Sulyok Eszter szakpszichológus, neuroaffirmatív terapeuta

Sulyok Eszter szakpszichológus, neuroaffirmatív terapeuta Szakpszichológusként és a Multiverzum Műhely szakmai vezetőjeként segítem klienseimet az önazonos, autonóm, boldogabb élethez vezető útkeresésben.

Személyes ❤️🥹
01/06/2026

Személyes ❤️🥹

Eszter,
személyes poszt:

Ma gyermeknap van.
Reggel óta tele van a város programokkal. Zene, tömeg, nyüzsgés mindenhol.

Én ma is ugyanoda mentem a kislányommal, ahová két éve minden áldott héten egyszer-kétszer-háromszor.
Ugyanabba a színházba. Ugyanarra az előadásra.

Ő már a harmadik, így nagyjából rutinosan mindent is tudok az áramkörökről, a vonatokról, a gőzgépekről, a Star Warsról, a sárkányokról, a therianokról, a menő animékről, ismerem a pantonskála jelentős részének a kódjait, fejből mondom a Harry Pottert.

És bő két éve láttam majdnem minden Pinokkió és Padlás előadást a Vígszínházban.

Amikor a tavalyi évadban a Pinokkiót rengeteget játszották, minden héten legalább kétszer láttuk és mellé az összes Padlást, ami elérhető volt.
Most megnéztem a naptáramban, hogy nagy vonalakban hányszor voltunk a Vígben az idei évadban.
Ötven körül. Volt, hogy egy nap kétszer.

Ma mindenki rohangál, programokat hajkurászik. Nekem nem kell. Egyszerre könnyű és néha azért nehéz is.

Ma éppen, ahogy látom - századszor is - hogy ragyog, ahogy látom - századszor is - hogy csodát él meg, végtelenül hálás vagyok, hogy ilyen egyszerű is tud ez lenni. Boldog vagyok, hogy boldog.

Kívülről talán csak annyi látszik, hogy valami bizarr okból kifolyólag már megint ugyanarra az előadásra jöttünk.
De nem rossz ez neki? Miért nem viszed máshová? Nem unja már? Én ezt biztosan nem hagynám! Neked kellene erőltetned, így sosem lesz rugalmasabb!
Nem értik, sajnálnak, hitetlenkednek, talán ítélkeznek is.

És közben arra gondolok, hogy mennyi minden láthatatlan abból, amit egy különleges gyereket nevelő szülő megél, ha tud valóban nem kapálózni a valósággal szemben, hanem csak tutajozik rajta. Ha nem várja el a gyerekétől, hogy csak azért, hogy neki ne kelljen valamivel szembenéznie, másnak mutassa magát, mint ami belül van.

Közben a kislányom kétféle életet él így is. Van az, amikor átlagos iskolásként próbálja átlátni, értelmezni, teljesíteni a vélt elvárásokat. Ez sok szorongást, sok feszültséget jelent számára. Nagy erőkkel igyekszik tartani és szabályozni magát, minden nap nagyon elfárad, kimerül ebben az igyekezetben.
Nagy szüksége van arra, hogy amikor kilép ebből a keretből, a megélései, testi érzetei, feszültsége, érzései, véleménye differenciálhatóak, kifejezhetőek legyenek.
Nagy szüksége van arra, hogy ezt a magához kapcsolódást sokféle, számára fontos modalitásban és mélységben tehesse meg és hogy a bevonódást, azonosulást segítő, fölösleges elvárásoktól mentes, kiszámítható, biztonságos teret kapjon ehhez.

Én pedig nézem őt, ma is - századszor.
Látom, ahogy izgul. Látom, ahogy átlényegül, ismét csoda történik.

Mint mindig.

Látom azt is, ahogy felszisszen és szigorúan összehúzza a vállát, ha egy színész máshogy mondja a szöveget.
Ha villámlik, pláne, amikor lövik Barrabást, előre figyelmeztet, hogy hangos lesz. Rajta óramű pontossággal már fent van a füles. Ha olyanja van, a szomszédokat bombázza a Víges werkfilmekből vett háttérinfókkal, amiket mindennaposan a youtube-on néz.
Kontrolt és kompetenciát él meg. Érzelmeket dolgoz fel.

