25/07/2026
Mostanában egyre gyakrabban találkozom olyan videókkal, amelyek arról szólnak, milyen káros, ha egy édesanya a baba születése után a telefonját nézi ahelyett, hogy folyamatosan a gyermekével kapcsolódna.
Értem, honnan jön ez az aggodalom.
Fejlődéslélektani szempontból valóban tudjuk, hogy egy csecsemő számára létfontosságú a szemkontaktus, az érintés, a válaszkészség, a mosoly és az a sok ezer apró interakció, amelyből a biztonságos kötődés felépül.
De vannak kérdések, amelyek szerintem legalább ennyire fontosak.
Kik kapcsolódnak és hogyan az anyához?
Donald Winnicott gyermekorvos és pszichoanalitikus vezette be az „elég jó anya” (good enough mother) fogalmát. Nem a tökéletes anyáról beszélt, hanem arról a szülőről, aki a legtöbbször érzékenyen reagál gyermeke szükségleteire, miközben megmaradhat embernek is – saját szükségletekkel, fáradtsággal, bizonytalanságokkal és hibákkal.
A gyermeknek nem tökéletes anyára van szüksége.Hanem egy elég jó anyára.
Vekerdy Tamás pedig sokszor hangsúlyozta, hogy a mai anyák egyik legnagyobb terhe az elszigeteltség. Régen egy gyermek felnevelése közösségi feladat volt. Nem véletlenül él ma is a mondás:
„Egy egész falu kell egy gyermek felneveléséhez.”
Ma ezzel szemben sok édesanya hosszú órákon, néha egész napokon át egyedül van a kisbabájával.
És ha természetellenes helyzetet teremtünk, az a természetes, hogy az emberek megpróbálnak alkalmazkodni hozzá.
Négy gyermek édesanyjaként pontosan emlékszem azokra az időszakokra, amikor a telefonom segített ébren maradni a végeláthatatlannak tűnő éjszakázások során.
De közben a gyermekeim szemébe néztem.
Énekeltem nekik.
Meséltem nekik.
Hordoztam őket.
Masszíroztam.
Fürdettem.
Megvigasztaltam őket.
A telefon nem helyettesítette a kapcsolódást.
Néha egyszerűen segített túlélni a kimerültséget.
Szakpszichológusként azt látom, hogy a kérdés ritkán az, használ-e egy anya telefont, mert ma már az életünk része lett az online tér.
Sokkal inkább az:
Van-e mellette egy megtartó közösség?
Nem csupán egy ember.
Mert ezzel gyakran egyetlen személyre – az apára vagy valamelyik nagyszülőre – helyezzük azt a terhet, amelyet régen egy egész közösség hordozott.
A valódi kérdés inkább az, hogy vannak-e mellette többen. Stabilan. Biztonságosan. Egymással együttműködve.
Hiszen egy kisbaba érkezése nemcsak egy új élet születése.
Hanem egy új családi rendszer kialakulása is.
Ilyenkor nemcsak a baba tanul alkalmazkodni.
Az édesanya és az édesapa is új szerepbe lép.
A nagyszülők is lépésről lépésre nőnek bele a nagyszülő szerepbe.
Sok családban ilyenkor régi minták, szerepek és ki nem mondott feszültségek is felszínre kerülhetnek.
Előfordul, hogy a figyelem – akár akaratlanul – már nem a baba és az édesanya szükségleteire irányul, hanem arra, hogy ki tud többet segíteni, ki szólhat bele, kinek a tanácsa számít, vagy ki milyen szerepet szeretne betölteni az új családi rendszerben.
Ilyenkor az újdonsült édesanya gyakran egy újabb láthatatlan feladatot kap.
Nemcsak a gyermekéről kell gondoskodnia.
Hanem közvetítenie kell a férje és a saját családja között.
Határokat kell húznia.
Konfliktusokat kell kezelnie.
Miközben ő maga is éppen megszületik anyaként.
Ezért sokszor könnyebb egy "semleges félhez", az online térhez fordulni, mint lavírozni a családtagok eltérő elvárásai között.
Ez óriási érzelmi munka.
Pedig éppen ebben az időszakban neki is arra lenne a legnagyobb szüksége, hogy valaki megtartsa.
Pszichológusként ezt nem egyszerűen telefonhasználatnak látom.
Hanem egy alkalmazkodási kísérletnek.
Egy olyan helyzetre adott válasznak, amelyben egyszerre kellene jó anyának, jó társnak, jó lánynak és jó menynek lenni sokszor nem is a család, hanem a társadalom elvárásai miatt.
Talán ezért gondolom azt, hogy amikor egy édesanyát látunk a telefonját nézni a kisbabája mellett, nem az első kérdésnek kellene lennie, hogy:
„Miért nem a gyermekére figyel?”
Hanem inkább ennek:
„Ki figyel most az édesanyára?”
Mert a biztonságos kötődés nemcsak a baba és az édesanya között épül.
A biztonságos kötődés egy olyan közösségben tud a legkönnyebben megszületni, amely az édesanyát is biztonságban tartja.
És talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy mit vesz el a telefon.
Hanem az, hogy mit vett el a társadalmunk az anyáktól, amit ma egy kijelző próbál – sokszor csak részben – pótolni.
🤍 Ha azt szeretnénk, hogy több érzelmileg jelen lévő szülő legyen, akkor nemcsak a gyermekek kötődéséről kell beszélnünk. Beszélnünk kell arról is, hogyan tudunk újra olyan családokat és közösségeket építeni, amelyek a szülőket is megtartják. Mert egy gyermeket valóban nem egy ember nevel fel. Egy kapcsolódó közösség neveli fel.
🌸 Ha egy édesanya kizárólag az internetre támaszkodik, az valóban hordoz kockázatot és a telefonhasználat függőséggé is válhat.
De ha azért fordul oda, mert nem talál biztonságos, ítélkezésmentes kapcsolódást a saját környezetében, akkor nem a telefon az elsődleges probléma. A kérdés inkább az, hogyan tudunk olyan családi és szakmai közeget teremteni, ahol kérdezni, bizonytalannak lenni és segítséget kérni is biztonságos.
“A kötődés kettesben születik, de biztonságos közösségben tud kibontakozni.”
