18/06/2026
Amikor arról írok, hogy autistaként és ADHD-sként milyen nehézségeim vannak, mindig felmerül a kommentek között, hogy oké, de akkor így mégis hogy állok helyt a munkahelyemen. A kérdés jogos. (A válasz hosszú lesz, most elveszítek vagy tízezer ADHD-s olvasót. 🫣)
Szóval az van, hogy 45 éves koromra végre eljutottam oda, hogy figyelembe veszem a saját igényeimet. Nem megy mindig tökéletesen, de már nem úgy tolom, mint régen, amikor azt hittem, hogy csak akkor érek valamit, ha egyben maradok akkor is, amikor nem kéne.
A harmincas éveimben egy szerkesztőségben dolgoztam újságíróként és ott aztán minden volt, csak nyugalom nem. Egy nagy térben voltunk több szerkesztőséggel együtt, egymás hegyén-hátán az emberek, állandó járkálás, beszélgetések, csörömpölés. Volt, aki bent evett, és a kajaszag úgy átjárta a termet, mint egy önálló entitás. Én meg ott ültem, és próbáltam koncentrálni, sikertelenül. Folyton elterelődött a figyelmem, szorongtam, és persze magamhoz képest rosszul teljesítettem. Nem azért, mert rossz munkaerő voltam, hanem mert egyszerűen nem volt nekem való az a környezet.
Végül leültem a főnökömmel, és azt mondtam neki, hogy családi okok miatt én inkább otthon dolgoznék. A valódi ok persze az volt, hogy ha még egy hétig ott maradok, agyérgörcsöt kapok a pizza szagától és az állandó papucscsattogástól.
Akkoriban még nem tudtam, hogy autista és ADHD-s vagyok. Fogalmam sem volt arról, hogy miért zavar ennyire MINDEN a szerkesztőségben. Csak azt éreztem, hogy valami nagyon nem oké, és ez a közeg egyszerűen felemészt. De mivel sem diagnózisom, sem nyelvem nem volt hozzá, nem tudtam erre hivatkozni és szerintem nem is értették volna meg.
Ha akkor odamegyek a főnökömhöz, hogy figyelj, én itt fizikailag rosszul vagyok, valószínűleg csak közli, hogy ha ez így van, akkor keressek más melóhelyet. Úgyhogy elővettem egy családtag betegségét, ami persze valós volt, de abban a szituban inkább mentőövként szolgált. Ennyi kellett ahhoz, hogy engedjék a home office-t, és láss csodát, otthon végre jól teljesítettem.
Annyira, hogy a korábbi cikkmennyiségek tripláját is be tudtam küldeni, amiket korábban csak nyögvenyelősen raktam össze. Aztán évekkel később bekövetkezett egy nagyobb leépítés, és mint magánvállalkozót, szépen elengedtek. Onnantól kisebb melókat vállaltam, de addigra már elpattant bennem valami. Teljesen kiégtem. Nem csak szimplán, hanem autisztikusan.
És akkor jött az a rész, amikor az új, választott hazánkban, Németországban kezdtem el munkákat keresni alkalmazottként, és ott kezdődtek az igazi problémák. Nyelvi nehézség + nullára égett idegrendszer + olyan munkahelyek, ahol nem írásban kellett kommunikálni = káosz. Ahol hangosan, gyorsan kell reagálni, spontán lenni, társas helyzetet olvasni, ott én kb. annyira vagyok stabil, mint egy féllábú szék.
Ráadásul a PDA-m is a tetőfokára hágott, minden elvárás, minden utasítás, minden apró feladat elindított bennem egy olyan feszültséget, hogy konkrétan blokkoltam. Ez pedig persze újabb problémákat hozott. Sorra értek a kisebb-nagyobb traumák. Az, hogy nem tudtam beilleszkedni a közösségekbe. Az, hogy folyamatosan rajtam röhögtek, mert bénának gondoltak. És akkor tényleg bénának is tűntem, mert teljesen rossz munkakörökbe sodródtam bele. Olyan helyekre, ahol sem az idegrendszerem, sem a működésem nem kompatibilis a feladattal.
Szóval jöttek a megszégyenítések jobbról, kiközösítés balról. Minden napra jutott valami "kedvesség". Volt olyan munkahely, ahol olyan helyzeteket próbáltak rám erőltetni, amik sehol nem szerepeltek a munkaköri leírásban. Például az, hogy kötelező legyen együtt enni a többiekkel. Hogy rakjam le a mobilt a szünetben és hogy próbáljak meg beszélgetni, "mert így szokás". Mintha egy ötéves gyereket próbálnának betörni az óvodába.
