21/07/2026
Ami volt, megtörtént. De vajon valóban elmúlt?
Amit nem dolgozunk fel, azt gyakran továbbadjuk
a kapcsolatainkban,
a gyermekeinknek, önmagunknak.
Az önismeret nem luxus, hanem lehetőség arra, hogy megtörjük a régi mintákat, és tudatosabban éljünk.
Érdekes, hogy a legtöbb embernek eszébe sem jutna felrúgni a kutyáját az utcán sétáltatva. Ha mégis megtenné valaki, legálább öt telefon már hívná az állatvédőket, mire a kutya földet ér. A gyerekkel valahogy más. Arra még mindig sokan azt mondják: biztos oka volt rá a felnőttnek. Fáradt. Ne szóljunk bele. Az ő dolga.
Pedig nincs olyan pofon, ami csak egy arcot talál el. A plafon is megjegyzi. A kilincs is. Az a kék bögréje a konyhaasztalon is, amiből minden reggel kakaót iszik. Egy gyerek nem tudja különválasztani a történteket attól, aki ő maga. Nem azt érzi, hogy anya vagy apa elvesztette a türelmét. Azt érzi, hogy ez a megoldás...
Régen ez még természetesebb volt... ugyanmár csak egy pofon...
Felnőttként majd ezek a jól megnevelt gyerekek aztán csodálkoznak, milyen könnyen kiabálnak egymással. Hogy miért természetesebb az erő, mint a türelem. Pedig az ember ritkán talál ki új mozdulatokat. Többnyire csak továbbadja azokat, amelyeket gyerekként látott.
Az ítélkezés, a gúny, a megalázás, a kirekesztés a felnőttek világában soha nem volt ennyire hangos, mint manapság. Nap mint nap megmutatjuk, hogy aki más, azt ki lehet nevetni. Hogy aki hibázik, azt meg lehet alázni. Hogy aki gyengébb, arra rá lehet küldeni a többieket.
Elég megnyitni egy kommentmezőt. Elég végignézni egy családi vitát. Elég meghallgatni, hogyan beszélünk egymásról, amikor azt hisszük, a gyerek nem figyel.
A rosszindulat fénykorát éljük...
De ne tegyünk úgy, mintha ez a rosszindulat most született volna. Nem most kezdődött. Csak most már nem marad a négy fal között. Régen is ugyanúgy ítélkeztek, megszégyenítettek, pletykáltak, csak csendesebben... a templom kertjében... akkoriban a gyónás feloldást adott... arra, hogy újra megtehetesd.
Ne idealizáljuk a múltat sem. Akkoriban a gyerekeknek sokszor még ennyi hangjuk, ennyi joguk, ennyi érzelmi biztonságuk sem volt. Generációk nőttek fel úgy, hogy a szeretetet nem kapták meg úgy, ahogy szükségük lett volna rá.
Amit ma látunk, az nem a semmiből nőtt ki. A régi minták ma is köztünk élnek. Ma már jóval többet tudunk a lélektanról, így a kérdés már csak az, hogy továbbadjuk múltat, vagy végre megtörjük.
Szóval így várjuk el, hogy a gyerek ebből valami egészen mást vigyen magával az iskolába.
És csodálkozunk, hogy milyen híreket olvasunk...
A munkánk során gyakran találkozunk olyan gyerekekkel, akiket azért hoznak el hozzánk, mert bántják őket az iskolában. És sokszor ismerjük a bántalmazó szüleiket is.
Őszintén? Ritkán lepődünk meg...
A gyerekek nem a szavainkat másolják. A viselkedésünket.
Ha egy gyerek azt látja otthon, hogy mindenki hülye, mindenki hibás, mindenki kinevethető, minden vita kiabálással végződik, minden különbség támadásra ad okot, akkor nem egy rossz gyereket nevelünk. Hanem egy gyereket, aki azt hiszi, így működik a világ.
Nemrég egy kislány halt meg...
És ilyenkor hirtelen mindenki megdöbben. Mindenki keresi a felelőst. Az iskolát. A tanárokat. A többi gyereket.
Pedig ha tényleg azt akarjuk, hogy kevesebb bántalmazó gyerek legyen, akkor először kevesebb bántalmazó felnőttre lenne szükség.
Mert minden azzal kezdődik, ahogyan mi, felnőttek, egy gyerekkel és egymással bánunk...
Ne feletjsük el, egy gyerek sem születik bántalmazónak...
DE, a történet nem ér véget az otthon ajtajában.
Mindannyiunkra igaz, hogy a múltunk, a példa, amit látunk megmagyarázhatja, hogyan jutottunk idáig, de nem mentesít az alól, ahogyan másokkal bánunk.
Nincs az a gyerekkor, nincs az a sérelem, nincs az a környezet, amely feloldaná a felelősségünket. Mert egy ponton túl már nem az a kérdés, miért lettem ilyen. Hanem az, hogy akarok-e ilyen maradni.
Mindannyian hordozunk magunkkal valamit abból, amit otthon kaptunk. Van, aki türelmet. Van, aki félelmet. Van, aki szeretetet. Van, aki haragot. De felnőttként már nem csak örökösei vagyunk a mintáinknak, hanem alakítói is.
Talán ez lenne a kedvességen túl a másik legfontosabb példa, amit a gyerekeinknek mutathatunk: hogy lehet változni. Hogy lehet segítséget kérni. Hogy lehet bocsánatot kérni. Hogy lehet megszakítani egy rossz mintát anélkül, hogy továbbadnánk.
Mert nem az számít, honnan indultunk.
Hanem az, hogy milyen emberekké akarunk válni...
Szerző: Léterő
Bori Nárcisz
Család és Szervezetállító
Önismereti vezető
Holisztikus segítő
,
https://borinarcisz.my.canva.site/n-rcisz
