Soltész Szilárd - mentálhigiénés műhely, Budapest (2026)

28/08/2026

Ne tekintsd befejezettnek magad

Segítőként és tanácsadóként, különösen csoportfolyamatokban, tapasztalok visszatérő jelenségeket. Ezek nem mindig ugyanúgy jelennek meg, de felismerhető bennük egy közös működés.

A vakság az elakadásra: amikor valaki egyáltalán nem látja, mivel van problémája, hol vannak a gyengeségei, miben akad el.

A mindentudás: amikor valaki azzal érkezik, hogy már túl van mindenen, rengeteget látott, sok mindent tud, ezért számára már nem nagyon lehet újat mutatni.

A validáció: amikor valaki nem új tudást keres, hanem megerősítést arra, amit csinál vagy gondol.

Közös bennük, hogy egyik esetben sem történik meg az a belső mozdulat, amelyben megkérdőjelezi jelenlegi pozícióját. A saját nézőpontja érintetlen marad. Mindhárom esetben hiányzik, vagy legalábbis jelentősen meggyengül a problématudat.
Amikor sérült a problématudatunk, az több annál, hogy nem vagy csak nehezen tudjuk megnevezni a problémánkat. Olyankor nem érzékeljük megfelelően saját működésünk és önértékelésünk határait.

Azért tudunk hosszú időn keresztül ugyanabban a működésben maradni, mert a rendszerünkön belül tűnhet minden logikusnak, valósnak és értelmesnek. Van rá magyarázatunk, történetünk és önigazolásunk. És amikor valaki kívülről valami mást mutat, azt nem feltétlenül új tudásnak érzékeljük, hanem támadásnak. Egy olyan helyzetnek, ahol le lehet bukni, és ahol automatikusan működésbe lép a védekezés.

A védelem rendeződhet egy régi sérülés köré: valamikor mélyen elítéltek, megaláztak, elégtelennek láttak azért, amit tudtunk vagy éppen nem tudtunk. Megtanultuk óvni magunkat attól, hogy újra át kelljen élnünk a megszégyenülés fájdalmát. A védelem kérgesít, majd érzéketlenséget hoz létre. Az érzéketlenség pedig lekapcsolhat egy problémáról, és kiiktathatja annak tudatos hozzáférését.
Ez később, akár egy élethelyzetre adott válasz során létrehozhatja a befejezettség illúzióját: túl vagyok rajta, már tudom, megvilágosodtam.

Ha befejezettnek tekintjük magunkat, akkor kialakul egy lezárt határ aközött, amit már tudunk magunkról, és aközött, amit még szükséges felfedezni. És éppen ezt a határt nem feltétlenül vesszük észre, mert belülről nézve az nem határnak tűnik, hanem valóságnak.
Ezért az önismeret nem pusztán arról szól, hogy egyre több mindent tudunk magunkról. Arról is szól, hogy egyre inkább felismerjük azt a belső helyet, ahonnan nézzük magunkat, a másik embert és a világot.

Közel áll hozzám Shunryu Suzuki gondolata is az örök kezdő szelleméről, a shoshinról. A kezdő állapota nem valamiféle visszalépés. A lényege éppen az, hogy nincs előre lezárva a tapasztalat. A kezdő még képes úgy találkozni valamivel, hogy nem kell azonnal eldöntenie róla, mit jelent, mit ad. Aki már mindent tudni vél, annak a tapasztalat többnyire csak bizonyítékokat szolgáltat a már meglévő tudásához.

Az örök kezdő számomra azt jelenti, hogy a megszerzett tudásunk ellenére sem válunk véglegessé. Megőrizzük annak lehetőségét, hogy amit most gondolunk magunkról, a másikról vagy a világról, az egy későbbi tapasztalatban módosulhat. Nem zárjuk be az elménket egy végleges ítéletbe. Ezért az örök kezdő állapota nem a nulláról indulás, hanem a lezártság hiánya.

Ahogyan a külvilággal találkozunk, azt magunkon keresztül éljük meg. Ahol tartunk, onnan látunk. A belső világunkon keresztül értelmezzük a külsőt, és ha nem tudjuk, hogy hol tartunk önmagunkkal, könnyen azt hisszük, hogy a valóságot látjuk, miközben valójában az elménk által kialakított létbuborékban élünk.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

27/08/2026

Nem tudunk kilépni a saját nézőpontunkból úgy, hogy közben továbbra is ugyanazon a szinten maradunk.

Ehhez kell a gyakorlás, az önismeret, a másik ember, a visszajelzés, egy nálunk előrébb járó vezető vagy akár egy válság, amely megmutatja, hogy a régi működésünk már nem elég.

Nem azok vagyunk, amit elsősorban gondolunk vagy állítunk önmagunkról, hanem az, amit ismételten megteszünk.