Otthon imád a darabokról csacsogni és egész nap dudorászik.

A karakterekről is beszélgetünk. És a történetről, a díszletről, a zenéről, a színészekről, alkotókról, háttérről. Természetesen más darabokat is megnézünk, amikben a kedvencei szerepelnek, nagyon izgatott lesz, amikor a Büszkeség és balítéletben, a Pál utcaiban, a Rémségek kicsiny boltjában vagy A dzsungel könyvében látja őket.
Kilenc éves, a Frankensteinre még nem adtam be a derekam.

Érti a színházat, tudja, hogy színészek, de azért van egy csöpp kétely benne.
Vagy talán remény.

De ezt a sok csodát más talán nem látja.

Nem látszanak azok az évek sem, amelyek alatt ez a normalitásunk részévé szelídült. Az sem látszik, mennyi munkám, mennyi áldozat van amögött, hogy minden héten itt vagyunk. Hogy mennyi van minden egyes napunkban.

Aztán az jutott eszembe, hogy amikor a Multiverzumot megalapítottam, amikor azt akartam, hogy legyen egy hely, egy közösség, ahol a neurodivergens családokat látják és értik, akkor egy picit talán hozzátettem sok gyerek és szülő útjához oda, hogy ma önazonosan, boldogan és ne lesunyt fejjel, összeszorult szívvel menjenek el oda, ahol a gyermekük a legfelszabadultabb, legboldogabb, teljesen függetlenül attól, hogy mi az és hogy ott vannak-e az év további 50 napján is.

És azután az is eszembe jutott, hogy terapeutaként mennyire jó érzés, ha utólag olyan visszajelzés jut el hozzám, hogy azzal, amiben hittem, amit tettem, pozitív hatással voltam mások életére.

Bárcsak ezek a kikötők, bárcsak esetünkben a Vígszínház dolgozói tudnák, hogy van egy kislány, aki több éve ezeknek az előadásoknak jelentős részén ott volt! Aki hol szégyenlősen, hol magabiztosan masíroz végig a folyósókon, többnyire fülessel a fején és plüssállattal a markában.
Aki önazonosnak lenni jár oda, akinek ez fontos erőforrás az életében, aki már mindenhol ült, kiértékelte a hang-fény-látvány-belógó fejek mutatóit, megvannak az egyes előadásokra a kedvenc ülései, tudja, melyik a legcsendesebb vécé és hol van repedés a stukkón.
Aki végig a színészekkel mondja a szöveget és a szünetekben úgy nézegeti a képeiket a folyosón, mint más a tábori fotókon a barátait.
Akinek csillog a szeme, ahányszor megszólalnak, de aki szigorú kritikusként szóvá teszi azt is, ha máshogy hangsúlyozták a szöveget vagy a szokásosnál messzebb álltak meg.
Az összes olyan előadás, ahol ilyen-olyan bakik abszolút profi elsikálása után bizonyára megkönnyebbülten sóhajtott fel mindenki a kulisszák mögött, hogy senki sem vette észre, a legkomolyabb, izgalmas beszédtémát szolgáltatták a mi családunkban napokig.

Az előadások előtt a színház mögött rituálisan lelassít igazítani a cipőjén és reménykedve körülnéz, mert az első ilyen spontán alkalommal maga Presser Gábor jött ki a hátsó ajtón.

Mivel ma a kislányom találkozott egyik kedvencével, Radnay Csillával, vagyis Kékhajúval és Kölyökkel, azt hiszem, innentől az előadások után a hallban is időznünk kell majd.

