26/06/2026
📲116123
❤️ 🧡 💛 💚 🩵 💜
M E G H A L L G A T U N K,
E G Y Ü T T K Ő N N Y E B B ❣️
A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége (LESZ) 116-123 lelki elsősegély hívószáma a nap 24 órájában térítésmentesen elérhető, ahol önkéntes ügyelőink várják a nehéz helyzetben lévők hívásait.
🌈 Köszönjük a bizalmat!
"Tudod, hol voltam délután? Nem, nem munkahelyi értekezleten. Vagyis az volt, csak én nem ott voltam. Egész délután a kocsiban ültem, lehúzott ablakkal, ott a nevelőotthon kerítése mellett. Hallgattam őket, hogy kiabálnak, hogy játszanak, hogy hangoskodnak, üvöltöznek, mit tudom én melyik a jó szó, hallgattam őket, és próbáltam elképzelni, hogy abból a sok hangból az egyik ismerős hang, hogy abból a sokból az egyik a mi közös gyerekünk, hogy hazahozhatjuk, hogy együtt nevelhetjük, hogy a miénk lehet, hogy szerethetjük, nézhetjük felnőni.
Ott ültem, fogtam a volánt, anyám és apám jutott eszembe, banális szürke pillantok, hogy iskolába visznek, meg elmegyünk cipőt venni, hogy megszidnak, mert későn jöttem haza a moziból, vagy, mert nem raktam el a salátástálat, apám jutott eszembe, ahogy hártyázza a birkahúst a tokányhoz, a mozdulat, amivel megtörölte utána a kést, az amikor egyszer anyám kihozott a kamrából egy nagy üveg céklát, én meg pont Lákilukosat játszottam és ráfogtam a játékpisztolyt, ami tele volt gyufafejjel, és meghúztam a ravaszt, és akkorát dörrent, hogy kiesett a kezéből az üveg és széttörött ott a konyha kövén, tiszta vörös céklalé lett minden, együtt szedtük össze, ki kellett dobni az egészet.
Furcsa, hogy mire emlékszik az ember és mire nem, arra a pillanatra például egyáltalán nem is emlékszem, hogy mi volt, amikor megmondtam anyámnak, hogy meleg vagyok, a készülődésre emlékszem, arra, hogy próbálom elgyakorolni, és aztán a megkönnyebbülésre, hogy kész kimondtam, arra, ahogy anyám azt mondja jajistenem kisfiam, hát nem lesz normális életed, arra, ahogy megölelem és azt mondom, dehogynem, a fájdalomra, amikor azt mondta, de jó, hogy szegény apád nem érte ezt meg, arra, hogy elhatározom, hogy azért se fogok haragudni rá ezért a mondatért. De ezt te már mind tudod, ezerszer elmeséltem már neked, nem is tudom, hogy miért mondom el újra, talán csak azért, hogy tudd, nem vagyok gyáva, nem, csak éppen belefáradtam az egészbe, abba, hogy azóta az egész életem arról szól, hogy megpróbálom bebizonyítani magamnak és anyámnak és neked és az egész világnak, hogy de igen, képes vagyok arra, hogy úgy éljek, mint bárki más, amikor nyilvánvaló, hogy képes volnék, hogyha hagynák.
