13/06/2026
A legutóbbi posztomban egy saját élményt osztottam meg, és annak mentén fogalmaztam meg néhány gondolatot egy tágabb társadalmi jelenséggel kapcsolatban.
A felütése az volt, hogy amit sok férfi kevésbé ért a nők megéléseivel kapcsolatban, az az, hogy a nők jelentős része mennyire nem érzi magát biztonságban a mindennapi létezés során.
Meglepően sok reakció és hozzászólás érkezett a bejegyzésre. A kommentek jelentős része számomra éppen ezt az állítást támasztotta alá: sokan valóban nem értik, vagy nem látják, hogy milyen tapasztalatok mentén alakul ki ez a női valóság.
A hozzászólások között ugyanakkor nagyon hasonló mintázatok ismétlődtek. Bizonyos érvek, feltételezések és félreértések újra és újra előkerültek.
Ebben a posztban ezekre a visszatérő gondolatokra szeretnék reagálni.
1. A szexualitás összemosása az abúzussal
„A füttyögés, beszólogatás, követés a természetes férfi szexualitás része.”
Természetesen nem a vonzalom és a sz*****is vágy a probléma, hanem annak olyan kifejezésre juttatása, mely a határok figyelmen kívül hagyásával, félelemkeltéssel és a hatalommal való visszaéléssel jár.
A vonzalom kifejezése a másikat tisztelve és a zaklatás nem ugyanaz.
Kezdeményezni bátor lépés. A visszautasítás pedig kellemetlen, sokszor fájdalmas élmény.
Egy igen érdekes fordulat, amikor valaki, aki egy perccel korábban még bókolt és érdeklődött, a nemet követően dühösen sértegetni kezdi azt a nőt, aki elvileg tetszik neki. Pillanatok alatt eljut a lekurvázásig ez a történet.
A vonzalom nem jogosít fel senkit arra, hogy a másik ember határait figyelmen kívül hagyja. A „nem” nem sértés, hanem válasz.
2. A hatalom és a kiszolgáltatottság figyelmen kívül hagyása
A kommentek jelentős része úgy beszél ezekről a helyzetekről, mintha két teljesen egyenlő fél találkozásáról lenne szó.
Miközben nagyon nem mindegy:
• ki fizikailag erősebb,
• ki van egyedül,
• ki tud könnyebben kilépni a helyzetből,
• ki érez fenyegetettséget,
• ki viseli a kockázatot,
• hogyan szocializálódtunk,
• milyen saját történeteken nevelkedtünk,
• milyen korábbi tapasztalataink vannak.
3. „A szavak nem bántanak.”
Ezzel pszichológusként mélységesen nem értek egyet.
A szavak nem hagynak kék-zöld foltokat. Nem látszanak röntgenen. Nem kell őket összevarrni a sürgősségin.
Mégis képesek éveken, akár egy egész életen át velünk maradni.
Képesek alakítani az önképünket, az önértékelésünket, a kapcsolatainkat, azt, ahogyan önmagunkhoz és a világhoz viszonyulunk.
És ha visszatérünk az eredeti témához, akkor a szavak nemcsak bántani tudnak.
Képesek félelmet kelteni.
Képesek megalázni.
Képesek tárgyiasítani.
Képesek szexualizálni.
Ezért nem mindegy, hogy egy mondat milyen helyzetben, milyen szándékkal és milyen erőviszonyok között hangzik el.
4. A félelem okának és a félelemről való beszédnek az összekeverése
„Ne kelts félelmet.”
A félelmet nem az kelti, aki beszél róla.
A félelmet azok a tapasztalatok keltik, amelyekről beszélünk.
Beszélni ezekről, sok nő mindennapi valóságáról, nagyon is fontos. Minél tudatosabbak vagyunk a témával kapcsolatban, annál jobb eséllyel változtatunk rajta.
Pont ez volt a poszt egyik célja: megosztani egy korántsem izolált esetet, és annak mentén párbeszédbe elegyedni.
5. Az áldozathibáztatás finomabb formái, a probléma bagatellizálása.
„Ne vedd komolyan.”
„Csak viccelt.”
„Csak tetszel neki.”
„A férfiak már csak ilyenek.”
Ezek a mondatok nem az elkövető viselkedését kérdőjelezik meg, hanem az érintett reakcióját.
6. Az erős, független nő védje meg magát
És aki nem így tesz, az hisztizik, picsog stb.
Rengeteg olyan komment érkezett, ami ezt a narratívát képviselte.
A kérdésem ezeket olvasva mindig az volt: tudunk-e más problémakört említeni a nők elleni erőszakon kívül, ahol nem az elkövető viselkedésének megváltoztatására, elítélésére és a kár jóvátételére helyeződik a hangsúly, hanem az áldozatot vesszük górcső alá?
Amikor betörnek valakihez, belemennek a járdán elektromos rollerrel, ellopják a táskáját, mikor mondjuk azt, hogy „de te egy felnőtt, erős ember vagy! Oldd meg, kerüld el ezt a helyzetet, és ne picsogj!”?
Ahelyett, hogy a történet tartalmáról beszélnénk, a figyelem arra terelődik, hogy a megszólaló hogyan reagál.
7. Az egyéni kivétel mint cáfolat
„Én nem vagyok ilyen.”
„Az én ismerőseim nem ilyenek.”
Ettől még a jelenség létezhet.
Egy társadalmi probléma nem szűnik meg attól, hogy valaki személyesen nem része.
Illetve, ahogyan a posztban is írtam, ez egy skála. Ennek a viselkedésnek vannak nagyon finom megnyilvánulási formái is, illetve a rendszer, a közeg, ami legitimálja ennek a létezését, szintén finoman operál.
A szexista poénok, a női test tárgyiasítása és reklámcélú felhasználása, valamint azok a közhelyként puffogtatott gondolatok, hogy „a férfiak már csak ilyenek”, mind az ilyen eseteknek ágyaznak meg.
8. A rendszerszintű jelenségek individualizálása
„Oldd meg magad.”
„Tanulj önvédelmet.”
„Légy óvatosabb.”
Ezek lehetnek hasznos stratégiák.
De nem válaszolják meg azt a kérdést, hogy miért kell valakinek folyamatosan alkalmazkodnia mások viselkedéséhez.
Az evidens, hogy a lányainkat tanítjuk arra, hogyan védjék meg magukat fizikailag, hogyan hozzanak döntéseket, amikor hazamennek vagy buliba mennek, mik a biztonsági lépések.
Ne legyél egyedül.
Vigyázz az italodra.
Stb.
Ez fontos és sajnos szükségszerű.
De megint a felelősséget nem az elkövető oldalára helyezi, hanem az áldozatéra, hogy elkerüljön egy lehetséges kellemetlen helyzetet, vagy ha belekerült, akkor megvédje magát.
Ha egyik sem sikerül, akkor pedig végigmegyünk a checklisten, hogy mit tett és mit nem tett, amivel elkerülhette volna, tehát ismét belecsúsztunk az áldozathibáztatásba.
9. A normalizálás szerepe
Az erőszak ritkán a legsúlyosabb formájával kezdődik.
A társadalmi környezet először normalizálja, mentegeti vagy bagatellizálja a kisebb határsértéseket.
Ezért fontos beszélni azokról a jelenségekről is, amelyeket sokan jelentéktelennek tartanak.
