Baracsi Zoltán integrál szemléletű önismereti mentor

28/08/2026

Te mit tanultál meg az érintésről?

Amióta az ölelésről írok, egyre többet gondolkodom azon, hogy vajon mit tanultunk meg gyerekként az érintésről, a közelségről és a kapcsolódásról. Nem tananyagként - hanem abból, ahogyan hozzánk értek.

Ahogyan megöleltek.
Ahogyan megnyugtattak.

Vagy éppen abból, ahogyan nem értek hozzánk, és nem öleltek.

Én 1970-ben születtem, az X generációhoz tartozom. Más világ volt. A szüleim sokat dolgoztak. Reggeli után sokszor már egyedül indultam óvodába, iskolába, délután hazamentem, és gyakran egyedül vártam estig, amíg a családtagok hazaértek. Gyerekként nem gondoltam arra, hogy valami hiányzik – ez volt a természetes. Csak vártam.

Vártam, hogy legyen valaki.

Aki figyel rám.
Aki játszik velem.
Aki meghallgat.
Akihez odabújhatok.

Sóvárogtam a társaságra, a figyelemre, a játékra. És különösen hiányzott az apai kapcsolódás.

Ma már másképp látom ezt. Nem szeretném a szüleimet hibáztatni. Ők is abból tudtak adni, amijük volt: a saját mintáikból, lehetőségeikből, terheikből, XX. századi életükből.

De attól még, ami nekem gyerekként hiányzott, hiányzott.

És talán ezért érint meg ennyire egy őszinte ölelés.

Mert amikor valaki átölel, abban néha nem csak az van, hogy: „Megölellek.”

Hanem valami sokkal nagyszerűbb:
„Itt vagyok.”
„Figyelek rád.”
„Van időm rád.”
„Nem vagy egyedül.”

Lehet, hogy ezért tud egy ölelés néha egészen mélyre menni.
Nem állítom, hogy minden érzésünknek egyetlen, pontos gyökere van. A múltunk nem egy egyszerű képlet, és nem minden felnőttkori reakciónk vezethető vissza a gyerekkorunkra. De talán érdemes kíváncsinak lennünk arra, milyen történetet hordozunk az érintésről.

Mert abban, ahogyan ma megéljük a közelséget, szerepe lehet annak is, amit korábban megtapasztaltunk. Lehet, hogy amit ma természetesnek érzünk, abból valamit már régen megtanultunk. És az is lehet, hogy amit ma nehéz elfogadnunk, annak is megvan a maga története.

Ezért most nem azt kérdezem tőled, hogy szereted-e az ölelést, hanem inkább ezt:

Mit tanultál meg az érintésről?

Milyen volt nálatok egy ölelés?
Kihez lehetett odabújni?
Ki simogatott meg, amikor szomorú voltál?
Lehetett nemet mondani?

És mi történik benned ma, amikor valaki megérint?

Megnyugszol?
Közelebb engeded?
Megfeszül a tested?
Hátrébb lépsz?
Vagy egyszerűen csak jólesik?

Talán ezekben a reakciókban is van valami, amit érdemes meghallgatnunk. Nem azért, hogy hibát találjunk magunkban, vagy a szüleinkben – hanem hogy egy kicsit jobban megértsük önmagunkat.

És talán azt is: mit szeretnénk ma másképp adni, mint amit és ahogy egykor mi kaptunk.

💭 Ha most egyetlen gyerekkori emléket kellene felidézned az érintésről vagy az ölelésről, mi lenne az?

Köszönöm, ha megosztjátok a saját gondolataitokat is – mindegyiket kíváncsian olvasom.”

19/08/2026

Nem minden ölelés esik jól.

Az előző posztban arról írtam, mit jelent számomra egy őszinte ölelés: biztonságot, megérkezést, valódi kapcsolódást. De van ennek másik oldala is.

Van, akitől örömmel fogadjuk, mástól inkább távol maradnánk. Van, amikor jólesik egy hosszú, szoros ölelés, máskor pedig egy rövid érintés is sok lehet.

