02/09/2026
A lusta, a halogató, a mindent utolsó pillanatra hagyó ember a teljes ellentéte a maximalistának, a prefekcionistának, ugye?
Ellentéte a szorgalmasnak, aki a legjobbra törekszik. Ugye?
…vagy mégse?
A túlkompenzálás paradoxona - amikor a maximalizmus "lustasághoz" vezet...
A "Könyörtelen mércék" a sématerápiás modell egyik legmakacsabb és legelterjedtebb sémája. Olyan, mint a kertekben a tarack - mindent átszőnek a mélyen burjánzó gyökerei.
Lényege a belső késztetés, hogy folyamatosan magas, gyakran irreálisan magas teljesítményt nyújtsunk, miközben kíméletlenül kritikusak vagyunk önmagunkkal szemben. A teljesítmény, a megfelelés és a hibátlanság válik az önértékelés fő forrásává.
Kívülről ez gyakran szorgalomnak, maximalizmusnak, megbízhatóságnak tűnik. Belülről azonban állandó feszültség, elégedetlenség, önostorozás és soha-nem-elég-jó érzést élünk meg.
A séma alaptézisei, belső hiedelmei:
- Akkor vagyok szerethető, ha jól teljesítek.
- Ha valamiben különlegesen jó leszek, akkor szeretni fognak.
- Ha mindent a lehető legjobban csinálok, akkor kelleni fogok, akkor számítani fogok, akkor lesznek barátaim. Akkor nem hagynak el.
A gyakorlatban azt látjuk, hogy az adott személy folyton csinál valamit, folyamatosan képzi magát, minden pluszmunkát vállal, a legegyszerűbb kis dolgot is művészi szintre képes emelni, egy összedobott rántottát is végtelen igényességgel készít el és díszítve tálalja – majd percekig szabadkozik, hogy nem lett elég jó sajnos.
És belül valóban azt éli meg, hogy nem lett elég jó az alkotás. Még sokáig azon kattog, mit lehetett volna másképp, hogy még jobb legyen.
Sosem elég jó.
Pedig annyira szeretné.
A környezet pedig sajnos a legtöbbször elismeréssel, dícsérettel erősíti meg a sémát. Dícsérik a teljesítményét, a lendületét, szorgalmát, elismeréseket és díjakat kap, megbízhatónak tartják, még több feladatot bíznak rá.
A teljes kiégésig, összeroppanásig.
Ezért is olyan nehéz változtatni, gyógyítani ezt a sémát, hiszen a környezet visszajelzése eleinte mindenképpen negatív lesz – mert hozzászoktak a 200%-hoz.
Azonban amit a legtöbben nem tudnak, nem látnak, hogy a maximalizmus, prefekcionizmus nem csak a munkamániában, állandó hajtásban, túlteljesítésben jelenhet meg. Van egy sokkal kevésbé látványos, sokkal kevésbé jutalmazott megjelenési formája: a passzivitás, a halogatás, a neki sem kezdés.
A “lustaság”.
A Perfekcionizmus belső parancsa az: “Mindent a lehető legtökéletesebben kell csinálnom. Csak magas szintű teljesítmény az elfogadható.”
Így válik bármilyen kis feladat, tevékenység óriási kihívássá, ijesztővé. Túl naggyá. Túl bonyolulttá. Nem lehet csak úgy összedobni egy cikket, csak elmenni lazán kocogni, csak megírni egy emailt, megszólalni valahogy angolul, áthívni a barátokat egy egyszerű vacsorára, nekikezdeni valaminek. Kezdőnek, akár eleinte ügyetlennek lenni valamiben.
Ha már csinálod, csináld rendesen, ugye?
A környezet azt látja, hogy lusta vagy. Hogy nem akarsz tenni, fejlődni, haladni, nem teszed bele az energiát a dolgokba, mindent utolsó pillanatra hagysz. Azt hiszik, nem is fontos számodra az egész, megbízhatatlan vagy.
Pedig valójában rengeteget gondolkodsz az adott dolgon, akár éjjel is, szorongva, a lehető legjobb megoldásokon agyalva, feladatlistákat írva, csiszolgatva. Még információt gyűjtve, még várva a megfelelő pillanatot. Vagy épp próbálva teljesen száműzni a gondolatát is a feladatnak a fejedből, olyan nyomasztó súlyú.
Gyakori mondatok: “majd ha jobb formában leszek”, “majd ha több időm lesz”, “majd ha jobban átgondoltam”, “majd legközelebb”.
Olyan jól akarsz teljesíteni, hogy ez megbénít. Azt mondják rólad, és te is azt mondod magadról, hogy lusta vagy, nincs akaraterőd, szétszórt vagy. Valójában azonban nem motivációhiányról van szó, hanem arról, hogy a belső mérce annyira irreális, hogy cselekvésképtelenné tesz.
A séma okozta kibírhatatlan belső feszültségre az idegrendszer ez esetben nem túlteljesítéssel, hanem elkerüléssel reagál. Ez is önvédelem.
Sajnos ez esetben a környezet gyakran negatív címkézéssel, megszégyenítéssel reagál – ami tovább növeli a azorongást, aminek hatására legközelebb még nagyobb lesz a nyomás egy feladathelyzetben, ami még inkább lebénít – így zárul az ördögi kör.
A “200 százalékosan teljesítek, akkor nem sérülhet a törékeny önértékelésem” helyett “bele sem kezdek, akkor nem hibázhatok, és akkor nem sérülhet a törékeny önértékelésem”.
Az egyiket magasztalják és díjazzák, a másikat elítélik.
Azonban mindkét esetben ugyanaz a vége: fennmaradó belső feszültség, szorongás, elégedetlenség, szégyen. Mert akár megcsináltad a feladatot, akár nem – sosem elég jó.
