15/06/2026
Mi az, aminek helye van az életünkben?
Ő itt Rozi, három évvel ezelőtt lett a családunk új tagja. Állatok között nőttem fel, így a jelenlétük természetessé vált a számomra. Természetes és mókás is volt egyben, mert míg én félek, de minimum tartok mindentől, ami nagyobb nálam, addig a soproni unokahúgom nyaranta nálunk simán összeszedett minden tücsköt-bogarat, szerintem még krokodilt is szelídített volna, ha élne az Alföldön. Ezt az abszurditást már csak a nagyapám tudta fokozni, aki bár évtizedeket töltött tehenek között, a lovakat például egyáltalán nem szívlelte, mert idézem: „elöl harap, hátul rúg”. Sőt van nekem egy kicsi fiam, aki úgy néz ki egy az egyben, mintha a dédnagyapja a száján köpte volna ki. Így, amikor a fenti mondat elhangzott a tőle indoklásként arra, hogy miért nem akar lovat simogatni, csak kicsit kerekedtek el a szemeim.
Ilyen előzményekkel úgy gondoltam, hogy az unokatesóm, városi öribarim is ezerszer vidékibb és állatszeretőbb ember, mint én. Bár becsületemre legyen mondva, a pucércsigát leszámítva minden állatot szeretek vagy legalább megtűrök, még ha tisztes távolból is. Kutyáink és macskáink is mindig voltak. Szerettem őket, ők is engem. Megszoktam, hogy anyukámmal osztozunk azon a szuperképességen, hogy a hangunkra a környék összes macskája előbújik. Mindig úgy éreztem, hogy állatokkal élni, a szeretetüket, társaságukat élvezni valójában kiváltság, nem is mindig éreztem azt, hogy engem ez megillet, hiszen ott voltak az előbb emlegetett soproni rokonok, akik tudtam, hogy nagyon szeretnének egy kiskedvencet, és ez csak hosszú idő után adatott meg nekik.
Felnőtt életemben, amíg lakásban éltünk, sokat utaztunk, kisgyerekeink voltak, fel sem merült bennem még a lehetősége sem, hogy bármilyen állatot tartsunk. Leszámítva azt a rövid időszakot, amíg volt egy fehér egerünk, aki rituális gyilkosság áldozata lett. Vizsgaidőszakban hazavittem vonattal, és anya macskája, az indián törzse legbénább tagja, barátsága jeléül felajánlotta a többi macskának, akik jóízűen elfogyasztották. Ez egy elég rövid állattartó karrier volt. Én balga meg attól féltem, hogy éhen pusztul az üres lakásban.
Visszakanyarodva Rozihoz. Amikor megfogalmazódott bennem, hogy boldog lennék, ha gazdagítaná az életünket egy szőrös négylábú társ, ekkor bukkantam Rozira. Egy fajtamentő oldalon akadtam rá, anélkül, hogy igazából kerestem volna. Aznap este nálunk voltak a barátaink, és kihasználtam a férjem pillanatnyi gyengeségét, és azonnal írtam a fajtamentőknek, hogy mi őt szeretnénk örökbe fogadni. Azért hittem benne, hogy ő valóban az életünk része lesz, mert nagyon könnyen el tudtam képzelni, hogy itt csetlik-botlik körülöttünk. Ez pedig azt is bemutatja, hogy miként használom a vonzás törvényét és a vizualizációt. Nagyon intuitív vagyok, ami szerintem a neurodiverzitásomból is ered.
Ugyanakkor úgy gondolom, az intuíció egy olyan képességünk, ami fejleszthető, és mindannyiunk számára rendelkezésre áll. Én úgy vélem, hogy azt tudjuk az életünkbe fogadni, aminek akkor és ott helye van. Így én nem elképzelek egy adott dolgot és megteremtem ezáltal az életemben, hanem inkább leellenőrzöm, hogy látom-e a jelenben, a jövőmben a megvalósulását. Az, hogy mi az, aminek helye van az életünkben, a lelkünkben, ez is képlékeny és változó, hiszen mi is minden nappal változunk. Ahhoz, hogy valamit el tudjak képzelni, hinnem is kell benne, így találkozik a hitem és a lehetséges jövőm.