És ugyanaz az ember is másképp élheti meg ugyanazt az ölelést különböző helyzetekben.

Egyik embertől természetesen jólesik, egy másiktól viszont lehet sok, elárasztó vagy kellemetlen. Egy ölelés lehet öröm, vigasztalás, üdvözlés, búcsú, békülés vagy egyszerűen a szeretet és a jelenlét kifejezése.

Nem véletlen, hogy a társas érintést vizsgáló kutatások szerint annak megélését jelentősen befolyásolja többek között az, hogy kitől érkezik az érintés, milyen helyzetben történik, és mennyire komfortos számunkra maga az érintés.

Az is előfordulhat, hogy valaki közeledik, mi pedig legszívesebben hátrébb lépnénk. Ennek sokféle oka lehet. Lehet, hogy egyszerűen nincs kedvünk az érintéshez. Lehet, hogy fáradtak vagyunk, túl sok inger ért minket, vagy éppen nem érezzük magunkat biztonságban. És az is lehet, hogy valakinek általában nehezebb közel engednie másokat.

És ez is rendben van.

A kapcsolódásnak ugyanis része a határ is.

Jó esetben érzékelni tudjuk, hol vannak a saját határaink, és azt is elfogadjuk, hogy a másik embernek lehetnek egészen más határai.

Attól, hogy szeretlek, még nem biztos, hogy most szeretnélek megölelni.

És attól, hogy te most nem szeretnél megölelni, még nem jelenti azt, hogy nem szeretsz.

Éppen ezért sokszor fontosabb lenne megkérdezni: „Szeretnéd, hogy megöleljelek?” mint automatikusan megölelni a másikat.

És talán még fontosabb, hogy képesek vagyunk-e elfogadni az elutasító választ: „Most inkább ne.”

Mert a valódi kapcsolódás nemcsak arról szól, hogy közel tudunk kerülni egymáshoz.
Hanem arról is, hogy biztonságban lehetünk egymás mellett akkor is, amikor távolságra van szükségünk.

💭 Mit érzel, amikor valaki közel szeretne kerülni hozzád, te pedig éppen távolságra vágysz?

Baracsi Zoltán integrál szemléletű önismereti

Fotó https://www.pexels.com

14/08/2026

Nem csak egy mozdulat.

Sokszor nem egy újabb jó tanácsra van szükségem, hanem csak egyetlen őszinte ölelésre. Csoportokon, egyéni üléseken és a hétköznapi életemben is tapasztalom és megélem ezt a szeretetkapcsolataimban.

Nekem az ölelés a biztonságot és a valódi kapcsolódást jelenti. Azt a pillanatot, amikor megáll az idő, a vállaimról leesik a teher, és megérkezem – a pillanatba, a kapcsolódásba. Nem kell erősnek lennem, nem kell semmit bizonyítanom: lehetek az, aki vagyok, úgy, ahogy vagyok.

Azon gondolkodtam, mennyi minősége lehet egyetlen gesztusnak:

🤗 A futó, üdvözlő ölelés – ami ad egy pici melegséget.
🤗 A szoros, óvó ölelés – ami szinte megtart, amikor a széteséshez közeledek.
🤗 A hosszú, csendes ölelés – ahol szavak nélkül összehangolódik a légzés, és megérkezem a vágyott megértésbe és elfogadásba.

És a hossza? Néha elég pár másodperc egy gyors feltöltődéshez. Máskor pedig a hosszan tartó ölelések kellenek ahhoz, hogy a testem végre igazán kiengedje a feszültséget, lenyugodjon, és töltődjön.

Minden ölelés más-más érzelmet vált ki belőlem is: néha megkönnyebbülést, néha hálát, néha pedig azt a fantasztikus érzést, hogy „nem vagyok egyedül, vagy fontos vagyok”.

Nagyon kíváncsi vagyok a ti tapasztalataitokra is:
• Neked mit ad egy ölelés?
• Milyen a „tökéletes” ölelés számodra?
• Hányféle minőségét tapasztaltad már meg az életedben?

