01/06/2026
Személyes ❤️🥹
Eszter,
személyes poszt:
Ma gyermeknap van.
Reggel óta tele van a város programokkal. Zene, tömeg, nyüzsgés mindenhol.
Én ma is ugyanoda mentem a kislányommal, ahová két éve minden áldott héten egyszer-kétszer-háromszor.
Ugyanabba a színházba. Ugyanarra az előadásra.
Ő már a harmadik, így nagyjából rutinosan mindent is tudok az áramkörökről, a vonatokról, a gőzgépekről, a Star Warsról, a sárkányokról, a therianokról, a menő animékről, ismerem a pantonskála jelentős részének a kódjait, fejből mondom a Harry Pottert.
És bő két éve láttam majdnem minden Pinokkió és Padlás előadást a Vígszínházban.
Amikor a tavalyi évadban a Pinokkiót rengeteget játszották, minden héten legalább kétszer láttuk és mellé az összes Padlást, ami elérhető volt.
Most megnéztem a naptáramban, hogy nagy vonalakban hányszor voltunk a Vígben az idei évadban.
Ötven körül. Volt, hogy egy nap kétszer.
Ma mindenki rohangál, programokat hajkurászik. Nekem nem kell. Egyszerre könnyű és néha azért nehéz is.
Ma éppen, ahogy látom - századszor is - hogy ragyog, ahogy látom - századszor is - hogy csodát él meg, végtelenül hálás vagyok, hogy ilyen egyszerű is tud ez lenni. Boldog vagyok, hogy boldog.
Kívülről talán csak annyi látszik, hogy valami bizarr okból kifolyólag már megint ugyanarra az előadásra jöttünk.
De nem rossz ez neki? Miért nem viszed máshová? Nem unja már? Én ezt biztosan nem hagynám! Neked kellene erőltetned, így sosem lesz rugalmasabb!
Nem értik, sajnálnak, hitetlenkednek, talán ítélkeznek is.
És közben arra gondolok, hogy mennyi minden láthatatlan abból, amit egy különleges gyereket nevelő szülő megél, ha tud valóban nem kapálózni a valósággal szemben, hanem csak tutajozik rajta. Ha nem várja el a gyerekétől, hogy csak azért, hogy neki ne kelljen valamivel szembenéznie, másnak mutassa magát, mint ami belül van.
Közben a kislányom kétféle életet él így is. Van az, amikor átlagos iskolásként próbálja átlátni, értelmezni, teljesíteni a vélt elvárásokat. Ez sok szorongást, sok feszültséget jelent számára. Nagy erőkkel igyekszik tartani és szabályozni magát, minden nap nagyon elfárad, kimerül ebben az igyekezetben.
Nagy szüksége van arra, hogy amikor kilép ebből a keretből, a megélései, testi érzetei, feszültsége, érzései, véleménye differenciálhatóak, kifejezhetőek legyenek.
Nagy szüksége van arra, hogy ezt a magához kapcsolódást sokféle, számára fontos modalitásban és mélységben tehesse meg és hogy a bevonódást, azonosulást segítő, fölösleges elvárásoktól mentes, kiszámítható, biztonságos teret kapjon ehhez.
Én pedig nézem őt, ma is - századszor.
Látom, ahogy izgul. Látom, ahogy átlényegül, ismét csoda történik.
Mint mindig.
Látom azt is, ahogy felszisszen és szigorúan összehúzza a vállát, ha egy színész máshogy mondja a szöveget.
Ha villámlik, pláne, amikor lövik Barrabást, előre figyelmeztet, hogy hangos lesz. Rajta óramű pontossággal már fent van a füles. Ha olyanja van, a szomszédokat bombázza a Víges werkfilmekből vett háttérinfókkal, amiket mindennaposan a youtube-on néz.
Kontrolt és kompetenciát él meg. Érzelmeket dolgoz fel.
Otthon imád a darabokról csacsogni és egész nap dudorászik.
A karakterekről is beszélgetünk. És a történetről, a díszletről, a zenéről, a színészekről, alkotókról, háttérről. Természetesen más darabokat is megnézünk, amikben a kedvencei szerepelnek, nagyon izgatott lesz, amikor a Büszkeség és balítéletben, a Pál utcaiban, a Rémségek kicsiny boltjában vagy A dzsungel könyvében látja őket.
Kilenc éves, a Frankensteinre még nem adtam be a derekam.
Érti a színházat, tudja, hogy színészek, de azért van egy csöpp kétely benne.
Vagy talán remény.
De ezt a sok csodát más talán nem látja.
