28/05/2026
🔥Állandóan azt lessük, hogy kinek hogy felelhetünk meg, miközben egyre kisebbé válunk legbelül. Érzelmileg függünk mások elismerésétől, visszajelzésétől, mert bizonytalanok vagyunk abban, hogy azért, akik vagyunk, önmagunkban szerethetőek vagyunk-e.
🔥Eladjuk a saját lelkünk és feladjuk önazonosságunk egy kis odafigyelésért cserébe, ami alanyi jogon járna nekünk. Mert gyerekként ha elveszítenénk a rólunk gondoskodók odafigyelését és szeretetét, az egyet jelentene a megsemmisüléssel, így hát választjuk azt, hogy megerőszakoljuk a lelkünk és olyanná formáljuk, ami az ő kedvükben jár. Ami pedig az érzelmi valóságunk, azt valahova mélyre elnyomjuk, hisz egyedül maradtunk vele.
🔥Ez trauma. Lehet, hogy nem tapasztaltunk meg "nagy betűs" traumákat, nem vertek, nem váltak el a szüleink, nem halt meg közeli hozzátartozónk, nem volt balesetünk. De az a kislány vagy kisfiú, aki ezt bennünk gyerekként átélte, nagyon magányos lehetett legbelül.
🔥Sajnálom, ha neked is ezen kellett átmenned, de most itt a lehetőség, hogy odafordulj ehhez a kislányhoz vagy kisfúhoz és biztosítsd afelől, hogy itt vagy és látod azt, aki ő. Kemény ez a belső gyerek munka, de nagyon szép, megható. Napról napra élethosszig kapcsolódunk.