👉 Írd meg kommentben, vagy tageld be azt a személyt, akinek most legszívesebben adnál egy óriási ölelést! 👇

🎨 Kép: AI generált illusztráció

30/01/2026

Egyetértek, felnőttként viszik a kívülről ideális életüket, de belül...A „jófiúk” és „jókislányok” sokszor nem azért jók, mert minden rendben van velük, hanem mert nem érezték magukat elég biztonságban ahhoz, hogy kimutassák a fájdalmukat. Megtanulták elnyomni a meg nem értett érzéseiket és ezáltal alkalmazkodni a környezethez, leginkább a családhoz. Így mire felnőnek a belső világuktól való elszakadás rögzül, nem tudják, mit éreznek és mire van szükségük. Nem azért, mert nincsenek érzéseik, hanem mert nem tükröződött vissza számukra a szűkebb, vagy tágabb környezetből hogy azok fontosak, validak és ennek eredményeként azok elnyomása belső mintává vált érzelemviláguk kezeléséhez. Ha egy gyerek nem kap érzelmi választ és tiszteletet, felnőttként gyakran a túlélés és a megfelelés marad, aminek tudatosítása is belső munka.

A „jó gyerekek” sokszor nem azért jók, mert minden rendben van velük, hanem mert nem érezték elég biztonságban és elfogadva magukat ahhoz, hogy kimutassák, ha valami fáj. Megtanulták elnyelni a könnyeiket, elrejteni a haragjukat, visszafogni a vágyaikat, mert nem volt, aki megtartsa őket ezekben. Így lesznek belőlük felnőttek, akik nem tudnak igazán kapcsolódni a saját érzéseikhez, nem értik, mi zajlik bennük, és nem tudják kifejezni, mire van szükségük. Nem azért, mert nincsenek érzéseik, hanem mert senki nem mutatta meg nekik, hogy azok számítanak.

A gyereknek arra van szüksége, hogy ha szomorú, megvigasztalják, ha kér, tiszteletet kapjon, ha jelez, a környezete igazodjon hozzá. Ezekből tanulja meg, hogyan vegye észre, mi jó neki és mi nem, hogyan jelezze, hogy fáj valami, hogyan higgyen abban, hogy a szükségletei fontosak. Ha mindez elmarad, akkor felnőttként is a túlélés marad: teljesíteni, megfelelni, kibírni. Csakhogy túlélni és élni nem ugyanaz.

Ahhoz, hogy valóban élni tudjunk, kapcsolódnunk kell önmagunkhoz. Felismerni, mit érzünk, és engedni, hogy helye legyen bennünk. De ez rettenetesen nehéz, ha gyerekkorban senki sem kapcsolódott hozzánk így. Ha nem láttak, nem hallottak, nem jelezték vissza, hogy fontos, amit átélünk. A megfelelési kényszer, a meg nem értettség és a kötelezettségek gyorsan felemésztenek. Mégis: felnőttként is megtanulható, hogyan figyeljünk magunkra, hogyan kapcsolódjunk a belső világunkhoz. Az első lépés mindig ugyanaz, beismerni, hogy dolgunk van ezzel.

27/01/2026

igen

Bántalmazó kapcsolatoknál gyakran előkerül a magyarázat: nehéz gyerekkor, elhanyagolás, szégyen, bántások, öröklött sérülések. Megértjük, honnan jön a másik, és ez eleinte együttérzést szül. Néha ez a fajta empátia segít is majd a feldolgozásban, ha egyszer kiszállunk belőle. De amíg benne vagyunk, addig ez a megértés gyakran visszatart. Olyan, mint egy belső alkudozás: „Nem tehet róla, őt is bántották.”

A bántalmazottak sokszor pontosan tudják, miért viselkedik úgy a másik. Értik, sőt, érzik. Sajnálják. És inkább sajnálnak, mint haragszanak, mert a sajnálat nem veszekszik vissza. Mert a sajnálat nem veszélyes. Mert a sajnálat nem szívja le még az utolsó erőtartalékot is. A konfrontáció egy bántalmazóval nem vita, hanem túlélési helyzet. És akinek már nincs belső tere megküzdeni, az inkább csendben marad, és tovább tűr. Mert nem fér bele több háború. Még akkor sem, ha otthon van a frontvonal.

