A haldoklás dicsérete - igaz történet transzgenerációs traumákról

22/07/2023

Amikor rájöttem, hogy a világ nem olyan, amilyennek eddig hittem

Kopott peremű, fehér zománcvödör volt, épp akkor emelték be az utolsó egy-két kis nyivákoló gombócot a vízbe, hogy aztán lenyomva tartsák őket, amíg meg nem szűnnek kapálózni. (...) Nagyi ért***e – hogyne ért***e volna! Akkoriban az volt a szokás, hogy a felesleges szaporulatot vödörbe fojtották, vagy lapáttal agyoncsapták, vagy élve elásták. A macskák évente kétszer hoztak a világra egy-egy alomnyi nyivákoló szőrgombócot, ha mind megmarad, az éhezésbe pusztulnak bele – mondta Nagyi. Látta, hogy ez számomra nem elfogadható válasz, folytatta tehát a meggyőzésemet azzal, hogy most még annyira kicsik, nem is éreznek szinte semmit, nincs is még szinte fogalmuk arról, milyen élni, ezt ilyenkor KELL megtenni. Ezt a szót használta: KELL.
Akkor ért***em meg, hogy hiába kérek tőle segítséget, érti ugyan a könnyeimet, de ő is ehhez a világhoz tartozik, és nem tudja másként kezelni ezt a „problémát”. Az 1980-as évek elejéről beszélünk – az etikus állattartás még évtizedekig nem létező fogalom volt.
(Részlet a könyvből. A kép illusztráció. Forrása: Pixabay)

19/07/2023

A kézirat olvasásra le van adva :)
Íme egy újabb részlet addig is:

A hely, ahol igazán szerettek: az apai nagymamám

Ez a hely számomra maga volt a mennyország – ez a nagyim volt a Nagyi. Nagyinak kendő volt a fején, apró termetű volt, mindig mosolygott – és ő igazán érezt***e is, hogy szeret. Neki lehetett az ölébe bújni, lehetett ölelni őt. A másik, valahol 2000 kilométerrel arrébb csupán egy valószerűtlen alak volt, akit Lizuska bábuskának hívtak, és végtelenül hosszú, fekete haját befonva, majd a fejére tekerve hordta…
Örömmel mentem Nagyihoz, csatangoltam a környéken, átjártam a szomszédba, Gazsiékhoz, ahol szintén szívesen láttak, nekem pedig izgalmas kaland volt nézni egy másik udvart (Nagyié kisebb, de sokkal takarosabb volt), kinyitni a kicsi kertkaput, ami közvetlenül átvezetett hozzájuk, a jó szomszédság részeként megkönnyítve az átjárást a két porta között.
Ez a közvetlen átjárás t***e aztán lehetővé, hogy akaratlanul is részese lehessek egy szörnyűségnek, ami annyira nyomot hagyott bennem, hogy egy életre belém égett a kép.
Az egyik tavaszi délutánon szokás szerint nyitottam ki a kis kertkaput, beléptem, és furcsa hangokat hallottam.
(A képen Nagyi és a bátyám kiskorában.)

18/05/2023

Nos, mától a legkisebb Kira is felnőtt nő! 18 éves lett a 3 Kira legfiatalabb tagja :) Írtam Neki egy üzenetet :)

A felnőtté válás nehézségei, nagykorúsággal kapcsolatos jogok. 18. születésnapi köszöntés és a szülő félelmei.

14/05/2023

Mit szóltok hozzá - próbálkozzam meg hangoskönyvként is? Van arra is kereslet, hogy inkább hallgatná valaki? Mutatom!

07/05/2023

A nyers kézirat kész van :)
Most az egészet újraolvasom, javítok, kihúzok, beleírok...
Utána a férjem is elolvassa az egészet (nyelvész), aztán küldöm elolvasásra :)
És most, vasárnap délelőtt 10-kor lefekszem, mert tegnap dél óta írok :D

05/05/2023

Néha versben jön ki, elnézést!