Néhány perc volt. Mi mindig azonnal indulunk, nem szereti az emberáradást. Most is egészen véletlenül derült ki, hogy később a színészek ezúttal ki fognak jönni. Megálltunk a kijáratnál és vártunk. Persze nem mert magától odamenni, csak tágra nyílt szemmel bámult, ujjai szaporán verdestek, a kis szíve hevesen dobogott, ahogy kapaszkodott belém és nem tudta eldönteni, ki vagy be induljunk. Tudtam, hogy ha hagyom elkullogni, utána összeomlik. Másokat sajnos nem volt esélyünk közelről látni, mert nagyon nagy lett a káosz, bizonytalanra várni, beljebb furakodni nekünk nem volt opció.
Később láttam a kavalkádot, a csodás fotókat a többi gyerekkel a színház oldalán. Ez az a pont, ahol az én szívem összefacsarodik és gombóc nő a torkomban; sokféle veszteséget szimbolizál. Ami neki nem fáj. Ő találkozott a tündérrel.

A fotónak már megvan a leendő helye az ágya mellett. Nyilván nem megy iskolába, mert hajnali kettőkor még lelkesen magyarázott,délig aludni fog. Szerencsére olyan helyre jár, ahol ezt a történetet megértik és értékelik majd. Én meg reggel nyolctól időpontokat adtam ki, mára is kevés alvás jut.

Vége az idénynek. Megbeszéltük, hogy ha kiírják a szeptemberi előadásokat, beírom a naptárba, hogy tudjon pipálni.

És arra gondolok, hogy milyen furcsa dolog a hatás.
Néha éveken át megszállottan dolgozunk valamiért, és egyre azt vizsgáljuk, számít-e, eredményes-e. Máskor pedig egyszerűen tesszük a dolgunkat, eljátszunk egy szerepet, eléneklünk egy dalt, kedvesek vagyunk egy gyerekhez néhány percig és miközben nem is tudjuk, talán egy egész világot jelentünk valakinek.

09/05/2026

Eszter:
Hosszú, megérintő és mozgalmas, szülő- és gyerekcsoportokkal töltött péntek után fárasztó, de szakmailag és emberileg is nagyon inspiráló napom van: délelőtt a murmo bár véget ne érő, csodás 6PSM képzésének negyedik alkalmán szívhattam magamba az élményeket és a tudást, délutántól pedig egy professzionális és színes érdekvédelmi kerekasztalon van lehetőségem részt venni a Mars Alapítvány által, itthon megrendezett idei Autism Europe konferencia magyar szekciójában a Compass projekt kapcsán. Nagyon tanulságos élmény, hogy milyen hosszú szemléletbeli út áll még az ellátórendszerünk előtt.

Mindig végtelenül hálás vagyok, hogy ennyi kiváló emberrel van lehetőségem kapcsolódni! 🥰

09/05/2026

A különféle rutinok sokszor életmentő kapaszodók lehetnek, mert kiszámíthatóvá teszik a napot és csökkentik a túlterhelés kockázatát.

A bejósolhatóság, strukturált időkeretek leveszik az idegrendszerről a folyamatos döntéshozatal és kontextus-analízis terhét, ami különösen fárasztó lehet az ADHD-s vagy autista érintettek számára, akkor is, ha egyébként ez viselkedésükön nem látszik.

A rutin tehát nem szükségszerűen jelent merevséget, rugalmatlanságot, és semmiképp sem szabad deficit alapon értelmezni, hanem látni kellene, mennyire pozitív, ha működtethető értő, preventív öngondoskodasként a biztonság- és kompetenciaérzet növelése érdekében.

A rutin egyfajta külső váz, amely megtart.
A jól felépített nap segít abban, hogy a személy figyelmi kapacitása, energiája, énereje ne aprózódjon szét, kevesebbet szorongjon és maradjon lehetősége önazonos, kreatív vagy feltöltő tevékenységek végzésére is.

Terápiában gyakran dolgozunk olyan mikro-rutinokkal, amelyek gyöngéd, affirmatív módon segítik a nap indítását, lezárását vagy egyes helyzetek jó megoldasát, növelve a kontrolt, az önbizalmat és az én-erőt. Ezek éppúgy lehetnek pár perces szokások, mint szupportív módszerek alkalmazása, határszabási forgatókönyvek átismétlése vagy a nap, hét vizuális megtervezése.