De attól, hogy valaki sérült, még nem bántalmazhat másokat. És ha minden bántást megmagyarázunk a múlttal, akkor elvesszük az elismerést azoktól, akik ugyanilyen múlttal választottak más utat. Akik nem adták tovább a fájdalmat, hanem megtörték. Akik felépítettek magukban egy olyan világot, amit senki nem épített nekik. A múltunk megmagyarázhatja, kik vagyunk, de nem mentesít azért, amit másokkal teszünk. A felelősség nem ítélet. A felelősség lehetőség. A változásra. A határhúzásra. Arra, hogy aki bánt, megtanuljon megállni. És arra is, hogy aki bántva van, végre ne csak értse a másik történetét, hanem elkezdje írni a sajátját. Máshogy.

20/12/2025

igen

„Engem is vertek, de nem bánom, legalább ember lett belőlem.”

Sokan írtátok a fent idézett gondolatot a kommentekben az előző posztnál, (amely már több mint 200.000 megtekintésnél tart). Megérdemel egy külön posztot.

„Engem is vertek, de nem bánom, legalább ember lett belőlem.”

Lehet, hogy ezt nem azért mondod, mert tényleg nem fájt.
Hanem mert így könnyebb volt túlélni.

— AMIKOR GYEREKKÉNT AZ BÁNT, AKITŐL FÜGGSZ

Gyerekként, amikor az bánt, akitől függsz, akit szeretsz, akire rá vagy utalva, akkor az érzéseidet úgy kell formálnod, hogy a világ mégis valahogy élhető helynek tűnhessen számodra,

Ilyenkor két fájdalmas következtetés közül választhatsz, de ez a döntés valójában nem tudatos:

Vagy úgy látod, hogy a világ veszélyes, és nem vagy biztonságban.

Vagy úgy, hogy veled van a baj, megérdemelted, ami történt. Sőt éppen miattad történt.

Ez a második sokszor elviselhetőbb.

Mert ha azt hiszed, hogy a baj veled van, az fájdalmas ugyan, de mégis ad egy illúziót a kontrollról. Hogy ha jobban viselkedsz, ha okosabban, alkalmazkodóbban reagálsz, akkor talán nem fog fájni. Hogy rajtad múlik.

És amikor később azt mondod: legalább ember lett belőlem, sokszor az szólal meg benned, amit annak idején gondoltál erről a helyzetről, hogy elviselhetőbb legyen.

— FONTOS ÉRTENI, HOGY A VALÓDI BIZTONSÁG NEM A TÚLÉLÉS

Attól, hogy valamit túléltünk, az még nincs rendben.
Attól, hogy valami sokakkal megtörtént, attól az még nem jó és nem elfogadható.

Lehet, hogy tényleg tanultál sok mindent ezáltal.

Kitartást. Fegyelmet. Azt, hogyan ne legyél útban.

Hogyan olvasd jól mások hangulatát, hogy lásd előre a veszélyt.
Hogyan legyél jó, hogy béke legyen.

Nagyon fontos különválasztani ezt a két dolgot:

Hogy TÚLÉLTED,
és azt, hogy EZ VALÓBAN JÓ VOLT-E NEKED.

Ez a kettő nem ugyanaz.

— FONTOS MEGÉRTENI:

Amikor azt mondom, hogy a bántalmazás, a verés nincs rendben, nem azt mondom, hogy veled van a baj.

És azt sem mondom, hogy a szüleid csak rosszak lettek volna és csak rosszat akartak volna neked.

Sokszor mindezt a tanult minták miatt teszik, illetve a tehetetlenségük, túlterheltségük, eszköztelenségük miatt .

Ez érthető. De ettől még ez nincs rendben.