Soltész Szilárd

25/08/2026

A NYERS IGAZSÁG MINT EGYÉNI ÉS ÜZLETI ÉRTÉK
– Ami nem változott, ahogy dolgozom. –

Az egyéni és szervezeti fejlesztésekben is mára elhitettük magunkkal, hogy ha a problémákat pusztán kognitív, pszichológiai vagy idegrendszeri magyarázatokkal becsomagoljuk, akkor az elegendő. Kétségtelen, megnyugtatja az elmét, kontrollélményt és látszatbiztonságot ad. Egy segítő folyamatban létrejövő katarzisélményt pedig sokan összetévesztik a fejlődéssel, vagy egy probléma meghaladásával.

Az idegrendszeri, pszichológiai és egzisztenciális szintek összetartoznak, és mindegyiknek megvan a maga jelentősége. De a mélyen beágyazott problémák nem tűnnek el attól, hogy tudományosan, pszichológiailag vagy ködösen beszélünk róluk.

A megoldás elemei pedig jellemzően nem azonosak a probléma elemeivel. Pontos, mély rálátás nélkül valódi megoldás aligha valósulhat meg. Látszatutak jönnek létre, amelyek egy ideig visznek, de láthatatlanul a régi rend visszarendeződik – egy kisebb krízis esetén össze is dől az építmény. Egy erős, rugalmas, integrált alapokon működő egyén vagy rendszer viszont egy krízis során – ha sérül is vagy megroppan – képes tanulni, újjászerveződni és tovább élni.

Én nem a látszatmegoldásokban hiszek. Az én munkám és a látásmódom nyers.

– A nyers számomra nem a durvaságot jelenti, hanem a lényeget: a sallangmentes, a valóságot nem elfedő kommunikációt, a mélytisztítást.
– A nyers azt a képességet jelenti, hogy a feszültségek árnyékában lefejtsük a felszíni tüneteket az aktuális történésekről, és ránézzünk a mélyben rejlő működési és egzisztenciális mintázatokra – egyéni, szervezeti és üzleti szinten egyaránt.
– Egy torzításmentes tükör, ami teret nyithat ahhoz, hogy megszülessenek azok a belátások, amelyek után már nem lehet ugyanúgy továbbmenni.

Élhetünk mások elvárásai szerint. Vezetőként lehet feladatokat delegálni. Lehet folyamatokat szervezni, menedzsmenttechnikákat bevezetni. De a szükséges személyes fejlődés nem kiszervezhető.

MIT JELENT EZ A GYAKORLATBAN?

EGYÉNI SZINTEN: Visszaszerezni az autonómiát a saját életed és karriered felett, és visszatalálni az önbecsüléshez. Mélytisztítással megtörni azokat a mereven működő mintákat, amelyeknek észrevétlenül odaadod az éveidet és az egészségedet.

SZERVEZETI SZINTEN: Feltárni a rejtett, diszfunkcionális dinamikákat. Ahol a formális pozíciók és a valós felelősségvállalás nincsenek egyensúlyban, ott strukturális tisztaságra van szükség. Egy szervezet vagy egy csapat ugyanis nem tudja tartósan meghaladni azokat a működéseket, amelyeket az emberei újra és újra létrehoznak benne.

ÜZLETI SZINTEN: A tisztánlátás közvetlen gazdasági előny. A mellébeszélés, a rejtett konfliktusok és a tekintélyelvű, rugalmatlan vezetés mérhető veszteséget okoz. A nyers igazság kimondása felszabadíthatja az elfojtott energiákat és az innováció lehetőségét.

Akik a megnyugtató illúziókat keresik, azoknak nem én vagyok a megfelelő partner. Nem ígérek kényelmes folyamatokat. A valódi változás ugyanis azzal kezdődik, hogy képessé válunk az önreflexióra, kimondjuk a lényeget, és a belátás útján meghaladjuk azt, ami megkövesedett.

Azok viszont, akik készen állnak, legbelül tudják: a szabadság és a valódi változás csak a tiszta valóság talaján tud elindulni.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

23/08/2026

Amit nem mondunk ki, azt is számon kérjük egymáson – I. rész

A párválasztásról szeretünk úgy gondolkodni, mintha két ember egyszer csak egymásra találna. Megvan a vonzalom, kialakul valami kötődés, egymásba szeretünk, aztán valahogy elkezdjük közösen élni az életünket. A párválasztás mindig is társadalmi térben történt és történik. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon erősödött a hasonló társadalmi helyzetűek egymásra találása, miközben csökkent a különböző végzettségűek közötti párkapcsolat. Egy magyar vizsgálat szerint 1980 és 2016 között egyre gyakoribbá vált, hogy hasonló végzettségű emberek választották egymást.

Nemcsak végzettséget, hanem életlehetőségeket is választunk. Választunk, hogy milyen emberek között mozgunk, miről beszélgetünk esténként, mit tartunk fontosnak, hogyan töltjük az időnket, mit jelent számunkra a siker, a család, a szabadság, az érzelmi biztonság, a kultúra, az egészség vagy az, hogy mit jelent jól élni.

