24/01/2023
Spartan Race Winter Trail 10K – Nagymaros, 2023. január 22., vasárnap
A reggelek olykor nehezen indulnak, így volt ez ezen a napon is, így 20 perccel később indultunk útnak, mint eredetileg terveztük, de úgy számoltam, hogy még így is jó időben fogunk megérkezni. Amivel nem számoltam viszont, hogy eltévedünk.
- Biztos, hogy erre kell jönni? – kérdezte mellőlem Zsanett, amikor a városban a macskaköveken zötykölődve nyomát sem láttuk a fesztiválterületnek, bár a GPS szerint csak 300 méterre voltunk.
- Nem – feleltem lakonikusan, és leállítva az autót újra megnéztem a koordinátákat, majd bemásoltam őket egy másik applikációba. – Ah, 2 km a másik irányba! Remek! Google maps, én így szeretlek!
Elindultunk hát visszafelé, majd a főúton elhagyva Nagymarost hamarosan megpillantottuk a parkolót. 10-kor van a rajt, 9.20 van most, időnk, mint a tenger. Majd megpillantottam, hogy hová is kéne leparkolni.
- Ez meg mi a f@sz? – Azt mondják, hogy aki jógázik, annak a szavai is tisztábbak lesznek. Hát, ezt a hatást én még nem tapasztaltam, de lehet, hogy csak nem gyakorlok elég kitartóan. És nem segített a sártenger látványa sem, ami a szemem elé tárult. – Istenem, add, hogy ne ragadjunk bele!
A sikeres parkolást követően Ritáék is megérkeztek, és rohanhattunk átvenni a rajt csomagot. Még 35 perc.
- Nekem pisilni kell!
- Nekem is.
- Keressünk egy bokrot, a múltkor olyan volt a wc, hogy majdnem odahánytam.
Hát ilyen egy párbeszéd 3 nő között, így otthagyva Csabit megálltunk az első utunkba akadó bokornál, nem vesztegetve az időt a mobil wc-k megkeresésére. Dolgunk végeztével amikor visszatértünk hozzá, fejcsóválva fogadott.
- Ha már nem bújtok el rendesen, legalább ne hívnátok fel magatokra a figyelmet.
- Miért, hangosak voltunk?
- Áh… És csak mindenki látta a seggeteket. Az egyik apuka még mondta is a gyerekének, hogy „Nincs itt szégyenlősség, kérem szépen! Csak az őzek! Emlékszel, fiam? Volt az a mese, a Nagyon vadon. Tudod, amikor szarnak az őzek.”
- De mi nem szartunk! – méltatlankodott Rita.
- Mindegy, biztos láttak már ilyet korábban is. Különben is, nektek könnyű, csak odafordultok egy fához.
- Igen, nekünk meg muszáj levetkőzni!
És ezzel le volt tudva a szemérmeskedés.
A fesztiválterületre érve jött a következő sokk. Bokáig sár.
- Ez most komoly? Azért jöttem a Trail-re, hogy ne legyek nyakig sáros! – tudom, nekem semmi se jó.
Nekivágtunk a mocsárnak is beillő terepnek, hogy felvegyük a rajt csomagunkat, amikor Rita kilépett a cipőjéből, és egy lábon egyensúlyozva próbálta elkerülni, hogy még el is vágódjon. Mivel épp előttem állt, kirángattam a cipőt a sárból, majd amikor átadtam neki, összenevettünk:
- Ez jól indul!
A rajt előtt 8 perccel felsorakoztunk a rajt zónában, lőttünk egy gyors szelfit, és indultunk is. Ez volt a legviccesebb rajt, amiben valaha részen volt. Óvatosan sétálva indult meg a mezőny, mintha valami városnézésen lettünk volna. Néhány méter után már tudtunk kicsit futni, aztán… aztán felfelé.
- Akkor itt séta, ugye? – néztünk egymásra Ritával miközben Zsanett már ki tudja hol járt előttünk.
1 km múlva vetkőzni kezdtünk, és kicsit szidtam magam, hogy nem hagyta a mellényt a kocsiban. Nagyjából a második km-nél egy embertömeg állta utunkat.
- Lehet tudni, hogy miért állunk? – kiabáltam előre.
- Igen, szűk az út, egyesével lehet csak menni.
Jó, nézzük a jó oldalát, addig fényképezem a tájat. Ki tudja hány perc ácsorgás után lassan elindultunk, és…
- Miért nem rohadsz meg?
Akkora sár volt, hogy a faágakba kapaszkodva tudtunk csak megállni, és azokon felhúzva magunkat haladni előre.
- Remek, most még a szememet is kivertem ezzel az ággal.