A lényeg:

A VERÉS NEM FEGYELMEZÉS, NEM NEVELÉS, HANEM ERŐSZAK.

Nem azért, mert mindent elront végérvényesen hanem mert a mély üzenete az, hogy: félj!

Pontosabban az, hogy: Akkor vagy biztonságban, ha tartasz tőlem!
Azt üzeni, hogy akihez tartozol, az fájdalmat okozhat.

Hogy a szeretet és a félelem összetartozhat.
Hogy ha hibázol, abból baj lehet.
Hogy az erő és a hatalom dönt.

A gyerek idegrendszere ilyenkor semmi hasznosat nem tanul csak a veszélyre fókuszál, azt viszont nagyon megtanulja.

— EZ MIÉRT NEM JÓ?

A VERÉS FÉLELMET TANÍT, BELÁTÁST NEM.
Együttműködést hozhat, de valódi önszabályozásra nem nevel.

A VERÉS MEGSZÉGYENÍTŐ
Mert nem arról szól, hogy amit a gyerek tett az nem jó, hanem arról, hogy vele van a baj.

A VERÉS ÖSSZEKEVERI A SZERETETET A KONTROLLAL.
Ha valaki egyszer szeret, egyszer bánt, akkor a kontroll, az agresszió és a szeretet összekeveredik.

Akkor pedig a közelség ijesztővé válik. Akkor és utána is.

Pedig a közelség jelenthetne biztonságot is. Jó kötődést.

ROSSZ MINTÁT AD AZ INDULATKEZELÉSHEZ.
Mert azt tanítja, hogy ha baj van, erővel, agresszióval oldjuk meg.

FELELŐSSÉGET TESZ A GYEREK VÁLLÁRA.
Azt sugallja, hogy miatta történt, pedig lehet, hogy csak a felnőttnek nincs más eszköze.
A felnőtt indualtaiért soha sem a gyerek a felelős.

KISZÁMÍTHATATLANNÁ TESZI A VILÁGOT.
A gyerek megtanulhatja, hogy nem tudja, hogy mikor lesz baj, ezért jobb mindig résen lenni.

A szorongás is pont ezt üzeni.

— A MÚLT UTÁN A JÖVŐ A LEGNAGYOBB KÉRDÉS

Mert nem az a kérdés, hogy te kibírtad-e.
Hanem az, hogy ezt kell-e továbbadni.

És hogy lehet-e határt tartani bántás nélkül.

Lehet.

— A HATÁRHÚZÁS NEM EGYENLŐ AZ ERŐSZAKKAL

A HATÁR megállítja a gyereket, ott ami nem biztonságos számára.
Az ERŐSZAK fájdalmat okoz, hogy a gyerek féljen.

A HATÁR lehetőséget és időt ad átgondolni, megpihenni, újrakezdeni. Az ERŐSZAK addig megy, ameddig a gyerek elhallgat.

A HATÁR megmutatja, hogy a tetteknek milyen következményeik vannak. Az ERŐSZAK nem tanít, hanem maga a következmény.

— MIÉRT KÖNNYŰ RAGASZKODNI AHHOZ, HOGY NEM BÁNJUK?

Mert ha kimondjuk, hogy ez nem volt rendben, akkor nemcsak a történteket kell újraértékelni, hanem az érzéseket is.

Akkor át kell értékelni a lojalitást, a szeretetet, a hálát azért, ami volt.
És a szomorúságot, a gyászt azért, ami nem volt.

Sokszor könnyebb a régi értelmezésnél maradni, mert félelmetesnek tűnhet átélni azt, ami mögötte van:
a haragot, a veszteséget, és azt, hogy akkor védelemre lett volna szükségünk, hogy a szülőnek nem voltak megfelelő eszközei.

Pedig lehet egyszerre igaz, hogy szeretted őket, és hogy fájt, amit tettek.

Lehet egyszerre igaz, hogy igyekeztek, hogy nem akartak rosszat és az, hogy ártottak.

A kettő nem zárja ki egymást. Nagyon sokszor mindez együtt igaz.