Lehetnek tudatos és kevésbé tudatos választási szempontjaink: valaki kimozdít a szülői házból, anyagi biztonságot ad, családot akar, stabilnak tűnik, végre szeret. Mellette más embernek érezzük magunkat, bevezet egy másik világba, vagy segít kijutni valamiből, amiben megrekedtünk. Csakhogy attól, hogy valaki jó válasz egy problémánkra, még nem biztos, hogy jó válasz arra, hogy milyen életet akarok élni.

Ott követjük el az egyik legnagyobb tévedést a párkapcsolatainkban, amikor összekeverjük azt, hogy valaki megoldotta az életem egy részét, azzal, hogy mit akarok kezdeni az életem egészével. A kettő nem ugyanaz. És amikor ezt később felismerjük, nemcsak a döntéseinket kell felülvizsgálnunk, hanem egy közös történetet is. Lehet valakit szeretni úgy is, hogy közben már nem ugyanabba az irányba nézünk. Lehet valaki jó ember, de ettől még nem biztos, hogy jó társ.

És ez fájdalmasabb felismerés lehet, mint az, hogy „rossz emberrel vagyok”, mert a rossz ember könnyebb magyarázat. A szerethető, tisztességes, rendes ember mellett viszont sokkal nehezebb kimondani: a közös életünk nem válik azzá, amivé válni szeretnénk. Van, amikor az is megtörténik, hogy valaki inkább legyártja a másikról a „rossz ember” képét. Mert így könnyebb kilépni egy számára kényelmetlenné vált kapcsolatból, és nem kell szembenéznie azzal a nehezebb kérdéssel, hogy nem a másikkal van baj, hanem már nem tud együtt lenni egy régi választásával.

Az önismeret ezért is fontos, mert az önfeladás könnyen romantikus erénnyé válhat. Azt mondjuk, egy kapcsolatért áldozatot kell hozni, és persze, kell is. De van egy pont, ahol az áldozat már nem a kapcsolatot szolgálja, hanem az egyik fél eltűnését a kapcsolatban. Fontos, hogy megértsük, mi az, ami valóban lényeges számunkra, miben tudunk kompromisszumot kötni, és miben lenne az alkalmazkodás már önfeladás. Hogy különbséget tudjunk tenni a valóban fontos szükségleteink és a belénk épült választási sémák között.

Az önismeretnek, vagy az arra való hivatkozásnak azonban van csapdája. Eljuthatunk oda, hogy már sok mindent értünk, vagy érteni vélünk magunkban. És közben észrevétlenül létrejön egy új távolság: én már értem, ő még nem; én mélyen vagyok, ő a felszínen él; én látom a világot, ő még nem jutott el idáig. Lehet, hogy van igazság ebben, de ha az önismeretből fölény lesz, már nem kapcsolódás történik, hanem osztályozás.

Nem az a kérdés, hogy a másik ugyanolyan mély-e, mint én, hanem hogy amikor valami fontos történik, képes-e velem együtt mélyebbre menni: kíváncsi-e, elbírja-e, ha valamit nem ért, képes-e változni, és én képes vagyok-e ugyanerre, amikor az ő világa mutat valamit, amit én nem látok.

Nemcsak azonos világokra van szükségünk, hanem átjárható világokra is.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

19/08/2026

A felruházott trón: hogyan tarthatja életben a tekintély a bántalmazást?

Az utóbbi napok színházi vitái mögött valami sokkal régebbi és mélyebb dolog mutatkozik meg. Látszik, ahogy egy szakmai közeg a saját tekintélyeihez viszonyul, és ahogyan a tekintély képes felülírni olyan alapvető kérdéseket, amelyekben egyébként nem kellene kompromisszumot kötnünk. Ilyen az emberi méltóság.

A bántalmazói dinamika és a „büfé-illúzió”
A bántalmazás egyik leggyakoribb és legveszélyesebb relativizálása, amikor a környezet az ordítást, a megfélemlítést és a megalázást a közös munka természetes konfliktusaként kezeli. Az ilyen magyarázatok éppen azt nem veszik észre, amiről a bántalmazó dinamika szól. A bántalmazó kapcsolatok egyik nehezen felismerhető sajátossága éppen az, hogy nem folyamatos fenyegetésből állnak. A bántást, az agressziót követheti kiengesztelődés, kedves figyelem, akár közelség is.
A „büfében történt kedves gesztusok” nem érvénytelenítik azt, ami a próbateremben történt, legfeljebb elfedik.

Ha valaki rendező, igazgató, edző vagy bármilyen más vezetői pozíció birtokosa, akkor nemcsak arra kapott felhatalmazást, hogy döntéseket hozzon, instruáljon egy folyamatot, hanem arra is, hogy felelősséget vállaljon azokért az emberekért, akik rá vannak bízva. A művészet, a profit, a tekintély elve nem írhatja felül ezt a felelősséget. A „nagy mű” nem lehet erkölcsi felmentés.