A rutin lehet személyreszabható, alakítható és rugalmas — de létezése sokszor kulcs a stabil idegrendszeri egyensúlyhoz.

Szomorú tény hogy a rutinokra főképp azért szükséges nagy hangsúlyt helyezni, mert a társadalom nem támogató, a környezet ritkán akadálymentes, így rengeteg determinált küszködés van lustaságnak, nemtörődömségnek, butaságnak keretezve, amit az érintettek kiskoruktól internalizálnak, s így minden egyes normatív krízissel, ahol fejlődni volna lehetőség, sokaknak jelentősen nő a tanult tehetetlenségük, torzul az önértékelésük.

Sokan maguk is úgy érzik, ha folyton szétesik a napjuk, értéktelenek, nem érdemelnek empátiát, csalás a segítségkérés és elfogadás.

Nagyon fontos sokat mondani, ezt meg is tesszük, hogy ez nem gyengeség, hanem neurológiai realitás!
De az igazi előrelépés ebben az lehet, ha a támogató felnőttek, a szülők, családtagok az identitáskereső, új szerepeikben, kompetenciáikban még bizonytalan fiatalok körül modellálni tudják ugyanezt, méghozzá hitelesen és maguk is megengedik maguknak az esendőséget, a nehézséget kihangosítását, a segítség kérni és elfogadni tudását.

Ez az egyik, amire rendszerszinten nagyon nagy hangsúlyt fektetünk a csoportokon és a szülőkonzultációkon is, rójuk vele a magunk köreit is emberként és szakemberként egyaránt. ❤️

Hamarosan ehhez kapcsolódó, szülőknek szóló meglepetésprogrammal jelentkezünk, reméljük, tetszeni fog Nektek! 🤩

09/05/2026
09/05/2026

A neurodivergens anyák maszkoló generációja gyakran különösen nehéz helyzetben találja magát – nemcsak a mindennapi kihívások, hanem a női szerepeket érintő társadalmi megítélés miatt is.

Míg az ADHD-t sokan még mindig gyermekkori problémaként tartják számon, egyre több nő felnőttkorban, szorongással, kiégéssel, társuló zavarokkal kapcsolatos szakellátás keretében kap diagnózist – gyakran akkor, amikor anyává válik, és a megnövekedett terhek mellett már nem tudja kompenzálni a nehézségeit.

Az ADHD-s anyák számára a szervezettség, a rutinfeladatok követése, az állandóan váltakozó időbeosztás vagy a házimunka összehangolása különösen megterhelő lehet, hatalmas igyekezet mellett is állandó kudarccal, sikertelenségélménnyel jár.

Ez gyakran bűntudatot és önvádat szül, hiszen a társadalom még mindig a tökéletes anya képét várja el – aki mindig türelmes, rendezett és kiszámítható, karriert épít, a ház is ragyog, a gyerek(ek)kel kapcsolatos valamennyi, amúgy egy főállást kitevő asszisztencia mindenkor időre és példásan elvégeztetik. Ráadásul sokszor az is felé irányuló, egyirányú elvárás, hogy mindemellett legyen boldog és kiegyensúlyozott is.

A neurodivergens működésmód azonban sokszor másfajta utakat jelöl ki.
Vagy a tökéletesség érdekében egészen extrém módon működtetett, rugalmatlan, az intuíciónak maroknyi helyet sem adó önkontrolt - ami idővel szintén benyújtja a számlát - vagy az impulzivitás és a hullafáradtság folyamatos váltakozását, állandóan összeomló terveket, érzelmi hullámzásokat, és gyakran kreatív, intuitív, de kaotikus életvezetést: a minden igyekezet ellenére folyamatosan elfelejtett határidőket, állandó rohanást, otthon maradó tornazsákokat: a készenlét, a szégyen és a szétesettség folyamatos megélését.