— MIT TEHETÜNK HELYETTE?

A fizikai bántalmazás nem csupán pillanatnyi indulat és nem olyasmi, amit majd elfelejt a gyerek.

Az erőszak a biztonság rombolása.

A biztonság az alap: enélkül nincs fejlődés, nevelés, tanulás, csak túlélés.

És igen: ettől még lehetnek határok.
A bántás abbahagyása nem jelenti a határok feladását.

A határ lehet határozottság, következmény, együttműködés és következetesség.

A büntetésnél a határt a fájdalomból érzi a gyerek.
A következménynél az üzenet az, hogy vigyázok rád, és nem engedem azt, ami nem biztonságos.

A megszégyenítés azt tanítja, hogy rossz vagy.
A visszajelzés azt tanítja, hogy amit tettél, az nem volt jó, de te ettől még szerethető vagy.

A fenyegetés agresszió, ami ijesztő.
A szabályok és a keretek pedig biztonságot adnak.

— HA SZÜLŐKÉNT TÚL FESZÜLT VAGY

Nem könnyű higgadtnak maradni, és nem is lehet mindig.
De fontos felismerni, amikor túl feszültek vagyunk.

Ilyenkor segíthet egy kis szünet, lassítás, pár mélyebb kilégzés, egy rövid eltávolodás, egy kis csend, ami épp lehetséges. Nem mindig van jó megoldás.

Érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy:

AMIT MOST TESZEK, ANNAK A CÉLJA NEVELÉS VAGY FESZÜLTSÉGLEVEZETÉS?

Ha feszültséglevezetés, akkor tudd, hogy nem az a valódi célja, hogy a gyerek változzon, hanem az, hogy te visszatalálj a saját önkontrollodhoz.

— HA MÉGIS MEGTÖRTÉNT

Ha mégis megtörtént a bántás, akkor sosem késő a jóvátétel. Sőt rendkívül fontos!

Lehet bocsánatot kérni, és kimondani azt, hogy sajnálom, megijedtem, elvesztettem a kontrollt, de nem szabad bántanom téged, az elnézésedet kérem, legközelebb ilyenkor inkább lassítok és más megoldást keresek…

Ezzel nem adjuk fel a szülői tekintélyt, sőt, ezzel van lehetőségünk visszakapni azt.
Ezzel éppen felelősséget, önreflexiót, biztonságot és kapcsolódást tanítunk.

— AZ OK

Mindig érdemes átgondolni, mi váltotta ki a helyzetet.
A leggyakoribb okok hétköznapiak, például fáradtság, alváshiány, rohanás, tehetetlenség érzése, magányosság érzés stb.

Nagyon sokszor nem a gyerek rosszasága, hanem a szülő túlterheltsége az, amin mindez múlik, túl sok teher, anyagi vagy párkapcsolati nehézségek, a saját gyerekkori minták, fáradtság.

De mindez nem mentség.
Ugyanakkor segít megérteni, hogy mi a probléma.

Ha érted, hogy mi az ok, akkor könnyebb ott segítséget kérni, ahol tényleg szükség van rá.

Mert a legtöbb bántalmazás ott történik, ahol a felnőtt egyedül marad a feszültségével, ahol nem lát más kiutat.
Mindig van más megoldás, de a feszültség és az indulatok sokszor a megszokott vagy gyerekként megélt irány felé sodornak.

A határ megállít.
Az erőszak megfélemlít.
Ez a kettö nagyon nem ugyanaz!

Ha fontosnak érzed a fentieket, kérlek oszd meg ezt a bejegyzést.
További hasonló tartalmakért pedig kövesd az oldalt.

21/10/2025

Hány darabos az önismereti puzzle?

• Mennyi lelki sérülésem, traumám van még, ami a teljességem megélését korlátozza?

• Mennyi szerepszemélyiséget működtetek azért, hogy ebben a kultúrközegben elfogadjanak, megfeleljek, figyelmet, vagy szeretetet kapjak?

