27/07/2026
Európa 300 éve...vajon hogy élték túl?😏
A 17. század folyamán, ha valaki ellátogatott a Párizs közelében fekvő versailles-i palotába, minden pompája és fényűzése ellenére meglepve tapasztalhatta, hogy az épületben nem voltak fürdőszobák.
A középkorban nem léteztek fogkefék, dezodorok vagy illatszerek, a vécépapírról nem is beszélve. Az emberi ürüléket egyszerűen az épületek ablakaiból öntötték az utcára.
Ünnepségek alkalmával Versailles konyhái akár ezerötszáz ember számára is készítettek lakomát, gyakorlatilag mindenféle higiéniai előírás nélkül.
A korszakot ábrázoló mai képeken gyakran látunk legyezővel hűsölő embereket, ám ennek oka nem feltétlenül a hőség volt. A nők szoknyája alól erős szag áradhatott, mivel az intim tisztálkodás szinte teljesen hiányzott. Fürödni ritkán fürödtek, részben a hideg, részben pedig a vezetékes víz szinte teljes hiánya miatt.
Csak az arisztokraták engedhették meg maguknak, hogy szolgák legyezzék őket, így próbálva eloszlatni a testből és a leheletből áradó kellemetlen szagokat, valamint távol tartani a rovarokat.
Napjainkban Versailles látogatói a páratlan szépségű kertekben gyönyörködnek, a monarchia idején azonban ezek a híres udvari fogadások alkalmával gyakran illemhelyként is szolgáltak, mivel valódi vécék nem álltak rendelkezésre.
A középkorban az esküvők jelentős részét júniusban, a nyár kezdetén tartották. Ennek állítólag az volt az oka, hogy az év első alaposabb fürdésére májusban került sor, és júniusra a testszag még elviselhetőnek számított. A menyasszonyok azonban virágcsokrot tartottak maguk elé, hogy elfedjék a kellemetlen szagokat — innen eredeztetik a menyasszonyi csokor hagyományát.
A család tagjai egyetlen, forró vízzel megtöltött nagy kádban fürödtek. Elsőként a családfő merülhetett a vízbe, utána pedig a többiek következtek életkor és rang szerint. A csecsemők maradtak utoljára, amikorra a víz már olyannyira beszennyeződhetett, hogy akár életveszélyessé is válhatott.
A háztetőknek gyakran nem volt belső burkolatuk, a gerendák között pedig kutyák, macskák, patkányok és csótányok húzták meg magukat. Amikor esett az eső, és a tető beázott, az állatok olykor egyszerűen lepotyogtak a lakótérbe.
Akik megengedhették maguknak, ónedényekből étkeztek. Bizonyos élelmiszerek, például a paradicsom azonban reakcióba léphettek a fémmel, és súlyos, akár halálos mérgezést is okozhattak. Emiatt a paradicsomot hosszú időn át mérgező növénynek tartották.
Ónkupákból sört vagy whiskyt is fogyasztottak, és az alkohol, valamint az ón oxidációs termékeinek együttes hatása narkolepsziára emlékeztető állapotot idézhetett elő. A járókelők ilyenkor azt hihették, hogy az illető meghalt, ezért elszállították, és megkezdték a temetés előkészületeit.
Az elhunytat a konyhaasztalra fektették, miközben a családtagok és barátok mellette virrasztottak, ettek és ittak, arra várva, hátha mégis magához tér. Ebből eredeztetik az angol „wake”, vagyis a halottvirrasztás hagyományát.
Angliában a temetők szűkös befogadóképessége miatt a sírhelyeket gyakran újra felhasználták. A maradványokat kiásták, majd osszáriumokban, azaz csontházakban helyezték el. Régi koporsók felnyitásakor olykor karcolásnyomokat találtak a fedél belső oldalán, ami arra utalt, hogy az illetőt esetleg élve temették el.
Ennek megelőzésére állítólag kötelet kötöttek a halott csuklójára, amelyet a koporsó fedelén fúrt nyíláson át egy, a sír fölé helyezett haranghoz vezettek. Valaki több napon át őrséget állt a sírnál, és ha a „halott” magához tért, kézmozdulatával megszólaltathatta a harangot.
A ma is használatos angol „saved by the bell”, vagyis „a harang mentette meg” kifejezést gyakran e gyakorlattal hozzák összefüggésbe.