Így teltek a km-ek, lassan, felfelé kaptatva, néhány 100 méterenként odamorogva egymásnak valamit, bosszankodva a csúszkáláson, a nyakunkba zuhanó havon, és hogy sose érünk fel a kilátóhoz, ami egyetlen célként lebegett a szemünk előtt, mert tudtuk, hogy onnan már csak lefelé kell majd menni. Valahol a harmadik és a negyedik km között aztán jött egy viszonylag futható rész.
- Végre!
- Itt nyomjuk meg kicsit, mert Csabi szétfagy, mire beérünk!
Futni kezdtünk hát, majd az egyik lépésnél megbicsaklott a lábam… egy reccsenés…
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! A K***A ANYÁDAT! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! EZT NEM HISZEM ELl! ÁÁÁÁÁÁÁÁ! HOGY ROHADNÁL MEG! ÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Perceken belül egy kisebb tömeg verődött körém, és mindenki aggódva pislogott rám. Zihálva próbáltam kedves arcot vágni, és megnyugtatni őket.
- Jól vagyok! – mondtam lágy hangon kétes őszinteséggel, majd folytattam az üvöltést. – ÁÁÁÁÁÁÁ! BASZD MEG! ÁÁÁÁÁÁÁ! Mindjárt abbahagyom az üvöltést, megígérem! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
- Rá tudsz állni? – kérdezte Rita, attól tartva, hogy esetleg eltört a bokám.
- Nem tudom – szűrtem a fogaim között.
- Hát akkor próbáld meg!
Megpróbáltam. Sikerült.
- Oké. Oké. Jó lesz – mondtam magamnak, majd megismételtem hangosabban a körülöttem állóknak is.
Elindultunk, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy tudok kocogni is. Volt már néhány rándulásom, tudom, hogy amíg terhelem, a világból is kivisz a lábam, de majd amikor megpihen…
A kilátóhoz érve lőttünk néhány képet – a táj gyönyörű volt, még ha alapvetően utálom is a havat. Egy kedves srác, aki korábban végighallgatta az üvöltésemet megkérdezte, hogy akkor jól van-e a lábam, én pedig megnyugtattam, hogy biztosan be tudok vele menni a célba.
És akkor most már csak lefelé kellett mennünk. Nem mertem úgy vágtatni, mint ahogy szoktam, mert az út csúszott, és tudtam, hogy még egy rossz lépés, és lehet, hogy nem megyek tovább utána. Hamarosan egy mentő sétált el mellettünk, én pedig odasúgtam Ritának:
- Szerinted ez értem jött?
- Hát, nincs kizárva, ahogy üvöltöttél fent…
- Helló, engem keresel? Én üvöltöttem fent nemrég, de tudok járni!
A mentős egy bólintással tudomásul vette, hogy még sincs rá szükség – később két lány mondta, hogy ők küldték értem –, mi pedig folytattuk az utunkat, ami ettől kezdve viszonylag eseménytelenül telt.
- Ez a nekünk való rész!
- Igen, legközelebb ilyen versenyre nevezek. Felvisznek az emelkedő tetejére, és nekem csak lefelé kell futnom!
- Szólj, ha találsz ilyet, én is megyek veled!
Egy kis idő múlva megpillantottunk egy lépcső tetején álló önkéntest.
- Itt majd lefelé.
Már épp a nyelvemen volt, hogy ha ez egy csatorna, bokáig érő vízzel, abba egészen biztosan belefojtok valakit a szervezők közül, de a lépcső tetejére érve láttuk, hogy száraz. Ritával egyszerre fújtuk ki a bent tartott levegőt.
- Te is arra gondoltál, amire én?
- Igen.
- Már majdnem elkezdtem üvölteni – mondtam szélesen mosolyogva a megkönnyebbüléstől.
- Ezért szeretek veled jönni. Én is morgok mindig, de te…
Már az utolsó km-t gyűrtük, amikor megszólalt a telefonom.
- Rita, te hívsz! – néztem rá zavarodottan.
- Az Csabi lesz.
Ja, persze, nála van a telefon. Egy ilyen traumatikus út után elnézhető, hogy hirtelen nem fogtam fel, mi történik.
- Merre vagytok?
- Hát, még 10 perc kb.
- Jó, siessetek, Zsanett már szétfagy! Ja, és van érem. De nektek nem jár!
Ismét kocogni kezdtünk, gyönyörködve a vízpartban. Hamarosan meghallottunk Zsanett hangját:
- Erre, erre! Már nincsen sok!
Sár. Megint a bokáig érő sár. De már csak ezen kellett átküzdeni magunkat, és célba értünk. Én 2:17:52, Rita 2:17:53, Zsanett pedig 1:38:08 idővel teljesítette ezt a kalandtúrának beillő, utólag már vicces versenyt.
Részemről never again! 🤣
Megjegyzés: természetesen nem vagyunk dobogósok, csak viccből álltunk fel :D