• Milyen árnyékrészeimre nem vagyok hajlandó ránézni és elfogadni – amik időről időre megmutatják magukat a másikban, újra és újra megadva a lehetőséget, hogy megdolgozzam és integráljam?

• Milyen emlékeket nem tudok felidézni, mert a fájdalmas érzelmi töltet miatt lehasítottam és a tudattalan legtávolabbi zugába száműztem?

• Milyen transzgenerációs mintákat viszek tovább, mert sajátomnak hiszem?

• Milyen kognitív torzításokkal élek, amelyek igazságába kényszeresen kapaszkodom?

S bár a válaszok nem mindig jönnek könnyen, minden apró felismerés közelebb visz önmagamhoz, ahhoz az igazsághoz, aki én vagyok.

A válaszok sokféleképpen érkezhetnek, aha élményként, tomboló viharként, vagy akár hangos fájdalomként, de érkezhet csöndes megértésként, amikor összeáll az ok - okozat összefüggése.

Amikor egy újabb darabot, sok munkával a helyére tudok illeszteni, mindig jön az örömteli, csendes változás. Belül is és a külvilágban is megjelenik a tágulás.

Lassan, szinte észrevétlenül.
Halkan, szinte suttogva: igen, közelebb kerültem a saját igazamhoz, a belső magom lényegéhez.

Közelebb kerültem a teljességemhez – rálátással, megértéssel, önmunkával, megdolgozódással.

Minden kis lépés, amit megteszünk önmagunk felé, értékes és fontos, még akkor is, ha épp láthatatlan, észrevehetetlen, vagy csak részeredményként értékeljük.

Az önreflexió nem könnyű egyedül. Elfogadó támogatás, egy segítő szakember vagy támogató közösség / csoport – szerepe kiemelkedő a mélyebb változások elérésében.

A változás nem lineáris, inkább hullámzó, visszaesésekkel és elköteleződés, valamint türelem nélkül nem megy.

A tudatos jelenlét gyakorlása kulcsfontosságú a belső béke és önelfogadás kialakításában – különben marad az „automata pilóta”.

A belső kritikus hangját például meghallani és tudatosítani, valamint kezelni lehet tudatossággal, nem elnyomással és tagadással.

Ez a tudatosság tudja enyhíteni a belső konfliktusokat, megvilágítva azokat a témákat, amikkel még dolgom van.

Ne feledd: nem vagy egyedül ezen az úton. Amint elindulsz, az út lassan feltárul előtted.

Amennyiben neked is vannak kérdéseid, keress privát üzenetben.
Baracsi Zoltán integrál szemléletű önismereti mentor

03/09/2025

Egy fotó, egy történet

Ez a fotó kb. ötvennégy éve készült egy gyerekről.
Vidéken, az ország keleti részében, egy álmos kisvárosban.

Épp, hogy a testét és érzékszerveit használatba véve elindult a nagyvilág felfedezésére, napról napra távolodva az anyai ölelésből. Tanulta és megérteni próbálta a világot – sokszor magányosan, később már a hasonló sorsú utcabeli gyerekekkel bandázva.

Nem működött körülötte sok minden. Nem volt harmonikus családi kapcsolódás, nem az érzelmi szükségleteire kapott választ, hanem arra, amit akkoriban a szülők helyesnek gondoltak, vagy épp adni tudtak. Gyakran elérhetetlenek voltak. Nem volt békesség, nyugalom, harmónia, jóllét.

És mégis: szép emlékek is születtek.

Túlélte a gyermekkort, a csetlő-botló, egyszerre vagány, gátlásos és szégyenkező kamaszkort. Elvágyódott, majd el is költözött a szülővárosából – nem túl messzire, csak a fővárosig.

Kinyílt számára a világ.
Olyan életet tapasztalt, amire korábban sem rálátása, sem lehetősége nem volt. Kipróbált sok mindent, utazott, követte a divatot és a zenét, vágyott mindarra, amire mások is.

Kudarcok és sikerek érték, ahogy az lenni szokott.

Családot alapított, gyermeke született. Megélte, hogy a lehető legjobb helyen van: saját, szerető családjában.