Nyilván minden porcikám tiltakozott. Rettenetesen megrázó volt. És minden ilyen helyzet egy újabb mikrotraumát okozott. Mert nem csak érzelmileg fájt, hanem azt is megerősítette bennem, amit már évek óta a korábbi párkapcsolatomban is hallgattam: hogy semmire nem vagyok jó.
Aztán egyszerűen kiestem a rendszerből és munkanélküli lettem. Ott álltam 40 felett, teljesen kiégve, és fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Melyik az a munka, ami nekem való. Hol tudok egyáltalán úgy működni, hogy nem omlom össze óránként. Fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy amit addig próbáltam, az kudarc.
Időközben eljött az a pont, amikor már nem lehetett tovább mismásolni: nyilvánvalóvá vált, hogy autista és ADHD-s vagyok. Megcsináltattam a diagnosztikát, kézhez kaptam a papírt, és hirtelen minden összeállt. Az egész életem értelmet nyert olyan módon, amit addig csak éreztem, de sosem mertem kimondani.
És ott előjött bennem egy nagyon fura, de nagyon erős gondolat: hogy ennek így kellett történnie. Hogy én nem véletlenül vagyok autista és ADHD-s. Nem véletlenül éltem végig azokat a helyzeteket, amiket mások talán el sem tudnának képzelni. Azt éreztem, hogy nekem ezekkel az emberekkel kell foglalkoznom. Azokkal, akik még csak most kezdik kapizsgálni, hogy mi is történik velük. Akik ugyanazokat az érzéseket, tévedéseket, megszégyenítéseket hurcolják, mint én, csak még nem tartanak ott, ahol én tartok a felismerésben.
Úgyhogy elkezdtem tanulni. Persze nem úgy, hogy jó, akkor holnaptól ez lesz a munkám, hanem tudatosan, lassan, lépésenként. Tudtam, hogy ez hosszú út lesz, és azt is tudtam, hogy anyagilag nem engedhetem meg, hogy kizárólag ezzel foglalkozzak rögtön az elején.
Kellett egy fix pont: egy munkahely, ahol a tanulás mellett biztos alapom van, és nem zuhanok vissza a bizonytalanságba. Meg is találtam, és ami ennél sokkal fontosabb, hogy ki tudtam alakítani benne egy olyan rendszert, amiben működni tudok.
Sikerült olyan közeget találnom, ahol már pontosan tudják, mik az igényeim. De ez rajtam is múlt. Mert én már meg tudom fogalmazni és nem szégyellem megfogalmazni. Már nem sunnyogok, mint régen, hanem nyíltan elmondom: "Figyeljetek, nekem így működik az idegrendszerem. Ezekben és ezekben a dolgokban van nehézségem. De cserébe ebben és ebben meg olyan teljesítményt nyújtok, amit csak akkor tudok, ha ezek az igényeim tiszteletben vannak tartva."
És ezt elfogadták, sőt, együttműködnek velem. Ez volt a fordulópont. A tanulság. Hogy nem az a megoldás, hogy belefeszülök olyan helyzetekbe, amik tönkretesznek, hanem hogy megtaláljam azt a közeget, ahol a saját működésem nem hátrány, hanem része annak, amit adni tudok.
Persze ez az egész nem úgy zajlott, hogy közöltem az igényeimet, és mindenki megvilágosodott. A valóság ennél sokkal göröngyösebb út volt. Körülbelül egy évbe telt, mire a munkatársaim ténylegesen megértették, hogy az a fajta működés, amit látnak (széteső figyelem, a fura reakciók, szemkontaktus elhagyása, néha teljes shutdown), nem személyiségprobléma. Hanem az idegrendszerem működésének a része. És hogy ezeken én nem tudok változtatni. Nem azért, mert lusta vagyok vagy nem akarok alkalmazkodni, hanem mert ez a default beállításom.
Az elején azért rendesen rezgett a léc. Láttam a már jól ismert összenézéseket, amikor valamit másképp csináltam. Levágtam, amikor valaki félreértelmezte a viselkedésem. Ők pedig nem nagyon értették még az ADHD-t, az autizmust meg pláne nem. Szóval ott volt bennem az állandó félelem, hogy vajon így meg tudnak-e tartani vagy megint ugyanaz lesz, mint a korábbi munkahelyeken.
Aztán jött az ADHD-ra kapott gyógyszer, és onnantól változni kezdett a légkör. Amikor először látták, hogy tényleg tudok fókuszálni… hogy nem esik szét teljesen a figyelmem két óra meló után… hogy képes vagyok befejezni egy feladatot anélkül, hogy közben hat másikba kezdenék… ott kezdett összeállni bennük a kép. Nem lett belőlem szuperhős, nem lett emberfeletti a teljesítményem, de sokkal hatékonyabban dolgoztam. Nem sodródtam el minden egyes ingerrel és tényleg bele tudtam tenni az energiát abba, amit csináltam. És hogy közben már ki mertem mondani a saját igényeimet, az adta meg a másik felét a stabilitásnak.