A tekintély mítosza: Mi adtuk, mi is vehetjük el
Mégis miért hajlamos egy ember, egy munkakörnyezet, egy társulat, egy önismereti csoport, egy gyülekezet vagy egy társadalom elfogadni és fenntartani egy mérgező működést? Hihetjük, hogy a „tekintély” egy tőlünk független, eleve létező szent valóság, aki biztonságot ad – és ezt a biztonságot féltjük. Gondolhatjuk, hogy a pozíció vagy a pozícióval járó státusz automatikusan feljogosít valakit a hatalmaskodásra és a mások feletti rendelkezésre. A biztonságba való kapaszkodás miatt a tekintély egyszerre lesz totem és tabu.

A tekintély egy kimondatlan szerződés, amit mi magunk írunk alá újra és újra. A tekintélyt nem „birtokolják” a vezetők – a környezet ruházza fel őket vele. Mi, a beosztottak, a diákok, a fiatalabb kollégák, egy csoport tagjai vagy a passzív szemlélők vagyunk azok, akik a csendünkkel, a félelmeinkkel, behódolásunkkal, a várható haszon miatt és a reflexszerű tiszteletünkkel felépítjük a trónjaikat. Egy tekintélyszemély ereje pontosan addig tart, ameddig a közösség hajlandó önként fejet hajtani előtte. Szabadságunkban áll visszavonni ezt a felhatalmazást, ha arra méltatlanná válik.

A gyógyulás útja: Megtörni az örökséget
A legnagyobb probléma nem maga a bántalmazó ember, hanem az a kultúra, amely újratermeli őt. Mert a módszer továbbadható. Aki egyszer megtanulta, hogy a rendező ordíthat, a tanító vagy mester megalázhat, a vezető félelmet kelthet, mert „ilyen a szakma”, „ilyen a fejlődés”, „ilyen a művészet”, könnyen továbbadja ugyanezt a következő generációnak. És így válik a bántalmazás kulturálissá: amikor már nem kell hozzá külön gonoszság, csak egy közösen elfogadott szabály, hogy bizonyos embereknek többet szabad.

A gyógyulás ezért nem egyszerűen az, hogy felismerjük az egyéni bántalmazót és megnevezzük, amit tett. A gyógyulás útja az örökség megtörése. Annak felismerése, hogy amit velünk megtettek, amiben mi is sérültünk, azt nem kell továbbadni. És nem kell tovább meghajolni a szakma vagy a rendszer valódi önreflexióra képtelen tekintélyei előtt.

A trón nem azért erős, mert aki rajta ül az különlegesebb ember. Azért erős, mert mi újra és újra elhisszük róla, hogy különlegesebb szabályok vonatkoznak rá.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

16/08/2026

Segélykiáltások egy rendszer működésében

A függőségnek három éle van: biológiai sérülékenység, egyéni működés és kapcsolati rendszer. Egyik sem magyarázza meg önmagában, és egyik sem választható le teljesen a másikról. Egy súlyosan diszfunkcionális rendszerben a család sokszor egyetlen probléma köré szervezi az életét. Ehhez igazodik, és ez válik normává. A rendszer közben egyre többet veszít: egészséget, pénzt, biztonságot, bizalmat. És talán a legfontosabbat: a valóságérzékét.

Az ilyen rendszer sajátja lehet a manipuláció és a tabusítás fenntartása. Manipulálhat a függő, a házastárs, a szülő vagy más családtag is. A manipuláció lényege nem feltétlenül az, hogy valaki egyszerűen hazudik. Sokkal kifinomultabb eszköz, amikor az igazság bizonyos részeit úgy rendezi egymás mellé, hogy az általa kívánt valóság képe jöjjön létre a környezetében. Úgy válogatják meg és rendezik egymás mellé a valóságszilánkokat, hogy a felelősség elmosódjon. A manipuláció így valóságkonstrukció. Nem feltétlenül a tényeket változtatja meg, hanem azt, hogy a tények milyen alternatív jelentést kapnak együtt.

Ez a konstrukció nemcsak kifelé működik. Egy idő után a függő saját magának is felépítheti ugyanazt a történetet. A következő ivásnak oka van. A következő játék majd most más lesz. A következő kölcsönre most tényleg szükség van. A betegség magyarázatot ad, a körülmények magyarázatot adnak. A lényeg, hogy a felelősség jelentős része kívül maradjon.

A házastársi háló
A házastársi kapcsolatban is létrejöhet olyan manipuláció, amely a másik függőségét erősíti. A szavakkal, az állandó megkérdőjelezéssel, a bűntudatkeltéssel vagy a konfliktusok fenntartásával olyan érzelmi tér alakulhat ki, amelyben a másik ismételten az alkoholhoz nyúl. A kapcsolat így maga is része lehet annak a rendszernek, amely a függőséget fenntartja.

A szülői csapda
A szülői oldal ezt gyakran megerősíti. Ha baj van, közbelép. Ha nincs pénz, ad. Ha tartozás van, rendezi. A gyereklét egy diszfunkcionális rendszerben nem életkor, hanem pozíció. Abban a pozícióban nem kell teljes felelősséget vállalni a saját életért, mert valaki más még mindig ott van mögötte. Sokszor maga a szülő tartja fenn ezt a pozíciót: amíg a gyermeknek szüksége van rá, addig maradhat aktív szülő. Van, hogy a szülők azért tartják fenn ezt a helyzetet, mert szülőként tudnak működni, házastársként viszont nem.