Nem is kellett a rozsdás pénz, persze nem is találtam volna,
pedig anyám mániákusan gyűjtötte
az apró fémpénzeket,
minden országból
hozni kellett neki, bet***e egy kristály
csetreszbe, azt hitte, ez
így értékes lesz, hogy majd a lánya és az unokája
rendes forinttá tehetik, ’iszen gyűjtemény, mindegyik apró,
kerek, szögletes, középen lyukas, sokszögletes.
Olyan szögletes, mint amilyen a halál arca lehet,
a halálé, aki már vagy 30 éve próbált
bejutni anyámhoz, de
a pénz, tudod, amit Júdás is kapott,
és végig ott volt a csetreszben,
az a 30 ezüst eddig nem engedte be a halált.
Aztán eltört a csetresz.
Vagy tán anyám törte el, mert már áhította a halált.
Szanaszéjjel gurut a Júdáspénz. Szanaszéjjel gurultak,
csörrenésük volt a meghívó,
végre útnak indult egy utolsó látogatására a halál.
Az arcát nem láttam, lehet, hogy tényleg szögletes volt.
(Kéky Kira 2023. április 27.)

29/04/2023

Amikor cserben hagyott engem a felnőtt világ

(Az első csalódás akkor ért, amikor a szüleim hagyták, hogy a hozzánk szegődött fekete, közönséges kóbor kutyát, akit ők is imádtak, irigységből, bosszúból elvegyék tőlünk, pedig semmi értéke nem volt, és a hatalmas kutyaszaporulatnak köszönhetően a pótlása is biztosított volt. Most ebből a részből mutatok egy kicsit.)

Egy nap jött a gazdája, hogy mivel Bogár neki már nem hasznos, mert nem szolgál (teheneket kellett volna őriznie), ezért elcserélte a szomszéd faluban valakivel valami másra. Jött, hogy elvigye. Én gyerekként csak sírni, zokogni, ölelni, könyörögni tudtam, hogy ne tegye.
Apám és anyám egyezkedett a gazdával, hogy kifizetik a kutyát, de hadd tarthassuk magunknál, hiszen Bogár minket választott. Egy darabig ment a huzavona, de a „gazdája” kötelet kötött Bogárra és magával húzta, ki a kertünkből. Apám és anyám pedig csak állt ott és hagyta.
Bogár sírt. Valódi könnyekkel sírt. Maga alá húzott farokkal, néha megállva, négy lábát kitámasztva, rángatva magát a kötélen – így tűnt el a szemem elől.

Ültem a kis nyaraló heverőjén, egy darabig csak fuldokolva sírtam, tehetetlenül. A kezembe temettem a tenyeremet, és egyszer csak azt éreztem, hogy átfolyok a saját kezeimen, mint egy lyukon, és nem marad belőlem semmi, csak üresség, megszűnök létezni, magam fölött keringek valahol.
Arra még képes voltam, hogy ezt szavakba öntsem a szüleimnek, akik rájöttek, hogy nagy a baj – autóba t***ek és száguldottak velem az ügyeletre.
(A képen egy másik fekete kutya van, sajnos Bogárról nem készült fotó, így csak én tudom felidézni őt, ha becsukom a szemem...)

28/04/2023

Az a mellény, amit én vettem,
használtan, mert nem költök új ruhára
magamnak sem, az a mellény, tudod, ami belül
kicsit szőrmés, de nem nagyon, épp annyira, hogy
a hátad ne fázzon,
amikor kiülsz a csupa
üveg kalitkába
szívni az átkozott bagót,
amikor kiülsz, miután én odatoltalak,
mert a jobb lábadat
otthagytad a kórházban és
veszélyes hulladék lett belőle,
mert a jobb lábadat megkezte a rák.
Nekem meg az idő kezde meg, no nem a húsomat,
csak az emlékeimet,
de pont úgy, ahogy a te testedet, nekem és
neked is épp a fejed búbjáig...
(Kéky Kira 2023. 04. 28.)