Nem látszanak azok az évek sem, amelyek alatt ez a normalitásunk részévé szelídült. Az sem látszik, mennyi munkám, mennyi áldozat van amögött, hogy minden héten itt vagyunk. Hogy mennyi van minden egyes napunkban.
Aztán az jutott eszembe, hogy amikor a Multiverzumot megalapítottam, amikor azt akartam, hogy legyen egy hely, egy közösség, ahol a neurodivergens családokat látják és értik, akkor egy picit talán hozzátettem sok gyerek és szülő útjához oda, hogy ma önazonosan, boldogan és ne lesunyt fejjel, összeszorult szívvel menjenek el oda, ahol a gyermekük a legfelszabadultabb, legboldogabb, teljesen függetlenül attól, hogy mi az és hogy ott vannak-e az év további 50 napján is.
És azután az is eszembe jutott, hogy terapeutaként mennyire jó érzés, ha utólag olyan visszajelzés jut el hozzám, hogy azzal, amiben hittem, amit tettem, pozitív hatással voltam mások életére.
Bárcsak ezek a kikötők, bárcsak esetünkben a Vígszínház dolgozói tudnák, hogy van egy kislány, aki több éve ezeknek az előadásoknak jelentős részén ott volt! Aki hol szégyenlősen, hol magabiztosan masíroz végig a folyósókon, többnyire fülessel a fején és plüssállattal a markában.
Aki önazonosnak lenni jár oda, akinek ez fontos erőforrás az életében, aki már mindenhol ült, kiértékelte a hang-fény-látvány-belógó fejek mutatóit, megvannak az egyes előadásokra a kedvenc ülései, tudja, melyik a legcsendesebb vécé és hol van repedés a stukkón.
Aki végig a színészekkel mondja a szöveget és a szünetekben úgy nézegeti a képeiket a folyosón, mint más a tábori fotókon a barátait.
Akinek csillog a szeme, ahányszor megszólalnak, de aki szigorú kritikusként szóvá teszi azt is, ha máshogy hangsúlyozták a szöveget vagy a szokásosnál messzebb álltak meg.
Az összes olyan előadás, ahol ilyen-olyan bakik abszolút profi elsikálása után bizonyára megkönnyebbülten sóhajtott fel mindenki a kulisszák mögött, hogy senki sem vette észre, a legkomolyabb, izgalmas beszédtémát szolgáltatták a mi családunkban napokig.
Az előadások előtt a színház mögött rituálisan lelassít igazítani a cipőjén és reménykedve körülnéz, mert az első ilyen spontán alkalommal maga Presser Gábor jött ki a hátsó ajtón.
Mivel ma a kislányom találkozott egyik kedvencével, Radnay Csillával, vagyis Kékhajúval és Kölyökkel, azt hiszem, innentől az előadások után a hallban is időznünk kell majd.
Néhány perc volt. Mi mindig azonnal indulunk, nem szereti az emberáradást. Most is egészen véletlenül derült ki, hogy később a színészek ezúttal ki fognak jönni. Megálltunk a kijáratnál és vártunk. Persze nem mert magától odamenni, csak tágra nyílt szemmel bámult, ujjai szaporán verdestek, a kis szíve hevesen dobogott, ahogy kapaszkodott belém és nem tudta eldönteni, ki vagy be induljunk. Tudtam, hogy ha hagyom elkullogni, utána összeomlik. Másokat sajnos nem volt esélyünk közelről látni, mert nagyon nagy lett a káosz, bizonytalanra várni, beljebb furakodni nekünk nem volt opció.
Később láttam a kavalkádot, a csodás fotókat a többi gyerekkel a színház oldalán. Ez az a pont, ahol az én szívem összefacsarodik és gombóc nő a torkomban; sokféle veszteséget szimbolizál. Ami neki nem fáj. Ő találkozott a tündérrel.
A fotónak már megvan a leendő helye az ágya mellett. Nyilván nem megy iskolába, mert hajnali kettőkor még lelkesen magyarázott,délig aludni fog. Szerencsére olyan helyre jár, ahol ezt a történetet megértik és értékelik majd. Én meg reggel nyolctól időpontokat adtam ki, mára is kevés alvás jut.
Vége az idénynek. Megbeszéltük, hogy ha kiírják a szeptemberi előadásokat, beírom a naptárba, hogy tudjon pipálni.
És arra gondolok, hogy milyen furcsa dolog a hatás.
Néha éveken át megszállottan dolgozunk valamiért, és egyre azt vizsgáljuk, számít-e, eredményes-e. Máskor pedig egyszerűen tesszük a dolgunkat, eljátszunk egy szerepet, eléneklünk egy dalt, kedvesek vagyunk egy gyerekhez néhány percig és miközben nem is tudjuk, talán egy egész világot jelentünk valakinek.