A társadalmi ítélkezés, a minősítő keretek - „csak lustaság”, „jobban kéne igyekezni”, "hogy lehet így élni?", "a többi gyerek nem hagy minden héten otthon valamit", "mit csinál ez egész nap?" tovább növelhetik az anyák szégyenét és izoláltságát.

Pedig többnyire rendkívül empatikus, igyekvő, eltökélt, rugalmas és inspiráló szülők - ha megfelelő támogatás és megértés híján ki nem égnek, össze nem omlanak.

A maszkolt neurodivergens működés, a kezeletlen ADHD markáns kisebbségi identitást, komoly önértékelési nehézséget, erős benső kritikus mércéket és ebből fakadó folyamatos alárendelődő, bocsánatkérő stratégiákat erősít meg.

Legyünk türelmesek, empatikusak, segítőkészek és kedvesek a saját mikrokörnyezetünkben a szülőkkel, ne ítélkezzünk senki feje felett!

A társadalmi szemléletformálás kulcsfontosságú: az ASD és ADHD nem jellemhiba, hanem egy sokakat érintő idegrendszeri variáns, melynek sokféle működésbeli és viselkedéses megnyilvánulása lehet, de mindenképp kompenzációt igényel, nehezíti a modern, nyugati világ elvárásainak megfelelő, egy jelentős részben látszatok alapján státuszt építő életvezetést.

21/04/2026

Ha valaki abban a meggyőződésben nő fel, hogy valami nem stimmel vele, az a serdülés amúgy is nehéz időszakában akadályozza azt, hogy az ebben az életkorban a háttérben zajló folyamatok, mint az ambivalens érzéseket tartalmazni tudó leválás és az identitáskeresés kellő teret nyerhessenek, megerősítve ezzel az önbecsülés és az érett felnőtt személyiség alapjait.
Úgy pedig nagyon nehéz önazonos, boldog felnőttként élni, ha valaki igen távol került saját magától, önbecsülése, kompetenciérzete romokban hever, megküzdési stratégiái bizonytalan lábakon állnak.

Az elvárások megfogalmazása kapcsán érdemes feltenni a kérdést, van-e, ami nem feltétlenül az adott gyermek hosszútávú, önazonos jóllétéről, hanem csupán a környezete komfortálásáról szól.

Érdemes feltenni a kérdést, kinek az elvárása hangosodik ki, milyen kimondatlan üzenetet közvetítünk a gyermek felé azzal, hogy ezt vagy azt racionális ok és végpont nélkül ki kell bírni vagy nem lehet, nem elfogadható - mit fognak szólni? ez nem normális! - és kész.

Ez az üzenet pedig, ha az a valaki nem könnyen illeszkedik a normatív kirakósba, igen gyakran az lesz, hogy az érzései, szükségletei, határai nem számítanak. Hogy ő akkor elfogadható, ha a saját érzéseit, így önmagát súlytalanítja, értékteleníti, figyelmét mások elvárásaira fókuszálja.

Erre vannak erős, elszigetelt példák is, amire mindenki felkapja a fejét, azonban fontos látni, hogy az is ilyen, amikor természetesként fogadjuk el, hogy egy kisgyerek "ügyesen" mégis alkalmazkodik egy olyan helyzethez, amiről korábban kifejezte erős diszkomfortját és onnantól nem beszélünk erről.

Eleve is adott, hogy a maszkoló stratégiák, szinte mindig láthatatlanok maradnak, jóváhagyásra, jutalmazásra kerülnek anélkül, hogy belegondolnánk, hová lesz az ezzel keletkező benső feszültség, van-e méltányolás és jóvátétel, vajon hogyan tanul meg így kiállni magáért, pláne mitől érezné erre feljogosítva magát.

Ha ezek az elvárások mindenre kiterjednek, akkor egyre távolabb kerül saját magától, érzelmeihez egy idő után már nehezen kapcsolódik, megtanulja, hogy nem fontosak. Így sem érzelem-, sem indulatszabályozása nem lesz sokrétűen fejlett.

