05/08/2026
https://www.facebook.com/photo?fbid=1056181226912191&set=a.165012266029096
Az igazi férfi és az igazi nő története ott mutatja ki a foga fehérjét, ahol valaki túl lelkesen akarja megmondani, hogyan éltek az emberek évezredekkel ezelőtt.
Ilyenkor előkerül a tűz körül tanácskozó vadász, aki másnap mamutra indult, este pedig bement a sátorba az asszonyhoz, mert nagyjából ennyiből állt a férfiasság teljes ősi tananyaga.
A nő közben gyűjtögetett, főzött, szült, hallgatott, és minden bizonnyal boldogan várta haza a férfit, hacsak el nem cipelte valaki egy szomszédos törzsből.
Különösen megható korszak lehetett, főleg annak, aki napjainkban meleg lakásban, vezetékes víz mellől és fájdalomcsillapítóval a fiókban siratja a letűnt korok édes emlékeit, azt a világot, ahol az ember még a természettel együtt tudott élni.
A múltból mindig könnyű kiválasztani, ami igazolja a jelenlegi vágyainkat.
A férfi felidézi az ősi tekintélyt, keménységet, a női engedelmességet és a világos szerepeket. Valahogy ritkán hiányolja mellőlük a jobb esetben harmincéves átlagéletkort, a kezeletlen fertőzéseket, az éhínséget és azt a kellemes lehetőséget, hogy reggel dárdával a hasában végzi. A hagyomány romantikája ott végződik, ahol a kényelmetlen, halálos aranyér élményét vissza kellene kérni.
Bizonyára régen is élt olyan nő, aki gyűlölte, hogy a teste, munkája, hűsége és sorsa más férfiak döntéseitől függ.
Akadt, aki inkább tanult, alkotott vagy világot látott volna, csak odaragasztották a törzsi sátor közelébe. És biztosan élt férfi, aki festeni, gyógyítani, verseket írni, gondolkodni vagy békében gazdálkodni szeretett volna, miközben a környezete gyengének nevezte azért, mert nem vágyott mások kiontott vérére.
Az ősi rend számtalan embert tartott olyan szerepben, amelyet soha nem választottak.
Jöjjünk picit közelebb a korunkhoz. Vannak olyan évtizedek, amikor a válási arány jóval alacsonyabb volt. Ám ez nem bizonyítja, hogy mindenki boldogan élt.
Sokszor azt tükrözi, hogy a válás szégyent, anyagi összeomlást, társadalmi kirekesztést vagy fizikai veszélyt jelentett.
Gyermekkoromban sok férfit láttam részegen feküdni az árokban. A feleségeik biciklire pattantak, megkeresték őket és az egész utcán hallani lehetett, ahogy ordítva hazáig rángatták őket. Majd másnap ment tovább az élet, mintha semmi sem történt volna. Újra lett meleg étel, túrós bukta az asztalon. A házasság kitartott. A kérdés inkább az, milyen állapotban.
Együtt maradni évtizedeken át, szebben fogalmazva egy életen át, nemes cél, de nem jelent feltétlenül minőséget.
A lavór is régi, mégsem bizonyítja, hogy abban kellemesebb tisztálkodni.
A hagyomány értékét az mutatja, mit őriz meg az emberi méltóságból, a szeretetből, a tiszteletből és a kölcsönösség elvéből, nem az, hány generáció ismételte végig gondolkodás nélkül, büszkén emlegetve, hogy bezzeg nagyanyáink, nagyapáink.
A „vissza a hagyományokhoz” jelszó mögött gyakran nem a család iránti rajongás áll, inkább az elveszített hatalom utáni sóvárgás. Olyan világ hiányzik, ahol a férfi döntött, a nő alkalmazkodott, és a kapcsolat működését az bizonyította, hogy senki sem mert kilépni belőle. Ezt lehet rendnek nevezni, de szeretetnek semmiképp.
A férfierő távol áll attól, hogy valaki hangosabban beszél, tiszteletet követel mindenkitől, fölényesen ül az asztalnál, és családi vétójoggal járkál, mint valami házi kiskirály.
A nőiesség több annál, hogy valaki engedelmesen és készségesen mosolyogva feladja magát, lenyeli a saját véleményét, lemond a vágyairól és céljairól, melegen tartja a vacsorát, miközben úgy tesz, mintha ezt választotta volna.
Most persze mondhatod, hogy ma nem így élünk. Sok helyen változott a világ, de a régi szerepek valahogy makacsul visszaszivárognak minden vitába. Rengeteg konfliktus abból születik, hogy valaki visszaterelné a párját a kijelölt helyére, de a másik nem hajlandó mosolyogva visszaülni.
Érett kapcsolat ott kezdődik, ahol mindkét fél vállalja az erejét, érzéseit, döntéseit és következményeit. Közben a másik szabadságát - nem szabadosságát - komolyan veszi. Csak azért, mert valamit megtehetsz, még nem biztos, hogy van hozzá erkölcsi felhatalmazásod.
A családi rendszer akkor marad életképes, amikor a szerepek szolgálják az embereket, és nem fordítva. Amint a párunkat kényszerítjük az általunk jónak vélt szerep szolgálatára, befészkeli magát a közös élettérbe a megszégyenítés, az elhallgatás, a bűntudat és a jól ismert mondat: „Nálunk ez mindig így volt, nálunk ez a szokás.” Generációkon keresztül ezzel a káros mondattal terítették meg az ünnepi asztalt.
A férfiak és nők sokszor azért cseszegetik egymást azzal, hogy milyen az igazi nő vagy férfi, mert rohadt kényelmetlen látni, hogy a másik szabadabb, bátrabb vagy sikeresebb lett. Az irigység nem szívesen vallja be, „zavar, hogy mertél lépni”. Inkább ősi hagyománynak, erkölcsnek, vallásos meggyőződésnek vagy jó tanácsnak öltözik.
A féltékeny ember fejlődés helyett szabályokat gyárt, abba próbál belegyömöszölni, majd sértetten figyeli, hogy miért nem férsz bele. Megmondja, hogyan öltözz, dolgozz, szeress és viselkedj, milyen legyen a tested, a hajad, a sminked, a ruhád, a bicepszed, mert úgy kevésbé látszik, hogy valójában ő gyáva elindulni. Felemelkedni melós, hiszen önvizsgálattal, kockázattal, sorozatos kudarcélményekkel és kínos szembesüléssel jár.
A másikat lehúzni egyszerűbb, ráadásul közben bölcsnek és erkölcsösnek is lehet látszani.
A sok „legyél igazi nő vagy igazi férfi” prédikáció mögött pusztán annyi áll, hogy én nem mertem változni, ezért te se emelkedj túl rajtam.
A hagyományból számtalan hasznos dolgot érdemes megtartani, mint például a hűséget, a türelmet, a gondoskodást, a közösséget és azt, hogy ne dobjunk el mindent az első nehézségnél.
Az uralkodást, a kényszert, az erőszakot és az önálló gondolat büntetését nyugodtan hagyhatjuk a történelem kevésbé dicsőséges polcán.
Te melyik hagyományt viszed tovább, és melyiket küldenéd vissza a múltba, utánvét nélkül?
*****
Aranyos Zsolt
pár- és családkonzulens
