25/05/2026
Über Verhältnismäßigkeit: Wie viel ist zu viel? Gedanken zum Schuljahresende
In den letzten Wochen beobachte ich die Kinder immer bewusster – auf den Schulfluren, im Alltag oder bei kleinen Gesprächen zwischendurch. Je genauer ich hinschaue, desto mehr verstehe ich sie – und ehrlich gesagt: Ich möchte gerade nicht in ihrer Haut stecken.
Das Schuljahresende rückt näher, und die Erschöpfung ist deutlich spürbar.
Vor Kurzem sprach ich mit einem elfjährigen Schüler aus der fünften Klasse. Es war Samstagnachmittag, als ich ihn fragte, wie seine kommende Woche aussieht. Zuerst wollte er gar nicht darüber reden und meinte nur: „Lassen wir lieber die Schule.“ Doch wenige Minuten später sprudelte alles aus ihm heraus – und am Ende war nicht nur er frustriert, sondern auch ich wurde wütend. Was machen wir da eigentlich? Als Pädagogin/Pädagoge habe ich mich geschämt.
Dieses Kind verliert sich mit elf Jahren bereits im Meer aus Schularbeiten, Tests, Kurztests, Hefteinträgen, Abschriften, Rechercheaufträgen und vielem mehr. Viele Kinder leben in einem dauerhaften Zustand von Stress – und wir schieben sie oft unbemerkt immer näher an die völlige Erschöpfung heran.
Liebe Kolleginnen und Kollegen, liebe Pädagoginnen und Pädagogen – halten wir einen Moment inne.
Schauen wir ehrlich in den Spiegel: Warum sind wir so unerbittlich mit unseren Maßstäben?
Was passiert denn, wenn wir Erwachsenen Fehler machen? Wenn eine Lehrkraft korrigierte Tests zu Hause vergisst, mit einer Rückmeldung zu spät dran ist oder eine Mappe im Lehrerzimmer liegen lässt? Die Erwachsenenwelt reagiert meist verständnisvoll: „Sie ist überlastet“, „Er hat gerade viel zu tun“, „Das kann passieren“. Oft entstehen daraus kaum ernsthafte Konsequenzen – und wir dürfen jederzeit neu planen.
Vergisst jedoch ein Kind sein Heft oder schafft das von uns vorgegebene Tempo nicht, reagiert dasselbe System plötzlich deutlich härter: schlechte Noten, negative Einträge oder sogar Beschämung.
Warum wird das Klassenzimmer so oft zu einem Ort von Machtspielen?
Warum messen wir mit zweierlei Maß?
Eric Bernes Transaktionsanalyse beschreibt diese Dynamik sehr treffend: Schulen drängen uns oft in starre, kontrollierende Rollen. Dabei wissen wir spätestens seit Carl Rogers, dass Pädagoginnen und Pädagogen keine unangreifbaren Autoritätspersonen sein sollten, sondern Begleiterinnen und Begleiter im Entwicklungsprozess eines Kindes. Respekt und das Recht auf Fehler müssen in beide Richtungen gelten.
Gerade in unserer Arbeit bei der Igazgyöngy-Stiftung wird dieses Problem besonders sichtbar. Viele der Kinder, mit denen wir arbeiten – sozial benachteiligte, segregiert lebende oder integrativ beschulte Kinder mit SPF- oder BTMN-Hintergrund – benötigen ein anderes Lerntempo. Sie sind neugierig, wissbegierig und möchten verstehen. Doch ihre Informationsverarbeitung ist oft langsamer, lückenhafter oder ungenauer. Für sie liegt der Schlüssel nicht in noch mehr Aufgaben, sondern in kleinschrittigem, geduldigem und sicherem Üben.
Lehrkräfte in segregierten Schulen lernen das oft sehr schnell: Überforderung führt direkt zu dauerhaftem Rückstand und zum Verlust von Motivation. Vielleicht können genau diese Erfahrungen auch für jene Kolleginnen und Kollegen wertvoll sein, die täglich unter enormem Leistungsdruck unterrichten.
Drehen wir die Perspektive doch einmal um:
Warum glauben wir eigentlich, dass eine endlose Reihe von Leistungsüberprüfungen automatisch förderlich ist? Warum investieren wir so viel Energie in Tests, Bewertungsbögen und Lösungsschlüssel, während viele Kinder unsere Stunden nur noch mit Anspannung überstehen?
Es könnte auch anders funktionieren.
Gerade zum Schuljahresende sollten spielerische, erlebnisorientierte Lernformen wieder mehr Raum bekommen. Wo bleiben die situativen, lebendigen Unterrichtsmethoden, die wir selbst in Prüfungen und Staatsexamen so begeistert gelernt haben?
Wir sollten Lernräume schaffen, in denen Kinder Wissen beinahe unbemerkt, spielerisch und mit Freude aufnehmen können – während wir endlich wieder beobachten, begleiten und unterstützen dürfen. Zuhören, wie sie diskutieren, argumentieren, gemeinsam nachdenken und Lösungen finden.
Wer erinnert sich noch an Harris Coopers berühmte „10-Minuten-Regel“? Auch die Motivationsforschung zeigt seit Jahren klar: Angst blockiert das Gedächtnis, dauerhafte Überforderung zerstört die innere Neugier.
Wenn wir Kindern am Schuljahresende keine Möglichkeit zur Erholung und Regeneration geben, verlieren wir den eigentlichen Kern unseres Berufs:
die Freude am Lernen und am Wissenserwerb.
Weniger Druck, weniger Tests, mehr spielerisch erworbenes Wissen und mehr echte Partnerschaft – das wünsche ich uns allen für die letzten Wochen dieses Schuljahres. Denn Noten kann man auch aus anderen Perspektiven vergeben.