Közben láthatatlannak és magányosnak érzi magát, de idővel azt is megtanulja elrejteni, ha azt kívánják tőle. Szorongóvá és feszültté válik, hiszen ritkán van harmóniában igazán a világgal, valós vágyai nem egyeznek kommunikált céljaival.

Végül szerencsés esetben egy fájdalmas önismereti úton, kemény munkával és veszteségekkel felnőttként kiverekszi magának az önazonosságot.

Valószínűbb, hogy magáévá teszi azokat a normákat, amik miatt sosem lehetett önmaga vagy éppen képtelen magáévá tenni, de képtelen fellázadni is, hiszen egészséges autonómia híján ez gyermeki rémülettel tölti el. Idővel depressziós lesz vagy talál valamilyen stresszekezelő módszert - a fotelalkoholizmus és a verbális agresszió például véletlenül eléggé elterjedtek az autoriter nevelési elveket valló társadalmakban - amivel el lehet kerülni az idővel kényelmetlenné váló kognitív disszonanciákat arról, hogy boldog-e.

Remélem, egyre kevesebben fognak így "emberré válni"!
Remélem, egyre inkább felnő egy tudatos szülőgeneráció, akik értik, hogy a felelős, biztonságos teret nyújtó szülői keretszabás mellett fontos beszélni arról a gyerekeimkel, hogyan működnek, mire van szükségük, mit miért csinálnak úgy, ahogy, mik a nehézségeik, milyen erőforrásaik vannak ahhoz, hogy jól érezzék magukat a bőrükben.

Ez vezet oda, hogy olyan felnőttekké váljanak, akik képesek érett módon szembenézni az élet kihívásaival, önismeretük és önbecsülésük révén képesek hozzáférni benső erőforrásaikhoz, képesek arra, hogy önazonosan érvényesüljenek a társadalomban és elégedetten és kompetensen menedzseljék az életüket.

21/04/2026

Az autisztikus kiégés (autistic burnout) nem egyszerű fáradtság, pláne nem lustaság és kevés szó esik róla, pedig rengeteg felnőttet és gyereket is érint.
Ezt azért fontos kiemelni, mert nagyon sokszor találkozunk azzal, hogy a társadalom bagatellizálja a felnőttek, szülők ilyen jellegű közléseit, egy gyerek esetében pedig pláne összeráncolják az okosok a szemöldöküket, holott a kamaszaink nagyon nagy számban számolnak be ilyen, három hónapnál hosszabban fennálló, végtelen testi és lelki kimerültséggel és erőfeszítésekre való képtelenséggel járó állapotról.

Ez az állapot nem medikális kategória és nem egyenlő a köznapi nyelvben használt depresszióval, nem feltétlenül figyelhető meg tartósan ez a fajta koartált állapot, ugyanakkor a személy viszahúzódik önmagába, nincs ereje, nem képes nagyjából semmiféle olyan erőfeszítést tenni, vagy csak őrült nagy áron, ami nem kifejezetten tölti őt. Igen, igen, a semmittevés, plafonbámulás abszolút lehetnek nagyon is fontos, aktív gesztusok magunk felé egy stresszes, terhelt időszakban.

Többen extrém kimerültséget, a korábbinál jóval magasabb szenzoros reaktivitást, a végrehajtó funkcióik nagymértékű romlását és kognitív képességeik lefagyását, átmeneti disszociációt is megélnek ilyenkor.

Ilyenkor egészen egyszerűen az történik, hogy a hosszú, éveken át tartó, sokféle nem testhezálló elvárásnak megfelelni akaró, mentalizáló, maszkoló erőfeszítésekben egy deficites energiaháztartás mellett egyszerűen elfogynak a tartalékok és egy máskülönben megoldható krízis hatására egyfajta énvédelemként összedől minden.

