15/09/2026
Betegség vs állapot?
A kérdés egyszerűnek tűnik első látásra-hallásra, és sokan elsősorban betegségként azonosítunk olyan fájdalmakat, érzéseket, amiket szokatlannak, rendkívülinek gondolunk, és azt hisszük, meg kell “gyógyítani” azt, aki nem érzi jól magát.
Annak idején, klinikai tanulmányaim során a “betegség”-et úgy határoztuk meg (az orvosi szokásoknak megfelelően), hogy az valami olyan, aminek a keletkezését, lefolyását ismerjük, ennélfogva azt is tudjuk, mit kell alkalmazni, hogy “meggyógyítsuk”, például influenza vírus influenzát okoz.
Ugyan a depressziót orvosi diagnózisnak és „betegségnek” kezeljük, sokan úgy gondolják, hogy a depresszió egyetlen oka van (elvált és most depressziós), ez nem igaz. Az viszont igaz, hogy pszichoterápia és/vagy gyógyszeres terápia segít “meggyógyítani” (tehát tudjuk, mi rá a megoldás). De az megint nem igaz, hogy 1 héten/hónapon belül meg lehet „gyógyítani”.
Az “állapot” kifejezést a magyar orvosi és pszichológusi beszéd ritkán alkalmazza, ha igen, akkor sokszor valami krónikus állapotra gondol, például cukorbetegnek lenni inkább egy állapot, aminek ismerjük az eredetét és tudjuk, mit kell rá alkalmazni. Komplikáltabb a dolog a menopauzával, aminek ugye tudjuk az eredetét (hormonok hiánya), de fogalmunk sincs, hogyan gyógyítsuk ezt a „betegséget”.
Ahogy ma egy cikket olvastam egy független sajtótermékben, de „szponzorált tartalom” alatt, elgondolkodtam, mennyivel jobb lenne, ha a magyar nyelv is használná az „állapot” kifejezést krónikus „betegség”-ekre (az angol a „condition” szót használja krónikus betegségekre és nem az „illness” vagy „sickness” szavakat), levéve azt a kényszert az ember válláról, hogy „beteg”-ként tekintsen önmagára, ahelyett hogy elfogadná, az ő teste így van bekötve, nem vagyunk egyformák. Van, akinek a teste napi 2 óra intenzív mozgást igényel, van, akinek 2 óra intenzív mozgásra van szüksége meg egy inzulinpumpára. Nem vagyunk egyformák.
Hogy hogy jön az „állapot” a mentális egészséghez? A magyarban „krónikus betegség”-ként jelölt állapotok gyakran fonódnak össze valamilyen emocionális nehézséggel, többnyire depresszióval, a neurodivergenseknél gyakori a szorongás, és így tovább. Fontos lenne bevállalni orvosi oldalról, hogy vannak állapotok, amiket nem tudunk meggyógyítani, együtt kell vele élni, nincs varázspálca, ami elvarázsolja a cukorbetegséget, az asztmát, az atópiás dermatitiszt (és általában az atópiás „állapotot”), a rheumatoid artritist, a Hashimotot, és így tovább. Ezek kényszerű társaink, amik viszont másféle megközelítést kívánnak tőlünk a testünk irányába, például biztosan kell valamilyen krémet használni, rendszeresen hormont pótolni, vagy éppen rendszeresen mozogni, akkor is, ha fáj vagy éppen előkészületet igényel. Próbáljunk meg nem betegként gondolni arra, akinél egy krónikus állapot fennáll, hanem valóban csak egy állapotként tekinteni rá, ami felett van valamennyi kontrollunk: a tüneteket tudjuk kezelni. És ez valóban csak rajtunk múlik.