Ezen a munkahelyen azt is elfogadják, hogy nekem olyan gyerekem van, akivel gyakran szétesik a reggel. Mert ha a lányom nem képes iskolába menni, akkor én később tudok kezdeni. Pont. Nem csinálnak belőle ügyet. Nem alkalmazottként vagyok ott, nincs fix beosztásom, nem az van, hogy nyolcra ott kell lenni és kész. Hanem megkérdezik: "Melyik nap és mikor tudsz jönni?" És ez a PDA-s idegrendszeremnek is maga a megváltás, mert nem érzem kényszernek. Szabadnak érzem magam, és ettől sokkal jobban tudok dolgozni is.
Cserébe viszont ott maradok, amíg befejezem, amit elkezdtem. Ha kell, túlórázom, hétvégén is beugrok, cserélek bárkivel, bármikor. Olyan részleteket fedezek fel és korrigálok, amik másoknak fel sem tűnnek. Mindig találok valami elvégzendő feladatot. Rengeteg olyan dolgot vállalok, amivel vissza tudom adni azt a rugalmasságot, amit tőlük kapok.
A munkatársaim közben szépen lassan megtanulták, hogy velem hogyan érdemes kommunikálni. Már nem mondanak szóban hosszú instrukciókat, mert tudják, hogy a másodiknál kikapcsol a rendszer. Inkább leírják. És ez így mindenkinek jobb. Már azt is észlelik, mikor megy ki az ADHD-gyógyszer hatása. Látják, amikor egyszer csak lelassulok vagy jön a shutdown. Ilyenkor vagy szólnak, hogy vegyem be a gyógyszert, vagy lehetőséget biztosítanak arra, hogy egyedül maradhassak. És ez annyira emberi, annyira jóleső dolog, hogy el sem tudom mondani.
És ettől működik az egész. Nem kell maszkolnom, nem kell erőből túlélni, egyszerűen csak olyan közegben vagyok, ahol a saját működésemet lehet használni és nem kell ellene küzdeni.
És mindeközben szépen lassan felépítettem egy magánvállalkozást is, olyat, amit otthonról tudok csinálni, a saját tempómban, a saját ritmusomban. Természetesen ez sem egyik napról a másikra történt, hanem rengeteg munka, tanulás, próbálkozás volt benne. Ez a vállalkozás nem csak azt jelenti, hogy autistákkal és ADHD-sokkal foglalkozom, hanem azt is, hogy bele tudom szőni mindazt, amit az írásból tanultam éveken keresztül. A történetmesélést, a szövegépítést, a kreatív gondolkodást, mindent, ami régen a munkám része volt, csak épp más témákban.
Most ezeket a készségeket használom ismét úgy, hogy közben neurodivergens embereknek segítek. Olyanoknak, akik ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint én. És emellett ott vannak más dolgaim is: például vicces bögréket, tányérokat festek. A cél, hogy több lábon álljak. Hogy ne függjek egyetlen munkahelytől vagy egyetlen rendszertől, miután megtanultam, milyen az, amikor kihúzzák a talpam alól a szőnyeget.
Én így biztosítottam be magamat: egy vállalkozás, amit a saját igényeim szerint működtetek, egy fix, heti 2-3 alkalmas beugrós munkahely, ahol emberként kezelnek, és egy kreatív láb, ami akkor is elbírna, ha minden más bedőlne. Így áll össze most az életem, és így lett végre olyan helyem a társadalomban, ahol nem csak túlélni tudok, hanem működni is.
👉 Sokunknak nagyon nehéz ADHD-sként és autistaként megtalálni a helyünket a munka világában. De ha figyelembe vesszük a saját igényeinket, megtanuljuk kommunikálni azokat, és megtanuljuk önmagunkat eladni, akkor nem lehetetlen.
Igen, brutális küzdelem másokkal elfogadtatni, hogy máshogy működsz, főleg, ha csapatmunkáról van szó. De pont ezért fontos a kommunikáció: akár írásban, akár szóban elmondani, miben vagy erős, és őszintén elmondani azt is, hogy igen, vannak napok, amikor nem működsz jól. Cserébe viszont vannak területek, ahol kiválóan teljesítesz, és ezek képesek kompenzálni mindent, ha engednek téged úgy működni (és te is saját magadat), ahogy az idegrendszered valójában működik.