Ez utóbbi nagyon fontos tényezője ennek az állapotnak, ugyanakkor sokak számára nehezen megértgetővé és elfogadhatóvá is teszi a komolyságát, hiszen a gyerek csak az iskolába nem bír bemenni vagy húszfős családi látogatások előtt omlik össze, de rögtön elég jól van, ha a barátaival kell játszani, nem tűnik tehát "rendes depressziósnak", szimulánsnak, lustának tekintik, képtelenségét invalidálják, miközben ő valóban elképzelhetetlen tehetetlenséget él meg. Ennek megfelelően a lehető legtöbb külső-belső elvárás és paradigma felülvizsgálatával és a nem adaptívak elengedésével érdemes kezdeni a kilábalást. Ehhez elsősorban egy végtelenül elfogadó, értő és támogató környezetre van szükség.

Kiemelt fókuszunk kell legyen a prevención, hiszen belátható: ha valaki pihenés nélkül, húsz labdával zsonglőrködik, pláne féllábon állva, fején teszemazt egy zsákkal, akkor előbb-utóbb nagy valószínűség szerint az összes labdát elejti. Ha letenne ötöt, meg bevonna még egy-két kezet, kifeszítene valaki egy hálót, héliummal töltenénk fel a labdákat, akkor jóval nagyobb esélye lenne hosszú távon.

Mégis, ezt nagyon nehéz belátni, hiszen ez hatalmas gyász: belátni, hogy nem megy, elveszíteni sok vélt és valós identitáselemet, jövőképet, vágyat azzal az öt letett labdával.

Persze lehetne az is, hogy kiskosárban viszi magával a csak három labdáját, sőt, van még egy labdahordója és ketten lepkehálóval körbeugrálják, de ez nem annyira életszerű az átlag neurodivergens gyereket nevelő szülőnek.
Óvakodunk attól, hogy úgy mondjunk okosakat, hogy elfelejtjük a családok realitásait.
Nem felejtjük, értjük.

Az autisztikus kiégés nem gyengeség, nem hiszti, nem szimulálás, hanem a folyamatos alkalmazkodás ára egy olyan rendszerben, amely nem igazán látja és érti ezt az erőfeszítést.

Nagyon fontos üzenet kell legyen, ahogy haladunk előre akár a tanévben, hogy tudjon prioritást kapni egy hosszú távú tervben a mentális jóllétünk is!

Ebből az állapotból támogató háttérrel, terápiákkal és okos tervezéssel is hónapok alatt lehet kikeveredni, nagyon sok visszalépéssel, nagyon sok befele figyeléssel, a cél pedig mindenképp egy új, pozitív egyensúlyban maradó energiaháztartás felépítése kell legyen, nem pedig a korábbi, deficites, ide vezető elvárásrendszernek való megfelelés!

18/04/2026

Tegnap a kiskamasz Felfedező csoportunk egyik párhuzamos programajánlataként azt a játékot játszottuk, hogy különféle állítások kapcsán kellett valamilyen emoji-jellegű arckifejezést választani és aztán, aki szerette volna, megoszthatta, hogy milyen történetek, gondolatok és érzések húzódnak meg a döntése mögött és ezekről beszélgettünk.

Ilyenkor van, aki aktív szereplőként és mindig van, aki passzívan, a kanapén fetrengve vagy valamelyik kuckóból kukucskálva vesz részt, de a közös teherviselés, közös validáció, közös élmény hatásai mindenkinél egyaránt érvényesülnek, bárhol is tart a saját folyamatában.

Ilyenkor mi, felnőttek egyfajta modelláló szerepben is jelen vagyunk, segítünk kihangosítani olyan ambivalens érzéseket, amik a csoporttérben reprezentálódnak.

Így esett szó többek között sok melengető élmény mellett tegnap arról is, hogy
milyen igazságtalanságok miatt tehetetlennek lenni,
hogy nagyon nehéz, ha valaki nem jön ki az osztálytársaival
és hogy igaz-e, hogy egy fiúnak nem szabad semmitől félnie.

Nem vezetjük, hanem először hiteles, biztonságos légkört teremtünk, majd kísérjük a gyerekeket abban, hogy az őket foglalkoztató dolgok megjelenhessenek, aztán egyszerűen csak segítünk tartalmazni az érzéseket, gondolatokat, indulatokat, hogy lehessen picit eltávolodva ránézni arra, amire egyedül talán nehéz, talán hihetetlen, talán képtelenség.