A magányos valóságőr
Egy testvérből könnyen lehet valóságőr. Ő emlékszik arra, mi történt. Látja az ismétlődést, a korábbi ígéreteket, a korábbi mentéseket, a veszteségeket, és már nemcsak az adott krízist látja, hanem a mintázatot. Csakhogy a valóságőri szerep is fogva tart, és magányos életben tarthat, mivel folyamatosan ugyanannak a problémának a körülményeihez igazodik. Hordozza a racionalitását, ám ezáltal az érzelmi szabadsága vész el.

A megdermedt család
Egy idő után nemcsak a függő ember élete szűkül be, sorvad el, hanem megdermed a család élete és mozgástere is. A rettegés, a bűntudat és a szégyen lesz a kötőanyag, amely távol tartja a valódi megoldásokat.
- A házastárs nem tud kiszállni a folyamatos kontrollból és bűntudatkeltésből.
- A szülők nem tudnak kiszállni a megmentésből.
- A testvér nem tud kiszállni az állandó készenlétből.
- A függő ember pedig továbbra is abban a rendszerben marad, amely valahogy mindig elviseli helyette a következményeket.

A függőség rendszerszintű probléma. Ha csak az egyént kezelik, miközben a családi rendszer változatlanul fenntartja ugyanazokat a működéseket, a probléma újratermelődik. A valóságot pedig előbb-utóbb ki kell tenni az asztalra. Ez is tisztelet.

Egy rendszerben nem létezik valamilyen örökölt sors, és nem egy gén dönti el, hogy mi fog történni. Generációkon átívelő, tudatosan vagy nem tudatosan átvett megoldások vannak. Átvett félelmek, elhallgatások, konfliktuskezelési módok és családi konstrukciók. Amit egy család nem tud integrálni, azt a következő generáció némán továbbviszi. Nem a sorsot örökli meg, hanem a megoldási módokat és a hozzá kapcsolódó hiedelmeket.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

12/08/2026

A figyelem iskolája

Figyelni nem is olyan egyszerű. Rengeteg mindent érzékelünk, de attól, hogy valami eljut hozzánk, még nem biztos, hogy valóban meglátjuk azt, ami.

Nézd például ezt a szöveget. Miközben a szemed végigfut a betűkön, és az elméd összerakja a szavak jelentését, észreveszed-e a kijelző fényét? Hallod-e a szoba háttérzajait, vagy azt, ahogyan most levegőt veszel?

A figyelemhez nemcsak érzékelés kell, hanem jelenlét is. És talán éppen ezt veszítjük el a legkönnyebben. Naponta több ezer inger ér bennünket. A figyelmünkért folyamatos verseny zajlik. Talán most is megmozdult benned a késztetés, hogy gyorsabban olvass, hogy átugorj pár sort, hogy hamarabb a végére érj.

Hisszük, hogy mi irányítjuk, mire figyelünk, pedig sokszor már azelőtt megszakad a kapcsolat, hogy észrevennénk.
Érzünk valamit, de rögtön nevet adunk neki, megbélyegezzük a pillanatot, és ezzel a lendülettel már el is távolodtunk tőle. Gondolunk valamire, és máris magyarázni kezdjük.
Mintha félnénk a puszta, nyers állapottól.

Most, hogy ezt a bekezdést olvasod, állj meg egyetlen másodpercre. Ne nézz félre, csak figyeld meg, milyen fizikai érzet van most a testedben. Ne akard megváltoztatni, ne akard megmagyarázni, hogy miért van ott. Csak engedd meg neki, hogy legyen, miközben a szemed visszatér a következő sorra.

Mész az utcán, és elhaladsz egy földön ülő hajléktalan ember mellett. Mi az első, amit észreveszel belőle? A szúrós bűzt, ami megcsap? A koszos, szakadt öltözetet? A kitett műanyag poharat? Felvillanhat a címke: „hajléktalan”, „veszélyes”, vagy a vád: „miért nem dolgozik?”. És a címkével együtt elfordíthatjuk a fejünket, megemelhetjük a lépteink ritmusát, és elmegyünk mellette.

A bűz és a rongyok mögött ott van maga az ember, de ehhez el kellene bírni a feszültséget, a tehetetlenséget, a bűntudatot vagy az undort. A figyelemmel lehet meglátni a tekintetét, a zaklatott lélegzetét – és abban a pillanatban a „hajléktalan” fogalma mögül előlépne egy ember, aki pontosan olyan lényeges, mint mi magunk vagyunk. De a gyorsaságunk megvéd minket ettől a találkozástól. Könnyebb elmenni egy tárgyiasított fogalom mellett, mint egy hús-vér ember mellett.

