17/09/2026
Szombaton megosztok majd veletek egy walesi mítoszt. Újraolvasva nehéz volt nem felismerni benne azt a régi mintázatot, amelyet ma is működtetünk. Pedig a történet sok száz éves. De mielőtt elmesélem, érdemes megállnunk egy pillanatra, és átgondolnunk, mi is a mítoszok szerepe az életünkben.
Miért és hogyan tud egy régi történet ma is hatással lenni ránk? Mit mutathat meg a személyes életünkből, és azokból a társadalmi normákból, amelyek megszabják, mit tartunk elfogadhatónak.
------------
A mítoszok régóta kísérnek, az utóbbi időben azonban mintha még közelebb léptek volna hozzám. Nem egyszerűen régi történetek. Talán egy időn túli világ követei… régről érkeznek, de nem rekedtek a múltban.
Nem azért fordulunk a mítoszok felé, hogy megfejtsük, mit „jelent” a történetekben egy erdő, egy öregasszony, egy alászállás vagy egy küszöb.
Ha kész jelentéseket rendelünk hozzájuk, könnyen megeshet, hogy éppen azt zárjuk be, ami általuk nyílhatna meg. Inkább annak érdemes figyelmet szentelni: mi történik velünk, amikor belépünk egy-egy történet világába?
Életünk átmeneti időszakaiban különös jelentőségük van a történeteknek. Amikor az addig ismert rend felbomlani látszik, és még nem látjuk, mi az, ami formálódik, a szavak pedig gyakran kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy megnevezzük mindazt, ami bennünk zajlik.
A változókor életünk egyik legintenzívebb átmenete, és ma már többet beszélünk róla, mégis leginkább testi tünetekről, hormonális változásokról és lehetséges kezelésekről esik szó. Mindez fontos, de semmit sem mond el arról az átrendeződésről, amely az életünk egészét érintheti.
A mítoszok nem magyarázzák meg, mit kell átélnie egy változókorban lévő nőnek. Nem kínálnak egyetlen, mindenkire érvényes történetet sem.
De egy alászállás, egy leválás vagy egy küszöb képe mégis megszólíthat valamit abban, aki maga is ismeretlen területen bolyong. Nem azért, mert a történet feltétlenül róla szól, hanem mert találkozhat benne valamivel, aminek addig nem volt neve.
Amikor egy történettel dolgozunk, nem azt keressük, melyik szereplő kinek vagy minek felel meg. Nem kész megfejtést illesztünk a képek mögé. Arra figyelünk, hol változik meg a légzés, mikor bukkan fel bennünk az ellenállás, mi az, ami váratlanul közel kerül, és mi az, amitől legszívesebben elfordulnánk.
Lehet, hogy nem az egész történet érint meg bennünket. Talán csak az egyik szereplő, egy gesztus vagy egy mondat marad velünk. Néha éppen az, amelyiket elsőre nem értjük, vagy akár el is utasítjuk. Sokáig hordozhatjuk magunkban anélkül, hogy tudnánk, miért „nem enged el”.
A történet távolságot is teremt. Nem kell közvetlenül arról beszélnünk, amihez még nincsenek szavaink, vagy ami még túlságosan közel van ahhoz, hogy szavakkal kifejezhető legyen. Kezdetben elegendő lehet, ha egy kicsit belépünk a történetbe, figyelünk arra, mi történik velünk, időt és teret engedünk annak, hogy a mítosz hasson ránk.
A változókor – életünk más nagy átmeneteihez hasonlóan – ambivalens érzelmeket válthat ki belőlünk. Egyszerre lehet jelen a veszteség és a felszabadulás, a bizonytalanság és egy újfajta erő, a visszahúzódás vágya és egy addig háttérben maradt énrész előrelépése.
A hétköznapi elme mindig választani akar „jó” és „rossz” között. A mítosz nem siet feloldani az ellentmondásokat. Képes egyetlen történeten belül megtartani mindazt, amit önmagunkban még egymással harcoló ellentétekként élünk meg. És nem mindig vigasztal, nem kínál önigazolást. Zavarba hozhat, kihívás elé állíthat, olyasmivel szembesíthet, amit legszívesebben elkerülnénk.
Ha valóban belépünk egy mítosz világába, és mély kapcsolatba kerülünk vele, talán még arra is ráeszmélhetünk általa, hogy egy nálunk nagyobb folyamat részei vagyunk.
Akkor őrizhetjük meg igazán a mítoszok élő természetét, ha nemcsak megfejteni és használni akarjuk őket, hanem engedjük, hogy a történetek beszéljenek hozzánk.