26/04/2023

Amikor majdnem éhenhalt

Az élelmiszerhiány azt a területet sem kímélte, ami jóval a frontvonal mögött volt, Így anyám 6 évesen, tehát 1944-ben már éhezett. Olyannyira, hogy végül kórházba szállították, mert a végelgyengülés jelei kezdtek mutatkozni rajta. Az élelmiszer, amihez hozzájutottak, sem mennyiségben, sem minőségben nem volt elegendő egy éppen fejlődő gyermeknek: a fehérjehiány miatt gyakorlatilag a szervezet a saját tartalékait kezdte felélni, elsőként az izmokat. Ez odáig fajult, hogy a végén anyám 4 vékony végtagból, egy öreg nénire hasonlító arcból és egy hatalmasra fúvódó hasból állt. Az ő édesanyja elmondása szerint úgy nézett ki, mint egy afrikai menekült. Sajnos nem faggattam ki arról, hogy miként történhetett meg mindez, és ha ennyire nem volt mit enni, akkor miért csak ő került ilyen helyzetbe. Mint már a könyv elején is leszögeztem: egyáltalán nem tudok mindent, vagy mindent pontosan, ez a könyv azt mutatja meg, hogy amit anyám átélt, az hogyan hatott rá, aztán amit abból és ahogyan elmesélt nekem, az hogyan hatott rám. Érzékeny gyereként nagyon megrázott, amikor ezt a történetet megismertem, és csak nőtt bennem a csodálat anyám iránt – hogy ő ezt túlélte.
Anyám arra már maga is emlékszik, hogy „otthon” milyen „kínos” volt, hogy az éhségtől állandóan fájt a hasa. Kínos volt neki, és kínos volt az édesanyjának is, hiszen nem tudott több élelmet szerezni, ez számára is óriási kudarc volt. Disztrófia – ez volt a diagnózis, amit anyám kapott. Pont az, amit a leningrádi blokád áldozatainak is feltünt***ek a halál okaként. Magyarul: éhezés, kóros alultápláltság, fehérjehiány, az izmok lebontása. Anyám Leningrádon kívül, de ugyanabban az időben halt majdnem éhen, hiszen az egész birodalom (ha használhatom ezt a szót) megszenvedte a háborút.
Sokszor gondolkodom rajta, hogy vajon mindennek köze van-e ahhoz az érzéshez, hogy "csak az az enyém, amit megeszek, azt már nem vehetik el".
(Részlet a könyvből. EZEN A KÉPEN KIVÉTELESEN NEM ÉDESANYÁM VAN, hanem egy másik éhező kisgyerek ugyanabból az időből.)

18/04/2023

Kinek a hibája?

És én mindent úgy csináltam, ahogyan kellett volna? Dehogy! Bűnös vagyok abban, hogy csakazért sem érdekeltek az orosz rokonaink, (sem gyermekként, sem felnőttként). Folyton hárítottam, amikor anyám valamit mesélt, szemmel láthatóan unatkoztam, nem is volt kedve egy idő után beszélni arról, mi van „otthon”. Otthon, Szovjetunióban, később Oroszországban.
Csak sejtem, miért viselkedtem ilyen bántóan elutasítón gyerekként.
Nem volt menő dolog orosznak, illetve az akkori fogalmak szerint szovjetnek (a népnyelvet idézve pedig inkább ruszkinak) lenni.
Óvodában csupán annyi volt a bűnöm, hogy a gondozónők nem értették, ha azt mondtam „csáj”. Tea. Mondták anyámnak: tessék magyarul tanítani a kislányt, mert nem értjük. Életem első 2-3 évében valószínűleg egész ügyesen kezdtem elsajátítani a környezetem és apánk által használt magyar mellett - a szó szerinti anyanyelvemet - az oroszt. Egyszerű, gyermeki mondatokkal, a koromnak megfelelően tudtam beszélni mindkét nyelven.
Aztán jött az iskola, és vele együtt a csúfolódás...
(Részlet a könyvből. Az animált képen én vagyok, általános iskolásként.)