Figyelem híján könnyű lemaradni a valóságról. Mire valóban észrevennénk a másikat vagy önmagunkat, már megérkezett a magyarázat, a címke, a megszokott reakció. Mire feltennénk a kérdést, hogy mi történik bennünk vagy előttünk, már eldöntöttük, hogy mi az. A gyorsaság, a belső monológ kényszere sokszor éppen attól a látástól foszt meg bennünket, ami kivezethetne a saját zsákutcánkból.

A figyelem nem pusztán koncentráció. A figyelem viszony. Ahogyan figyelünk, úgy kapcsolódunk. Ehhez a jelenléthez viszont le kell tennünk a mindentudás gőgjét. Megengedni magunknak azt az állapotot, ahol még nem tudjuk a választ, csak nézzük a kérdést vagy a másik embert.

A figyelem nem tesz bennünket állandóan nyugodttá, és nem ad választ minden kérdésünkre. De lehetőséget teremt arra, hogy ne pusztán reagáljunk arra, hanem élesen lássuk azt, ami történik bennünk és körülöttünk. Mint most, ebben a pillanatban, ahogy eléred a szöveg utolsó szavait, és belélegzel, meglátod a pontot a mondat végén.

A figyelem iskolájának első és egyben utolsó leckéje: a figyelem nem siet, mi sietünk el mellette.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

09/08/2026

A belső táj újravadonítása

A technika soha nem látott sebességgel fejlődik, miközben egyre több jel utal arra, hogy az ember fejlődése nem tartott lépést saját alkotásaival. Az ember a jóllétét keresi, miközben bántalmazó kapcsolatot tart fenn a természettel. Csakhogy társas és ökológiai lények vagyunk. A technika nem fogja elvégezni helyettünk azt a munkát, amely emberi feladat: megtanulni kapcsolódni, felelősséget vállalni, jelentést találni és elhordozni a létezés elkerülhetetlen bizonytalanságát. Ehhez túl kell lépnünk a mai lélekipar uralkodó, végletesen egyénközpontú működésmódján. Ez a megközelítés teljesen elvág a valóságtól, mert a rendszerszintű problémák terhét teljesen az egyén vállára pakolja (hiper-individualizmus).

Daniel Siegel neves neurobiológus szerint az emberi jólét három egymástól elválaszthatatlan területen szerveződik: az agyban (a fizikai idegrendszerben), az elmében (a belső megélések, valamint az energia- és információáramlás világában), valamint a kapcsolataink hálózatában. Nem lehetünk tartósan jól egy diszfunkcionális családi rendszerben, egy beteg társadalomban és egy pusztuló tájkörnyezetben. Az önmagunkkal való kapcsolódás minősége olyan szinteken is jellemezhető, mint ahogy a természethez viszonyulunk.

A kizsákmányolás állapota.
Ez a klasszikus, túlhajszolt mindennapok világa. Belső világunkhoz puszta nyersanyagként viszonyulunk, amelyet addig használunk, amíg bírja. Elnyomjuk a fáradtságot újabb koffeinnel, az érzelmeinket pedig pótcselekvésekkel vagy tablettákkal tompítjuk. Amit gyengeségnek élünk meg, elrejtjük, amit fájdalomnak érzünk, elnémítjuk.

A fenntarthatóság látszata.
Amikor a kizsigerelés már tarthatatlan, átlépünk a divatos önmagunkkal való törődés és az instant tudatosság világába. Figyelünk már magunkra, de a célunk még mindig egy mesterséges egyensúly görcsös fenntartása: pont annyi energiát töltünk vissza, hogy ne omoljunk össze. Csupán arra törekszünk, hogy továbbra is jól működő gépek maradjunk. A személyiség működik, de nem fejlődik.

A belső tűzoltás.
Amikor a fenntarthatóság látszata elkerülhetetlenül összeomlik, a figyelmünk a hibakeresés és a foltozás felé fordul. Izoláljuk a problémát, megkeressük a gyermekkori sebeket, és megpróbálunk régi mintázatokat vagy traumákat feloldani. De a feloldás önmagában még nem jelent fejlődést.

A regeneráció és az élet áramlása.
Nem azt kérdezzük, hogyan tudjuk gyorsan megszüntetni a szorongást, a dühöt, a gyászt vagy a félelmet, hanem azt, mit jeleznek, mit hordoznak, és mire van szükségünk ahhoz, hogy tovább tudjunk fejlődni. Nem kell azonnal kigyomlálnunk a nehéz érzéseket a belső világunkból. Helyük van, és sokszor éppen általuk kerülhetünk közelebb ahhoz, amit önmagunkról még nem látunk.

A regeneráció nem fölfelé menekülés a valóságból, hanem valóságba földelés. Megtanulunk együtt élni az élet bizonytalanságával, nehézségeivel és kérdéseivel, a gyors megoldások keresése helyett pedig teret adunk annak, ami bennünk és körülöttünk valóban történik.

