23/06/2026
"Vannak, akik oda jutnak, hogy a tanító által vezetett meditációs elvonulást helytelenül arra használják, hogy csak lebegjenek az életükben, ahelyett hogy a lelkigyakorlatot kiváló alkalomnak tekintenék, amikor mélyen önmagukba tekinthetnek. Az elvonuláson bizonyos szempontból minden könnyű, mivel gondoskodnak számukra az élet alapvető szükségleteiről, és a világ értelmet nyer. Az embernek mindössze annyit kell tennie – miközben a gondoskodó személyzet főz rá, és elé teszi az ételt –, hogy ül és sétál, éber, a jelenben marad, hatalmas bölcsességeket hallgat azok szájából, akik intenzíven dolgoztak magukon, és mélységes megértésre és harmóniára tettek szert az életükben. Azt hisszük, már pusztán ettől átalakulunk, ösztönzést kapunk arra, hogy magunk is teljesebb életet éljünk, tudni fogjuk, hogyan éljünk a világban, és jobban rálátunk a gondjainkra.
Nagyrészt mindez igaz is. A kitűnő tanítók és az elvonulások magányos meditációs időszakai felbecsülhetetlenül értékesek és gyógyítóak lehetnek, ha az ember hajlandó mindent megnézni, ami az elvonulás alatt felbukkan benne. Ám fennáll az a veszély is, amelyre fel kell készülni: az elvonulások a világban élt élettől való elvonulássá válnak, és az ember „átalakulása” végül csak a felszínen történik meg. Az elvonulás után talán még tart néhány napig, hétig vagy hónapig, de azután visszatérünk a régi jó mintákhoz, a kapcsolatokból pedig újra elvész a tisztaság. Alig várjuk már a következő elvonulást, a következő nagy tanítót, az ázsiai zarándokutat vagy valamilyen más délibábos elképzelést, melynek hatására a dolgok elmélyülnek vagy világosabbá válnak, és mi jobb emberré válunk.
Ez a fajta gondolkodás- és látásmód igen gyakori csapda. Hosszú távon az önmagunktól való elmenekülés nem járhat sikerrel, csak az átalakulás. Nem számít, a drogokat vagy a meditációt, az alkoholt vagy az Orvostanhallgatók Klubját, a válást vagy a felmondást használjuk-e a menekülésre. Nem születhet meg a fejlődéshez szükséges szándék, amíg nem nézünk szembe teljesen a jelenlegi helyzettel, és nem nyílunk ki rá éber figyelemmel, engedve, hogy magának a helyzetnek a keménysége csiszoljon simává bennünket. Más szavakkal, hajlandónak kell lennünk arra, hogy hagyjuk: maga az élet váljon tanítónkká.". Részlet: John Kabat- Zinn: Bárhová mész ott vagy