Idővel azonban mindez szürkült, kopott, zaklatottabb, majd elviselhetetlen lett. Nem értette, mi a baj vele, miért nem működnek az élet dolgai, hiszen „így működnek”.

Az alkohol nem segített. Egy ideig semmi nem segített.
Elkezdett keresni. Olvasott, beszélgetett, videókat nézett. Mi ez a széthullás? Depresszió? Kiégés? Életközepi válság?

Sok mindent megértett, de nem tudta úgy alakítani az életét, ahogy szerette volna. Nem ismerte fel az érzelmeit, nem tudta, mire van valóban szüksége.

Nem értette, hogy a testében állandóan jelen lévő feszültség: a szorongás. Hogy a pörgő gondolatait ezért nem tudja leállítani. Hogy az étel ízetlenné vált, az alvás felborult, a színek eltűntek az életéből.

Ekkor kezdett önismerettel foglalkozni.

Segítséget kért: pszichológustól, kineziológustól, önismereti mentortól, buddhista tanítótól. Részt vett tréningeken, férficsoportban.

Eddig ismerős? Az X generációból sokaknak lehet hasonló megélése.

Igen, az a gyerek én vagyok.

Egy teljesen új utat találtam.

Integrál pszichológiát tanultam, sajátélményü csoportokban pszichodrámán, családállításon és Bodyway-en vettem részt és gyógyultam. Táborokban, tradicionális elvonulásokon voltam. Tanultam és folyamatosan dolgoztam az elakadásaimon.

Most, ötvenöt évesen, így gondolok vissza az életemre: elfogadással, elérzékenyüléssel, örömmel, szeretettel és hálával.

Amikor tudtam kérni, mindig érkezett támogatás és megtartás – sokszor váratlan helyekről, formákban, amelyekre nem is gondoltam volna.

Ahogy egyre több információm lett önmagamról, jöttek az „Aha!” élmények, terápiával az érzelmi oldódások, kikönnyülés.

Amint közelebb kerültem önmagamhoz, nemcsak arra láttam rá, hogy mit csinálok és hogyan működöm, hanem arra is, hol vannak az elakadásaim, mikor keletkeztek, mit kezdhetek velük.

Küzdöttem szégyennel, határhúzással, veszteségfeldolgozással, önértékelési problémával, halogatással, gátolt viselkedéssel, szorongással. Sok gyerekkorban keletkezett.

Tudom, hogy mindezek újra és újra bekopoghatnak.

De ma már az éppen aktuális szintemről foglalkozhatom velük.

Figyelem, miből és milyen tanítás érkezik rólam, önmagamról. Tudom, minden hozzátesz valamit, vagy megmutat számomra valami értékeset.

Nem éreztem még magam ennyire teljesnek.

Még nem szólt ennyire rólam az életem. És már tudom: nagyrészt rajtam múlik.

Vigyázok a gondolataimmal, a szavaimmal, mert tudom: azokkal teremtem a valóságomat.

Tudok hálás lenni, gyakorlom az elfogadást.

Hiszem, hogy minden nehézből van kiút.

Van neked is hasonló megélésed?

01/09/2025

ismét egy igen 🤔

✨ Ne vegyél mindent személyesnek! ✨
Sokszor hajlamosak vagyunk magunkra venni mások szavait, tetteit vagy hangulatát. Pedig ezek legtöbbször nem rólunk szólnak, hanem az ő belső világukat tükrözik.

👉 Emlékezz:
• Az emberek tettei őket jellemzik, nem téged.
• Az elutasítás nem határozza meg az értéked.
• A kritika gyakran önbizalomhiányból fakad.
• Amit mások gondolnak, az nem a te problémád.
• A csend nem mindig baj.
• Nem kell mindenkinek kedvelnie.

💛 Védelmezd a békédet, és ne engedd, hogy mások negativitása elvegye a fényedet.

🌸 Légy kedves magadhoz, és emlékezz: a te értéked nem mások véleményéből fakad, hanem belülről. 🌸