellegű elkerülést mutatnak.
A készülődésnél azonban nemcsak az számít, hogy mit és milyen sorrendben csinálunk, hanem az is, hogy közben milyen ingerek érik a gyereket.

🎧 IV. FÁZIS: SZENZOROS BIZTONSÁG ÉS MOTIVÁCIÓ
14. Vegyük komolyan a szenzoros terhelést.
A kényelmetlen zokni, a szúrós címke, a kellemetlen anyagú nadrág vagy a túl hangos környezet nem feltétlenül egyszerűen „nyűgössé teszi” a gyereket.
Ha valami rendszeresen zavarja, érdemes megkeresni az okát, és amit lehet, már előre kiiktatni a reggeli rutinból. Sokkal könnyebb úgy készülődni, ha közben nem kell folyamatosan valamilyen kellemetlen ingerrel megküzdeni.

15. Használjuk a zenét és a dopamint is a javunkra.
Egy reggeli lejátszási lista nemcsak a hangulatot alapozhatja meg, hanem az idő múlását is strukturálhatja, és bizonyos gyerekeknél sokkal könnyebbé teheti a feladatok elkezdését.

Kamaszoknál pedig érdemes azt is észben tartani, hogy a nehéz ébredés nem feltétlenül lustaság: a serdülők alvási ritmusa biológiailag is későbbre tolódik, ezért nekik a korai reggel eleve nagyobb kihívást jelenthet.

És van még valami, amiről szerintem nagyon fontos beszélni, mert a reggeli konfliktusok jelentős része éppen ebből szokott kialakulni.
Nem biztos, hogy a gyerek ugyanannyira motivált az indulásra, mint mi.

16. Ne várjuk el, hogy a gyerek magától akarja megcsinálni.
Felnőttként hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy attól, hogy valami nekünk fontos, a gyerek számára még egyáltalán nem biztos, hogy az.
Nekünk fontos, hogy időben elinduljunk. Neki lehet, hogy sokkal fontosabb befejezni a játékot, megnézni még valamit, elmesélni egy történetet, vagy egyszerűen csak tovább feküdni.
És őszintén: miért várjuk el tőle, hogy ugyanaz motiválja, ami minket?
Ha nincs meg benne a belső motiváció egy feladathoz, attól még nem biztos, hogy lusta, szándékosan ellenkezik vagy nem figyel. Lehet, hogy egyszerűen szüksége van arra, hogy mi segítsünk neki elindulni.

17. Legyünk mi a külső motiváció, amikor szükség van rá.
Nem kell minden reggel egyedül megtalálnia a motivációt ahhoz, hogy felöltözzön és elinduljon. Lehet, hogy egy kis játékosság, humor, zene, verseny, közös készülődés vagy egyszerűen az segít, ha odamegyünk mellé, és együtt kezdjük el a feladatot.
„Gyere, kezdjük együtt.”
„Te felveszed a nadrágot, én addig megkeresem a zoknidat.”
„Látom, hogy most nagyon nincs kedved hozzá, de indulnunk kell, úgyhogy gyere, segítek elkezdeni.”

Ez nem azt jelenti, hogy mindent megcsinálunk helyette. Azt jelenti, hogy addig adunk külső támogatást, amíg neki még szüksége van rá ahhoz, hogy önállóan el tudjon indulni.

18. A Gordon-módszerből is érdemes meríteni.
A motiváció mellett a kommunikáció is rengeteget számít, különösen akkor, amikor már mindenki fáradt és siet.
Thomas Gordon kommunikációs módszerében fontos szerepet kap az aktív hallgatás és az érzések elfogadása.
Ez reggel különösen nehéz lehet, mert ilyenkor mi magunk is sietünk, és legszívesebben csak azt szeretnénk hallani, hogy „jó, jó, már veszem is a cipőmet”. 😅
Ha a gyerek azt mondja, „Nem akarok oviba menni!”, könnyű rögtön válaszolni, hogy „De hát muszáj menned, mindenki ott lesz, és már megint elkésünk!”
Ehelyett először megpróbálhatjuk megfogalmazni, amit hallunk: „Nagyon nincs kedved most elindulni.” vagy „Inkább itthon maradnál velem.”
Ettől még nem változik meg a határ, és nem lesz belőle az, hogy akkor nem megyünk oviba. Viszont nem kell a gyerek érzésével is megküzdenünk, hanem először megmutatjuk neki, hogy értjük, mi történik benne. És ettől még ugyanúgy lehet azt mondani: „Tudom, hogy nincs kedved, de most mennünk kell. Gyere, segítek.”