Fogtam a volánt, hallgattam, hogy játszanak, ott betonfal túloldalán, rád gondoltam, a szenvedélyes dühre, amivel azt szoktad mondani, hogy a falakat le kell dönteni, és nem hagyhatjuk, hogy börtönbe zárjanak bennünket, mert azzal magukat is éppúgy börtönbe zárják, és arra, hogy mit fogok neked mondani, hogy fogom elmondani neked, hogy nincsen erőm, nem tudom végigcsinálni, belefáradtam. Igen, ahogy neked is, nekem is minden vágyam, hogy együtt nevelhessük a gyerekünket békében és szeretetben, pont annyira vágyom rá, mint te, talán még jobban is, tudom, hogy mellettünk áll az igazság és az európai jog, csak tudod, a remegő kézre nincsen paragrafus, meg a fáradságra se, meg arra se, amikor azt érzed, hogy a léted minden pillanata politikai tett, nem harcolni akarok, csak normálisan élni, úgy, mint mindenki más. Tudom, ki kell harcolni, neked ez a normális, neked lételemed a harc, lehet, hogy pont ezért is szerettem beléd, lehet, hogy pont ezért akartam összekötni veled az életem, mert el akartam hinni magamról, hogy pont ugyanolyan vad és elszánt vagyok, mint amilyen te, de ahogy ott ültem a nevelőintézet kerítése mellett, meg kellett értenem, hogy gyenge vagyok, hogy nincsen erőm hozzá, nem fogom tudni végigcsinálni, nem leszek képes arra, hogy végigharcoljam Európát, csak azért, hogy úgy élhessek, mint mindenki más.
Ott ültem, markoltam a kormányt, és arra gondoltam, hogy fogom megmondani neked, hogy kész vége, feladom, eszembe jutott a doboz, ott anyám padlásán, tele a játékaimmal, amiket anyám mind nem hagyott kidobni, mikor elmentem az egyetemre, mert azt mondta, hogy majd az unokájának jó lesz, nyilván ott az a régi játékpisztoly is, eszembe jutott a fogása, a nyél gyöngyházának hidegsége, próbáltam elképzelni a gyerekünk kezében, próbáltam rávenni magam, hogy mégiscsak mondjak igent neked, mégiscsak vágjunk bele, és akkor elvettem a kezem a volánról és úgy remegtem, mint még soha életemben, és tudtam, hogy hiába minden, nekem ehhez nem lesz erőm. Kész, elmondtam. Nem kérlek, hogy ne haragudj."
Ez "A fal" című novellám, tíz éve írtam, ahogy teltek az évek, egyre aktuálisabb lett, egyre szomorúbb voltam, ahogy évente újra és újra és újra megosztottam.
Hiszek abban, hogy mindenkinek jogában áll boldognak és szabadnak lenni, ismerek egymást nagyon szerető, harmonikus boldogságban élő meleg párokat, igen, olyanokat is, akiknek a börtönt is vállalni kellett a szerelemükért.
Hiszek abban, hogy a politikának és társadalomnak nem arra kell törekednie, hogy megnehezítse, hanem arra, hogy megkönnyítse az életüket.
Ha mindannyian megértéssel próbálnánk egymás felé fordulni, jobb hely volna a világ.
Egy interjúban egyszer rákérdeztek arra, mért írtam ezt a szöveget, nem gondolom-e hogy provokativ stb. Közben a fotós végig fotózott. Nem, válaszoltam, azért írtam ezt, mert hiszek abban, mindenkinek könnyebb volna az élet, ha nem kellene hazudni. (Lehet, nem egészen pontosan idézem magam.) Azt vettem észre, hogy a fotózás csattogó ritmusa kicsit lelassul, ahogy odanéztem, láttam, a fotós arcán csorognak a könnyek.
Vesztettem el munkát és talán olvasókat is emiatt a szöveg miatt, úgy tudom, ahhoz is hozzájárult, hogy szürke-fekete listára kerültem.
Bizom benne, hogy idén utoljára kell megosztanom, és köszönöm mindenkinek az értő és elfogadó olvasást.
Kívánom, legyen erőnk megőrizni a józan eszünket, tudjunk egymást elfogadva, boldogan és szabadon élni.
Minden élet más, máshogy nehéz.
Íróként az emberi lét teljességét kell megmutatnom, a boldogsághoz és a boldogtalansághoz vezető különféle utakat.
Az empátia arról szól, hogy megpróbáljuk meghallgatni és megérteni egymást, bármilyen kellemetlen, bármilyen fájdalmas is.
Addig lesz béke, amíg képesek leszünk erre, vagy legalább megpróbáljuk.
Íróként nem hihetek másban.