Nem ugyanazzal a logikával kell újra és újra megoldani a válságainkat, amely létrehozta őket, hanem meg kell tanulnunk másként kapcsolódni: önmagunkhoz, egymáshoz és ahhoz a világhoz, amelynek mindig is a részei voltunk.

Folyamatosan keresem a választ arra, mit jelent ma a mentálhigiéné. Úgy látom, hogy valóban egyéni feladat, de nem individualista vállalkozás. Egy integráló folyamat, amelyben fokozatosan megtanulunk tisztábban kapcsolódni önmagunkhoz, másokhoz és ahhoz a világhoz, amelyben élünk.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

05/08/2026

Anyáskodó és atyáskodó segítők
Nagyon keveset tudunk az emberről. Nagyon keveset tudunk a lélekről.

Valahányszor valamilyen társadalmi krízis történik – járvány, választás, aszály, gazdasági bizonytalanság vagy más közös megterhelés –, rövid időn belül megjelennek azok a népszerű vagy népszerűségre törekvő segítő szakemberek, akik elmagyarázzák, hogy valójában mi történik velünk.

Ami biztosan igaz: az életben minden válság diagnózis is egyben. Nemcsak megterhel bennünket, hanem láthatóvá teszi azt is, ami addig rejtve maradt.

A közéletnek szüksége van olyan emberekre, akik segítenek összefüggéseket találni, és nyelvet adni a nehezen megfogalmazható tapasztalatainknak. Az utóbbi években azonban egyre többen vállalják magukra ezt a szerepet, és szinte napi magazinként hozzák az újabb magyarázatokat: miért vagyunk dühösek, miért félünk, miért nem tudunk kapcsolódni, miért feszültek a kapcsolataink – és sorolhatnám.

A segítő szerepe könnyen átalakulhat egy sajátos státuszpozícióvá. Ő lesz az, aki látszólag kívül áll a történéseken, diagnózist állít fel, majd megmutatja a helyes értelmezést.
És ekkor az edukáció könnyen státuszkommunikációvá válhat. A mondatok kedvesek, empatikusak, gondoskodónak tűnnek, megnyugtatnak. Azt sugallják: „Értem, mi történik veled.” Vagy még inkább: „Elmondom, mi történik veletek.” Lassan megjelenik az anyáskodó és atyáskodó segítő alakja, aki gondoskodó hangon kezdi értelmezni a valóságot.

Az edukáció célja nem lehet más, mint a leválás. A jó tanító nem követőket gyűjt, hanem olyan embereket nevel, akik képesek nélküle is gondolkodni. A jó terapeuta sem azt szeretné, hogy évekig hozzá járjanak, hanem hogy egyszer el tudják engedni.

Éppen ezért érdemes emlékeztetnünk magunkat arra, hogy nagyon keveset tudunk az emberről. Nagyon keveset tudunk a lélekről. Vannak modelljeink, irányzataink és elméleteink. Mindegyik megragad valamit az emberi működésből, de egyik sem a teljességet.

Egy társadalom nem csupán lelki folyamatokból áll. Gazdasági, kulturális, történelmi, politikai és erkölcsi viszonyokból is. Amikor minden problémát pszichológiai nyelvre fordítunk le, akaratlanul is leszűkítjük a valóságot.

A bizonytalanság nehezen viselhető. Ilyenkor természetes módon keressük azokat, akik segítenek értelmezni a világot. De érdemes óvakodnunk minden olyan segítőtől, aki úgy beszél az emberről, mintha végérvényesen értené őt. Aki azt sugallja, hogy az általa képviselt módszer vagy elmélet elegendő ahhoz, hogy megértse az embert. A gond ott kezdődik, amikor a segítő már nemcsak hisz a saját módszerében, hanem lassan azt is elhiszi, hogy azon keresztül ismeri az embert.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

02/08/2026

Nem az anyádat kell elhagynod, hanem a szoftvert, amit benned hagyott

- Ez most egy hosszabb írás.
Ezt a témát nem lehet néhány bekezdésben becsületesen végiggondolni.

A szülőkről való leválást sokszor nekünk kell megtenni, mert a szülő nem mindig enged el magától – amiről legtöbbször ő maga sem tud. Meghúzzuk a határainkat, távolságot tartunk, partneri viszonyra törekszünk. Sőt sokan el is kezdik feldolgozni a gyerekkori sérüléseiket. Mégis, amikor életük nagy fordulópontjaihoz érnek – megházasodnak, elválnak vagy maguk is szülővé válnak –, a semmiből ugyanazok a szorongások, bénultságok, testi tünetek jelennek meg, amelyek gyermekkorukat meghatározták.

Egy fiatal férfi a második gyermekét várja a feleségével. Röviddel a várandósság tizedik hete után súlyosan kiújult a Crohn-betegsége. Hat héten keresztül szenvedett, végül kórházi kezelésre és szteroidterápiára szorult.