Ein überlastetes Kind entwickelt sich nicht besser – es lernt nur, dauerhaft unter Stress zu funktionieren, und beginnt irgendwann, Schule zu hassen. Und das wäre unendlich schade.
Quelle: Igazgyöngy-Stiftung - Berettyóujjfalu
Arányokról: mennyi az annyi? Gondolatok az év végi hajrában.
Az utóbbi hetekben sokat figyelem a gyerekeket, ahogy jönnek-mennek az iskola folyosóin vagy a környezetemben a csevegésre hajlamosakat. Egyre jobban értem és megértem őket, nem lennék a helyükbe.
Közeledik a tanév vége és a fáradtság már tapintható rajtuk.
A minap egy ötödik osztályos tinivel beszélgettem. Szombat délután volt, amikor megkérdeztem, milyen heted lesz? Először nem akart beszélni róla, azt mondta az iskolát inkább hagyjuk. Majd néhány perc múlva csak dőlt belőle a felsorolás, a végére nemcsak ő, de még én is dühös lettem. Mit csinálunk? Pedagógusként szégyelltem magamat.
Ez a gyerek 11 évesen elveszett a dogák: témazárók és a röpdolgozatok tengerében, mindennapra jutott belőlük, néha több is, füzetmásolás, jegyzetelés a tankönyvből, kutatómunka... stb. Krónikus, folyamatos stresszben élnek, mi pedig (észrevétlenül) egyre közelebb toljuk őket a teljes kiégéshez.
Kedves kollégák, pedagógustársaim, álljunk meg egy pillanatra!
Nézzünk őszintén a tükörbe, miért vagyunk ennyire könyörtelenek az arányokkal?
Gondoljunk bele, mi történik, ha mi rontunk vagy hibázunk. Ha egy tanár otthon felejti a kijavított dolgozatokat, vagy kicsúszik a javítással, krétabejegyzéssel, egy kérdőív kitöltésével, egy válaszlevéllel, visszajelzéssel az igazgatónak vagy csak az asztalon hagyja a mappáját, amit a tanterem ajtajában vesz észre. A felnőtt világ velünk, sokkal megértőbb: „leterhelt, rengeteg a dolga, előfordul, emberből van”. Ezeknek a dolgoknak ritkán van komoly következménye, sőt az osztályterem ajtajában mi megtehetjük, hogy újra tervezünk.
De, ha a gyerek otthon felejti a füzetét, ha ő nem bírja az általunk megálmodott tempót ugyanaz a rendszer közel sem ilyen elnéző. Jön a fekete pont, az egyes, esetleg a megszégyenülés.
Miért alakul át az osztályterem sok esetben hatalmi játszótérré?
Miért működik a kettős mérce?
Eric Berne tranzakcióanalízise pontosan leírja ezt a csapdát, ahol az iskola falai szinte kikényszerítik a fegyelmező, merev szerepeket, pedig Carl Rogers nyomán jól tudjuk: a pedagógus nem egy megkérdőjelezhetetlen hatalmi figura, hanem facilitátor. Egy partner, aki kíséri a gyermeket az fejlődése útján. A tisztelet és a hibázás joga pedig kétirányú ebben a folyamatban.
Nálunk, az Igazgyöngy Alapítványnál még élesebben ütközik ki ez a probléma, mivel sok iskolában vagyunk jelen. A halmozottan hátrányos helyzetű, szegregáltan élő, vagy az integrációban tanuló SNI-s és BTMN-es gyerekek kapacitása egészen más tempót igényel. Ők is kíváncsiak, vágynak a magyarázatokra és a tudásra, de az információfeldolgozásuk gyakran pontatlan, hézagos. Náluk a kulcs nem a még több feladat, hanem a sokszoros, apró lépésekre bontott, türelmes és biztonságos gyakorlás. A szegregált iskolában tanítók ezt hamar megtanulják, mert ha őket túlterhelik az egyenes út a végleges leszakadáshoz és a motiváció elvesztéséhez. Sok esetben ezek lehetnek a jó példák a nagy tempót diktáló pályatársaink számára.
Játszunk el a gondolattal és fordítsuk meg ezt az egész logikát!
Miért hisszük, hogy a számonkérések halmaza fejlesztő hatású? Miért dolgozunk mi is többet azzal, hogy gyártjuk a kérdőíveket és a megoldókulcsokat miközben sok gyerek szorongva próbálja túlélni az óráinkat? Működhetne fordítva is.
Vegyük elő a játékos feladatok, főleg év végén. Hol vannak a szituációba helyezett, élményalapú tananyagok, amit álmunkból felkeltve soroltunk a szigorlatokon vagy az államvizsgán? Olyan környezetet kellene teremtenünk, ahol a módszertani felkészültségünk révén a gyerek észrevétlenül, játék közben szívja magába az új információkat, mi pedig végre hátraléphetünk és figyelő, támogatók szerepben örülnénk ahogy együttműködnek. Belehallgatnánk a beszélgetéseikbe, érveikbe, eszmefuttatásaikba…stb.
Harris Cooper híres „10 perces szabályára” ki emlékszik? A motivációkutatások sora is egy irányba mutat: a szorongás blokkolja a memóriát, a túlhajszoltság pedig megöli a belső kíváncsiságot. Ha év végén nem hagyjuk a gyerekeket kikapcsolódni, regenerálódni, pont a szakmánk lényeget fogjuk elveszíteni, a tudásszerzés örömét.
Engedjünk a szorításon, kevesebb dogát, több játékosan megszerezhető tudást, több partnerséget kívánok a hátralévő hetekre, mert lehet jegyet adni más szempontok mentén is. A túlterhelt gyermek nem fejlődik jobban, csak megtanul stresszelni és végül meggyűlöli az iskolát, amiért olyan kár lenne.
