03/07/2026
Egy történet a családi kötelékekről, a hatalomról, és arról, hogy mit kezdünk azzal, amit örököltünk - néhány gondolat Dorosz Dávid: A hatalom árvái című regényéről
Dávid legújabb regényére éppúgy igaz, mint az előzőre, hogy két fontos téma fonódik össze: a transzgenerációs örökségek hatása mind egyéni, mind társadalmi szinten. Ebben a regényében mindkét aspektus magyar valósága még inkább kirajzolódik, mint a Mindenki lelépben. Leszögezném, minden szempontból folytatás: egyrészt ugyan abban az alternatív (ám kísértetiesen valósághű) Magyarországban játszódik, a szereplőkben is van átfedés, másrészt az első kötet érezhetően bemelegítő volt. A hatalom árvái sokkal sötétebb, durvább, mondhatni mélyebb és erősebb regény lett.
Árokvár, a történetünk központja nem csak egy település, sokkal inkább egy korállapot leképeződése. Egy hely, ahol generációk nőnek fel ugyanolyan dilemmákkal: például, hogy lehet-e tisztán élni egy olyan rendszerben, ahol minden kapcsolat, minden lehetőség és döntés valamilyen alku része? A történet igazi arculütése, hogy hiába telik el 10-20-30 év, az emberek és hatalom működése változatlannak hat.
A könyv több sorson keresztül mutatja meg a rendszerváltás ígéretét és árát: van aki csak sodródik és belerokkan a traumákba, van aki csendes alkalmazkodással igyekszik túlélni, de a rendszer őt is bedarálja, van aki értelmiségi körökben a morális határokat keresi, és van olyan is, aki megfizetve az árát a tűz közelébe igyekszik kerülni. De mindig tudhatjuk, mi lesz a végső ára a felemelkedésünknek?
A 90-es évek reménye gyorsan csúszik munkanélküliségbe, alkoholizmusba és kiábrándultságba. A szabadság-jólét-demokrácia ígérete sokaknak inkább bizonytalanságot és kilátástalanságot hoz. Ebbe az üres térbe születik egy új hatalom újabb komoly ígéretekkel és reménykeltéssel, de a dinamika kísértetiesen hasonlít valamihez, amit már átéltünk.
„A magunknak hazudott sztorik végzik a legnagyobb mészárlást.”