A gyermek érkezése önmagában is képes újraaktiválni a gyermekkorban kialakult szervezőelveket. De a beszélgetésünk során kirajzolódott egy másik fontos összefüggés is. A betegség fellángolása egy konkrét eseményhez volt köthető. Végignézte, ahogy az édesanyja egy veszélyes helyzetben teljesen lefagy, és nem érzékeli, hogy az unokája testi épsége veszélyben van. Ez a jelenet nála neurobiológiai időhurokként működött. Az idegrendszere egyetlen pillanat alatt visszakapcsolt a saját gyermekkorába.

Kisfiúként leesett egy fáról, és eltörte a karját. Az anyja nemcsak elfordult a fájdalmától, hanem szimulálással vádolta. Végül kórházba került, de a trauma folytatódott: a körülötte lévő felnőttek inkább az anya valóságát vették figyelembe, mint a gyermekét, és a röntgenvizsgálat során tovább növelték a fájdalmát.

Nem állítom, hogy a Crohn-betegséget ilyen közvetlen hatások okozzák. A betegség kialakulása összetett biológiai folyamat. Azt azonban egyre több klinikai tapasztalat és kutatás támasztja alá, hogy a súlyos kötődési traumák és a tartós stressz mélyen befolyásolhatják az idegrendszer és az immunrendszer szabályozását. Esetünkben a két történet olyan pontossággal találkozott, hogy ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Gyerekként a szüleink idegrendszere szervezte a miénket. Az ő megküzdéseik, az ő szorongásaik és az ő valóságértelmezésük vált a mi belső működésünk részévé. Nem egyszerűen viselkedési mintákat tanulunk meg, hanem azt a szervezőelvet is, amely szerint a valóságot értelmezzük. Az ettől a belső szervezőelvtől való leválást többnyire magunknak kell végrehajtanunk. Ezért fordul elő olyan gyakran, hogy valaki biológiailag felnő, miközben pszichológiailag továbbra is a gyermekként átvett szervezőelv működik benne. Ilyenkor az anyai büntető mechanizmus belső hanggá válhat: „Szenvedj csendben, ne lássuk a fájdalmad.” A gyermek belső jelzései, a teste és a fájdalma érvénytelenné válik. A túlélésért cserébe fokozatosan belső iránytűjévé teszi az anya idegrendszeri "szoftverét": a tagadást, a vakságot és a kegyetlenséget.

Az elme nem csupán gondolkodik. Az egyik legfontosabb feladata az integráció. Képes kapcsolatba hozni egymással a test jelzéseit, az érzelmeket, az emlékeket, a kapcsolatokat és a jelen valóságát. Az integráció nem egyszerűen megértést jelent. A tétje az, hogy képesek vagyunk-e úgy újrarendezni a belső világunkat, hogy azt már ne a múlt túlélési logikája, hanem a jelen valósága szervezze.

Daniel Siegel ezt az egyik integrációs területként narratív integrációnak nevezi. Nem egyszerűen új történetet mondunk el magunkról, hanem összefüggővé rendezzük az élettörténetünket úgy, hogy kapcsolatba kerüljön a valósággal. Az integráció során a szétszakadt emlékek, érzések és jelentések új összefüggésbe kerülnek.

Amikor azonban ezen a mély szinten kezdünk leválni, az idegrendszer ezt nem egyszerű változásként éli meg, hanem identitáskrízisként. Mintha megszűnne az a belső gravitáció, amely addig egész életünket szervezte. Ezért olyan gyakori, hogy egy gyermek születése, egy házasság, egy veszteség vagy egy válás időhurokként működik. A jelen eseményei nem egyszerűen emlékeket idéznek fel, hanem újra aktiválják azt a gyermekkori szervezőelvet, amelyet már rég magunk mögött hittünk. Ilyenkor nem a múlt emlékszik ránk, hanem a múlt szervezi újra a jelent.

Ezért gondolom, hogy a teljes leválás nem a szülő elhagyását jelenti. Hanem annak a belső szervezőelvnek a felismerésével, amelyet gyermekkorunkban átvettünk. Mielőtt bármit újra akarnánk szervezni, először differenciálnunk kell. Szét kell választanunk azt, ami valóban a miénk attól, amit a szüleink, a családunk vagy a traumáink szerveztek belénk. Erre azért van szükség, mert a "szoftvernek" nemcsak káros elemei vannak. Sok része egykor létfontosságú alkalmazkodás volt, és ma is fontos funkciókat tölt be. Integráció csak differenciálás után lehetséges. Ha ez elmarad, transzformáció helyett többnyire csak tünetváltás történik, és a régi szervezőelv előbb-utóbb új formában visszarendezi önmagát.

A felnőtté válás ezért nem azt jelenti, hogy megjavítjuk a múltunkat. Hanem azt, hogy fokozatosan visszavesszük a saját testünk, az elménk és az idegrendszerünk feletti szuverenitást.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

Soltész Szilárd - mentálhigiénés műhely

28/08/2026

27/08/2026

25/08/2026

23/08/2026

19/08/2026

16/08/2026

12/08/2026

09/08/2026

05/08/2026

02/08/2026

Cím

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória

Adatlap eltávolítási kérelme