28/05/2026
Tegnap volt a kisfiam 8. születésnapja. 🤍
Ritkán mesélek a saját szüléseimről. Segítőként fontosnak érzem, hogy ne a saját élményeimből szülessenek kimondatlan elvárások más nők felé. A szülést pedig annyira intim és bensőséges történetnek érzem, hogy sok részét meghagyom magunknak.
Tegnap mégis nagyon megérintődtem a kisfiam születésnapján. 🤍
Az ő születése nagyon megerősítő élmény volt számomra. Harmadikként érkezett hozzánk — egy már tapasztalt anyához és apához. Talán ez sokszor a harmadik gyerekek privilégiuma.
Már nem akarod összehasonlítani az előző kettővel, mert tudod, hogy úgyis teljesen más lesz. Inkább ott van benned a kíváncsiság: te ki vagy? Milyen tanítást hozol?
Mi még azt sem tudtuk, hogy fiunk vagy lányunk születik. Próbáljátok ki egyszer — szerintem hihetetlenül izgalmas így várakozni.
A kisfiammal sokáig úgy éreztem, nehezen kapcsolódom. Két pici lányt neveltem már akkor, amikor őt hordoztam, ráadásul egy nehéz élethelyzetben voltunk. A férjem sokat ingázott, rengeteget voltam egyedül a két kicsivel. Volt is bennem bűntudat emiatt. Aztán hoztam egy döntést, egy szándékot: kapcsolódni szeretnék a babámhoz.
És ahogy ez a szándék megszületett bennem, az élet megadta a lehetőséget is a kcspaolódásra. Az utolsó hetekben minden hajnalban 3 és 5 óra között ébren voltam. Nem tudtam aludni. Eleinte bosszantott, aztán rájöttem, hogy ez az az idő, amikor igazán együtt tudok lenni a kisbabámmal. Csend van, nyugalom. Kint is, bent is. Óriási ajándék volt, hogy ebben az időszakban női jógaterapeuta képzésre jártam, és éppen olyan gyakorlatokat tanultunk, amelyek ebben az áldott állapotban nagyon mélyen hatottak rám. Így légzésen, meditáción, mantrán és belső figyelmen keresztül kapcsolódtunk egymáshoz.
Annyira jól sikerültek ezek a mi kis „titkos találkozóink”, hogy mire elérkezett a szülés ideje, minden félelem eltűnt belőlem és a “szaranyavagyok” érzés is feloldódott bennem. A kisfiam azt is meg tudta „üzenni”, mikor szeretne megszületni.
Úgy alakult, hogy a bábám végül nem tudott odaérni. Későn jeleztem neki… talán ez is a harmadik gyerekek sajátossága. 🙈 Hiába voltam addigra már tapasztalt dúla és harmadszor szülő nő, egyszerűen nem tudtam felmérni, hol tartok. Azért sem, mert egy mély belső úton jártam, és egyáltalán nem érdekeltek a külsőségek. Hogy hány percesek az összehúzódások. Milyen intenzívek. Hol „kellene” tartanom.
A dúlám — aki eredetileg nem is tudott volna jönni — végül mégis autóba ült és nyomta a gázt ezerrel. Az utolsó két tolásra érkezett meg. Emlékszem, még felhívott a határról. Fogalmam sincs, mit kérdezett, csak arra emlékszem, hogy azt válaszoltam: „Egyáltalán nem érdekel…” Na, ő akkor tudta, hogy én már a végén járok :).
Ez volt a legtudatosabb és leg nyugisabb szülésem. Leszámítva az anyukámat, aki a saját feszültségét úgy oldotta, hogy gyakran átjött hozzánk — neki nem volt mindegy, hogy bába nélkül maradtunk. De ott már a férjem tartotta a teret, informálta őt és kérte, hogy ne jöjjön át, ha feszült, mert az nem segít a helyzetünkön :)
Édesanyám így is egy hős, és hálás vagyok neki, hogy mindhárom szülésemnél a közelemben volt, segített és támogatott. A szüleim mindhárom gyermekemet nagyon hamar köszönthették, pár órával a születésük után már a karjukban tarthatták őket.
Ma már tudom, hogy ez egy erős gyógyító minőség volt a szüléseimben. A háborítatlanság mellett az egyik legerősebb motivációm az otthonszülésre az volt, hogy a kisbabáimat ne vigyék el mellőlem. Akkor ezt még nem tudatosan éltem meg, de ma már látom, hogy valójában a saját születésem egyik legnehezebb élményét gyógyítottam vele. Én voltam az első a családban, akit közvetlenül a születése után, minden ok nélkül elválasztottak az édesanyjától.
A kisfiamat végig éreztem. Azt is, merre mozdul, hol van a medencémben, hogyan fordul bennem — és a lélekjelenlétét is. Hihetetlen ezt leírni, de semmilyen félelem nem volt bennem, pedig szaksegítség nélkül maradtunk.
Abban a kegyben részesültem, hogy volt szülésrebocsájtóm is. Emlékszem, bátorság kellett kimondani: nincs bennem félelem. De női körben kimondtam — és ez óriási erőt adott, ami a szülésem során is megtartott.
Talán ezért vagyok azóta is elkötelezettje a szülésáldó ünnepeknek. Addigra már több ilyet tartottam más nőknek, és a saját szülésrebocsájtóm is azt a folyamatot követte, amit én magam állítottam össze - (akkoriban még nem lehetett ezt tanulni, de azóta is úgy gondolom, hogy ez nem olyasmi, amit tanfolyamokon lehet elsajátítani).
Különös élmény volt megtapasztalni belülről azt, amin addig másokat kísértem végig. Megélni, hogy a női kör ereje valóban velünk marad, és egy intenzív pillanatban is fel tudjuk idézni magunkban.
A mai napig élénken őrzöm azt a pillanatot, amikor a kisfiam kibújt és a mellkasomra került. Az a meleg, nedves, ziláló kis emberke. Hamar a szemembe nézett — kíváncsian, kicsit szégyenlősen. Ránéztem, és ő megnyugodott a tekintetemben. Aztán egyszerűen beleolvadt a mellkasomba. Ez a mély összekapcsolódás azóta is a miénk.
Őt szoptattam a legtovább, és ő aludt velem a leghosszabb ideig is. Mi ketten valahogy megtanultuk, hogy ha kevés időnk van egymásra, akkor abba a kevésbe mind a ketten egészen beleérkezünk.
Ahogy nő, egyre távolabb kerülünk egymástól — ez az élet rendje. De van egy kis szokásunk, ami még megmaradt. Vagy én hívom őt magam mellé, vagy ő kérdezi meg:
„Anya, összebújunk?”
És akkor összebújunk. Néha csak pár percre. De abban a pár percben megáll a világ. A csend mély bizalommal és szeretettel töltődik fel. Ez a mi kettőnk téren és időn túli helye — valahol ott, ahonnan ő is megérkezett hozzánk.
Áldottnak érzem magam, hogy ezt megadta nekem az élet. 🤍
,