⏰ V. FÁZIS: INDULÁS
Itt jön az a rész, amikor hiába működött eddig egész jól a reggel, és induláskor még valaki egy félpár cipőt keres, valaki más pedig indulás után jön rá, hogy valami elfelejtett.
19. Legyen egy szülői „STOP” szabály.
Egy bizonyos pont után már nem kezdünk bele újabb feladatokba. Ha eljött az indulás előtti utolsó szakasz, akkor nincs „még ezt gyorsan elmosom”, „még ezt beteszem” vagy „még ezt megkeresem”.
Ilyenkor már az a feladat, hogy mindenki felvegye a cipőjét, magához vegye, ami nála kell, és kijussunk az ajtón.

20. Hagyjunk időt a váratlan helyzetekre, és ne akarjuk mindenáron tökéletessé tenni a reggelt.
Érdemes néhány perc tartalékidővel számolni, mert reggel szinte mindig történik valami, amire nem számítottunk: eltűnik egy cipő, kiborul a kulacs, nem találjuk a kulcsot, vagy valakinek az utolsó pillanatban eszébe jut, hogy a tesicucc kimaradt.

És ha egy reggel mégis káoszba fullad, attól a rendszer nem romlott el. Nem kell arra jutni, hogy „na, ez sem működik nálunk”.
Érdemes inkább később megnézni, hol csúszott el a dolog, és legközelebb azon az egy ponton változtatni.

+ 1 TIPP
Ha megoldható, autó helyett inkább sétáljunk, mert a reggeli mozgás nemcsak fizikailag ébreszt fel, hanem az idegrendszernek is segít ráhangolódni a napra, és a kutatások szerint a rendszeres mozgás a szorongást is csökkentheti.

Nálunk holnap jön az új kihívás: 6:20-kor menetkészen.

Ha nálatok is nehezek a reggelek, ne próbáljatok meg egyszerre mind a 20 dolgot bevezetni. Válasszatok ki egyetlen egyet a listából, ami most a legjobban hiányzik, és teszteljétek egy hétig!

És nagyon kíváncsi vagyok:
Nálatok mi a reggeli indulás legnehezebb része?
Írjátok meg kommentben! 👇

Milyen életet képzeltél el a gyerekeddel?Már több éve hasonló élményekkel jönnek haza a gyerekeim az iskolából szeptembe...
29/08/2026

Milyen életet képzeltél el a gyerekeddel?
Már több éve hasonló élményekkel jönnek haza a gyerekeim az iskolából szeptember első hetében:
az osztály 80%-a külföldön volt nyaralni.
(Hogy mi miért nem megyünk, azt most nem részletezem, nem ez a lényeg.)
Viszont, amikor hallgatom a beszámolókat, bennem is történik valami.
Óhatatlanul összehasonlítom a saját életünket másokéval.

Ez egyébként teljesen természetes emberi működés.
A társas összehasonlítás során másokhoz viszonyítjuk magunkat, és ebből próbáljuk értelmezni a saját helyzetünket.
Nem kell hozzá irigynek vagy elégedetlennek lenni, egyszerűen csak működik bennünk. Különösen akkor, amikor olyasmit látunk másoknál, ami valamilyen módon érint bennünket.

A minap neurotipikus gyerekeket nevelő szülőkkel beszélgettem, és megint azon kaptam magam, hogy összehasonlítok.
Hallgattam őket, és közben eszembe jutott, hogy nálunk mennyi minden másképp működik.
Milyen jó lenne, ha
pl. nem kellene annyi mindent előre átgondolni, megtervezni, elmagyarázni vagy folyamatosan valamire a gyerekeket.
Ha rugalmasabbak lennénk, ha jobban tudnánk kezelni aváltozásokat, könnyebben tudnánk kapcsolatokat teremteni.
Ha nem kellene annyit foglalkozni azzal, hogy mi segít az egyik vagy a másik gyereknek egy helyzetben, vagy egyszerűen csak egyféle ételt főzni úgy, hogy ne kelljen azon gondolkodnom, hogy vajon melyikünk nem fogja bírni majd megenni a színe, íze vagy állaga, szaga miatt.

És persze vannak egészen konkrét dolgok is, amelyek ilyenkor eszembe jutnak.
Jó lenne, ha egy évnyitóra egyszerűen csak fel lehetne venni egy szép ruhát, és nem kellene azon gondolkodni, hogy az adott ruha anyaga, szabása, cipője
vagy az egész helyzet vajon működni fog-e.

Jó lenne, ha egy program előtt nem kellene mindent előre végiggondolni. Jó lenne, ha mindegyik gyerekemnek lenne egy olyan közössége, ahol igazán otthon érzi magát, lennének barátai, és megtalálná azt, amiben örömét leli.