Ez azért nagyon fontos, mert ha valaki egy teljes identitást épít arra a kérdésre, hogy vajon oké-e, hogy ő picit más, mint a többiek, akkor minden ilyen pillanat kiemelten fontos korrektív élmény lehet ahhoz, hogy felnőttként egészséges, empatikus, gondoskodó kapcsolatot ápoljon saját magával.

Végzős pszichológus- és gyógypedagógushallgatóink asszisztensként sokat segítenek abban, hogy ezzel a kiemelt, sajátos figyelemmel tudjuk lesni olyan gyerekek sokféle modalitású rezdüléseit, akik nehezen kapcsolódnak feljogosítottságban saját szükségeleteikhez, pláne direkten nagyon nehezen kommunikálják azokat.

❤️

18/04/2026

Jó lenne egy hely..... ahol a gyermeke önmaga lehet és jól érzi magát a bőrében?.. ahol elfogadják őt olyannak, amilyen?.. ahol értik és tiszteletben tartják érzékenységét?.. ahol érdekes társaságban tölthet egy hetet, miközben segítő szakemberek azon dolgoznak, hogy valódi baráti kapcsolatokra tehessen szert?

A Multiverzum neuroaffirmatív önismereti csoportok nyári, egyhetes bejárós élménytáborai szeretettel és valódi felkészültséggel várják korosztályos bontásban azon alacsony támogatási igényű, 10-19 éves fiatalokat:

akik érzékenyebbek a társaiknál, netán szoronganak, nehezen nyílnak meg közösségben, szorongást okoz nekik a szükségleteik vagy a határaik kommunikálása,

valami okból nem tudnak vagy szeretnének megfelelni a többségi társadalmi elvárásoknak,

kihívást jelent nekik a szenzoros ingerekhez való alkalmazkodás,

az átlagnál nehezebben szereznek barátokat vagy támogatásra szorulnak a szociális játszmák világában,

valamilyen nehéz élethelyzetből kifolyólag éppen sérülékeny időszakot élnek meg,

bárkit, aki szeretne egy olyan társaság tagja lenni, ahol mindenkiről meglátjuk, hogy sokoldalú, érdekes, értékes, szerethető, és kellő figyelemmel segítjük abban, hogy jól érezze magát.

Nyitottan állunk olyan sajátosságok, állapotok értő, empatikus támogatásához, amiket máshol titkolni kellene.
Célunk, hogy minden gyerek jól érezze magát a bőrében, mert ha ez megvalósul, akkor tud barátokat találni, kapcsolódni. Az önelfogadáson keresztül önértékelésében is megerősödik, ami hozzájárulhat a kiegyensúlyozottságához. Az érzelmi biztonságot kínáló légkör lehetővé teszi, hogy akár feszegessük a határokat – de csak annyira, hogy az ne legyen kényelmetlen.

A tábor külön figyelmet fordít az egyéni érzékenységekre is. Neuroaffirmatív szemléletben dolgozunk, ahol a sokféleség nem probléma, hanem adottság. Mind a tevékenységeknél, mind az étkezéseknél biztosítjuk a választás szabadságát, szükségleteiket, érdeklődéseiket validáljuk, empátiával kezeljük.

A résztevő legalább négy-öt különböző típusú program közül választhat naponta – nincs nyaggatás, csak bőséges lehetőség, miközben aktívan dolgozunk azon, hogy sikerüljön baráti kapcsolatokat építeni és később azokat fenntartani is.

Bővebb információkért kattints a kommentben elhelyezett linkre!

Cím

Budapest Iii. Kerület

Telefonszám

+36305565808

Weboldal

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Sulyok Eszter szakpszichológus, neuroaffirmatív terapeuta új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Rendelő Elérése

Üzenet küldése Sulyok Eszter szakpszichológus, neuroaffirmatív terapeuta számára:

Parancsikonok

Megosztás

Kategória