Két nap múlva megkaptam a választ, hogy mehetünk Roziért, a születésnapomon írtam alá a papírokat. Ő egy súlyosan traumatizált kutya. Egy kis idegroncs volt, amikor először találkoztunk. Az emberekkel szelíd, barátságos, de minden kutyától és a legapróbb zajoktól is nagyon fél. Igaznak érzem azt a gondolatot, hogy a velünk élő állatok a lelkünk kivetülései, és a kutyagazdák tulajdonképpen önnön ösztöneiket vezetik pórázon és próbálják megzabolázni. Rozi előtt két állat volt, akik nagyon közel kerültek hozzám, egy őrült mudi, akit az utcáról fogadtunk be, és egy csupaszív „beszélő” macska, akinek én voltam a kedvenc embere. Ők ketten jól tükrözik gyermekkori lelkiállapotomat, ami egy őrült mudi és egy csupaszív macska kettőséből állt össze. Sajnos nagyon hamar elvesztettem őket tragikus körülmények között.
Amikor Rozival találkoztunk, nem csak ő volt lelkibeteg, hanem én is. Fájt a nagymamám halála, olyan voltam, mint egy eleven seb. Hasonló rezgésszinten voltunk, két törött szárnyú, sérült madárka. Így kezdtük el gyógyítani egymást. Egyéb hasonlóság, hogy a róla való tájékoztatóban arról számoltak be, hogy étellel jól motiválható. Ez magyarul azt jelenti, hogy bélpoklos. Sikerült is jól kirüffennie mellettünk. Úgy nézett ki, mint egy kis töltött káposzta, csak nem a beregi féle aprócska. Volt már egy Kung Fu pandánk elsőszülött gyermekünk személyében, aki babakorában szintén jól motiválható volt étellel, de Rozi őt is bőven übereli, mindent megeszik, amihez hozzáfér. Amikor észrevettem, hogy hogyan néz ki, azonnal diétába kezdtünk (már ő, az én formám azóta is töltött káposzta), és hamarosan újra csinos kislány lett.
A külső megjelenése csalóka, van benne valószínűleg egy kis mudi is a border collie mellett, mert kisebb, mint ami a fajtára jellemző. Nagyon kompakt teremtés. Gyönyörű világos vörös bundája van, az a fajta, amiért én oda és vissza vagyok, és amilyen színű hajkoronát szeretnék következő életemben. Részleges heterokrómiája van, az egyik szeme részben világoskék, ez annak köszönhető, hogy merle, vagyis testszerte foltos, még a szájpadlása is. A bundája vörös része olyan finom, mint a plüss, a fehér részek pedig durvák, mint egy drótszőrű foxié. Az emberek vagy gyönyörűnek látják, vagy egyenesen csúnyának. Az egész kutya valójában maga a kettősség. Utálja a fajtársait, de imádja az embereket. Szeret sétálni, de hamarabb elfárad, mint én, 2–3 óra séta után simán elterül az árnyékban, hogy most kér pár perc pihenőt. Ügyes, jó mozgású kutya, de ha sétálás közben megzavarod, akkor összezavarodik és megfejeli a házfalat. Nem bírja az erős zajokat, de olyan szerenádot tol, hogy beszakad a dobhártyánk. Egyébként egészen szép hangja van. Főleg, amikor skálázik. Szereti az embereket, vágyik a közelségükre, azonban tartózkodó és félénk is egyszerre. Sok szinten tudok hozzá kapcsolódni.
Általában rám is szélsőségesen reagálnak az emberek, vagy kedvelnek, vagy nem, de ritkán közömbösek. Bizonyos szögből mind a ketten bandzsák vagyunk, fáj, de ez az igazság. Az első pontból adódóan én sem mindig jövök ki a fajtársaimmal, pedig nagyon szeretem az embereket. Az ikrek napom, holdam, Vénuszom és Merkúrom miatt én is több vagyok egynél, legalább ketten vagyunk, néha hárman is. Nyitott vagyok az új dolgokra és szívesen tanulok. Rozi egy csodálatosan friss elme, nem csak a muzikalitása irigylésre méltó, folyton figyel és változik. Legutóbb az ajtón pirkadatkor való kopogtatásról kellett leszoktatnunk, amellyel jelezte, hogy reggeli idő van.
Hálás vagyok, hogy az életem része lett. Nagy utat jártunk be együtt. Közösen gyógyulunk egymás barátságában és szeretetében. Azzal, hogy hónapok következetes munkájának eredményeként közel engedett magához, magamhoz is közelebb kerültem, és a mai napig tanulok róla és magamról általa. A leghálásabb pedig azért vagyok, hogy átsegített engem tudtán kívül életem egyik legnagyobb veszteségének a feldolgozásán.