És attól, hogy ilyen gondolataim vannak, még szeretem a gyerekeimet. Szeretem az életünket is. Nem cserélném el senkivel.

Sokáig azt gondoltam, hogy ha ilyen gondolatok megjelennek bennem, akkor valahogy gyorsan helyre kell tennem őket.
Hiszen én vagyok a szülő, ráadásul segítőként pontosan tudom, hogy a gondolataink hogyan hatnak ránk.
De ma már kevésbé érzem szükségét annak, hogy azonnal „pozitívra” fordítsak mindent.

Lehet, hogy először egyszerűen csak észre kell venni, hogy ez most fáj.

Nem azért, mert nem szeretem, ami van, hanem mert amikor találkozom egy másik család életével, néha nagyon könnyű azt gondolni, hogy "bezzeg nekik"...

Talán ezért olyan fontos számomra az összehasonlításról beszélni. Mert nem feltétlenül az a probléma, hogy összehasonlítunk.
Ezt valószínűleg nem is tudjuk teljesen kikapcsolni.

Inkább az számít, hogy mit kezdünk azzal, amit az összehasonlítás előhív bennünk.

Ha minden ilyen pillanatból azt a következtetést vonom le, hogy a mi életünk rosszabb, kevesebb vagy elrontott, akkor egy idő után valóban ebben fogok élni.
És ezt a gyerekeim is megérezhetik.
Azt, ha állandóan egy másik ember életéhez mérjük a sajátunkat. Azt, ha bennünk újra és újra az jelenik meg, hogy ők lehetnének másmilyenek, és akkor talán minden könnyebb lenne.

Én nem azt szeretném, hogy mások legyenek, hanem azt szeretném, hogy ők jól legyenek, és hogy én is képes legyek jól lenni velük ebben az életben.

Ehhez viszont néha szerintem el kell gyászolni azt, amit elképzeltünk.

Nem a gyerekeinket, és nem azt, akik ők. Hanem egy elképzelt életet. Azt, amiről azt gondoltuk, hogy majd így lesz, és aztán mégsem így lett.

A szakirodalomban ezt bizonyos esetekben a krónikus gyász, vagyis *chronic sorrow* fogalmával írják le.

A kifejezést olyan visszatérő veszteségélményekre használják, amelyek például fogyatékossággal vagy krónikus betegséggel élő gyermeket nevelő szülőknél időről időre újra megjelenhetnek.
Nem egy folyamatos gyászállapotról van szó, és nem is arról, hogy a szülő ne fogadná el a gyermekét.
Inkább arról, hogy egy-egy élethelyzet, mérföldkő vagy másokhoz való viszonyítás újra előhozhatja azt az érzést, hogy valami másképp alakult, mint ahogy valaha elképzeltük. És szerintem ennek az érzésnek helye van.

Ugyanakkor nem szeretnék ebben az érzésben benne ragadni.

Mert az elfogadás számomra nem azt jelenti, hogy többé nem gondolom azt, hogy valami lehetett volna másképp.
Nem is azt, hogy minden nehézséget szeretnem kell.
Inkább azt, hogy képes vagyok tudomásul venni, hogy ez lett a mi történetünk, és nem töltöm az egész életemet azzal, hogy egy másik történetet hasonlítok hozzá.

Ilyenkor próbálom inkább azt megkérdezni magamtól, hogy mi van most.
Mi működik nálunk?
Mi az, amire tudunk építeni?
Mitől érzik jól magukat a gyerekeim?
És milyen életet szeretnénk innen tovább?

Ez már nem a hiányokról szól, hanem arról, hogy mit kezdünk azzal az élettel, ami valóban a miénk.

Itt a nyár vége, mindjárt kezdődik az iskola.
Talán többen szembesülünk majd azzal, hogy másoknak MINTHA könnyebb lenne. Mások, MINTHA szerencsésebbek lennének, stb,stb.

Ne felejtsük el: az érzéseinknek helye van, de nem kell, hogy az érzéseink mondják meg, hogyan éljük tovább az életünket.
Amikor pár nap múlva becsengetnek, és megint elkezdjük magunkat másokhoz hasonlítani, talán csak ennyit érdemes észben tartani:
nem az a kérdés, kinek könnyebb vagy nehezebb,
hanem az, hogy nekünk és a gyerekünknek mire van szükségünk ahhoz, hogy jól legyünk.

Cím

Budapest

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Szofi - ADHD, autizmus - tapasztalat és tudomány új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Rendelő Elérése

Üzenet küldése Szofi - ADHD, autizmus - tapasztalat és tudomány számára:

Parancsikonok

Megosztás