13/04/2023

A háború kitörésekor Lembergből (vagy ahogy mi ismerjük, Lvov-ból) nagymamám a két gyerekkel a Volga mellé, keletre indult. Összesen 1800 kilométert utaztak, és az út – több kényszermegálló miatt - majdnem 1 évig tartott!
A frontvonalból csak vonattal lehetett menekülni. Olyan vonatokkal, amelyekkel a sebesülteket is vitték a hátországba, kórházakba. A szerelvény utolsó 3 kocsijában utazhattak a menekülő családok. Csakhogy a németek repülőről bombázták ezeket a vonatokat is, annak ellenére, hogy ezek tetején óriási vöröskereszt volt, jelezve, hogy sebesülteket szállítanak, ez pedig a világ civilizált felén azt jelent***e, hogy az ilyen szerelvényt nem veszik célba.
De akkor valahogy ez nem volt olyan fontos erkölcsi szabály, így ezt a szerelvényt is bombatalálat érte nem sokkal az indulás után. Nagymamám anyámmal és a kisebb lányával együtt kirepült a vagonból, egy bombatölcsérben tértek magukhoz. Megsérültek, de túlélték. Lábadoztak, gyógyultak, tervezték az utat tovább.
A bombatalálat örök nyomot hagyott anyámban – ma már azt mondanánk, hogy poszttraumás stressz zavart okozott. Majd később elmondok rá egy konkrét példát is, hogy ez miként hatott rá még 83 évesen is.
(Részlet a majdnem kész könyvből.)

11/04/2023

Aki azt túlélte, sokáig fog élni

Nem ismerek statisztikát, de tudom, hogy sokan azok közül, akik gyermekkorukban brutális körülményeket éltek túl, sokáig élnek. Talán azért, mert aki azt kibírta, az nagyon jó génekkel rendelkezik, a szervezete erős és alkalmazkodóképes. Anyám éhezett gyermekként 1944-ben, akkoriban, amikor Leningrád ostroma zajlott, és még később később is nélkülözésben volt része sokáig.

A 2. világháború borzalmairól, a zsidók deportálásáról, a koncentrációs táborokról sokat olvastam. Úgy gondolom – hogy visszakanyarodjak a kezdő gondolathoz – aki azokat a hónapokat túlélte, az „átment a rostán” és erősnek találtatott. (Ez nem jelenti azt, hogy aki meghalt, az nem volt erős! Inkább azt jelenti, hogy a túléléshez a rengeteg szerencse mellett a test és a szellem tökéletes működése is kellett. Anélkül a szerencse önmagában kevés lett volna a túléléshez.)
Szóval anyám Leningrád ostroma előtt és alatt megjárta a poklot gyerekként, de életben maradt, tehát erősnek találtatott. Ez a genetikai kód az, ami miatt még most, 83 évesen, ennyi betegséggel együtt is él. És nem csupán él, hanem mióta itt vagyok, inkább tűnik egyszerű, krónikus betegnek, mint haldoklónak. Heti 1-2 olyan nap van, amikor billeg a léc, a többi esetben szimplán csak öreg és gyenge. Akik benéznek hozzá, mindig egy csupa mosoly, általában vicceskedő „dámát” látnak, aki nevéhez híven (Kira = úr, uralkodó) gyakorolja a hatalmát a körülötte élők felett.
Nem látták a beteg, a gyámoltalan, a vén, az ijesztően eltorzult arcú embert – azt csak én láttam, előttem nem tudta titkolni, hiszen ott laktam vele. Ez is anyám, ez is az élete, az életünk része.
Ha egy idegennek mutatnánk fotót anyám kétféle állapotáról, biztosan azt mondaná, évek teltek el közöttük. Pedig néha csupán 10 perc kellett ahhoz, hogy eltűnjön az erős, határozott nő, és megjelenjen helyette a haldokló test.
(Részlet a készülő könyvből. A képen a fiatalkori édesanyám.)