Pszichovilág

Pszichovilág Ha változást szeretne az életében, mi segíthetünk megtalálni a változáshoz vezető utat.

09/09/2026

El sem tudjuk képzelni, hány nő él úgy párkapcsolatban, hogy a férfi szerint rendben van a szex, miközben ő csak kibírja.

A szokásos sztori. Este fél tizenegy. A gyerekek alszanak, a lakás elcsendesedett, a nő pedig már attól megfeszül, hogy a férfi hozzáér a derekához. Pontosan ismeri a következő mozdulatot, ezért fejben számolni kezdi, vajon most mennyi ideig tart. Közben próbál úgy viselkedni, mint aki akarja, mert a múltkor is megkapta, hogy „miért vagy ilyen merev”. Ehhez képest a testi fájdalom egyszerűbbnek tűnik, meg lehet szorítani a lepedőt, és közben arra gondolhat, hogy mindjárt vége. A „nem” után viszont még órákig, vagy másnap estig viselni kell a következményeket.

Van, amikor a nőnek sikerül összeszedni magát és ilyenkor bátran kimondja, hogy legutóbb sem esett jól, most fáradt, nincs kedve, majd holnap. A férfi nem fogja le, bár célzottan közvetíti felé, hogy házastársi kötelessége és különben is, ez örömforrás, mindenki szeret szexelni, mi hát a rossz benne? Ő miért nem vágyik rá? Nem normális, aki nem akar szexelni.

Nos, ha mégis elmarad, akkor megváltozik a levegő.
Este nincs „jó éjt drágám”, reggel kizárólag annyit hallani, hogy „elfogyott a tej”, „hatra megyek a gyerekért, előtte hozzak valamit a boltból?”.
Minden mozdulatából érzi, hogy most fizeti meg az árát annak, hogy kiállt önmagáért. Azért olyan kegyetlenül szar ez a helyzet, mert könnyű azt mondani: „én ugyan semmit nem csináltam”.

Technikailag valóban, semmit nem csinált.
Viszont a másik pontosan tudja, mi történik a visszautasítás után.

Kérdezem, mennyire szabad az az igen, amit azért vállalsz be, mert pontosan tudod, milyen kegyetlen műsor jön a nem után?

Persze, fájhat a visszautasítás.
Lógó orral, csalódottan, sértett üzemmódban hiányolhatod a közelséget. Ez érthető és emberi, csakhogy a felnőtt intimitás ott kezdődik, hogy ezt anélkül is kibírod, hogy még aznap este vagy másnap érzelmi büntetőtelepet csinálnál a lakásból.

A több napos hallgatás, fagyos tekintet, célozgatás, kedvesség és szeretet megvonása , valamint az „akkor nekem sincs kedvem semmihez” a megleckéztetés durva módja. Ezzel az az üzenet érkezik, hogy a tested a tiéd, viszont készülj fel arra, hogy megfizetsz azért, ha élni mersz ezzel a jogoddal.

Ilyen helyzetben a nő először nemet mond, majd idővel mérlegel.
Megéri a reggeli fagyos légkör, az érzelmi zsarolás, vagy újra és újra azt hallgatni, hogy „neked mindig van valami bajod”?

A saját vágyait háttérbe szorítva kezdi elveszíteni a szabadságát.
A test már előre befeszül. Csökken az izgalom, elmarad a nedvesedés, megfeszül a medencefenék, a következő együttlét még fájdalmasabb lesz.
Később minden ölelés gyanús, hiszen rendszeresen elvárta, hogy utána legyen szex.
A nő elhúzódik, amit a férfi újabb elutasításként érzékel. Néhány óra múlva megerősítést akar, hogy kívánja és akarja, ettől viszont még nagyobb lesz a nyomás. Szép kis ördögi kör, ugye? Nincs kiszállás a körhintából.

Ezt tilos elintézni azzal, amire sok férfi hajlamos ilyenkor, hogy „minden fejben dől el”.
A háttérben ezernyi dolog állhat a viselkedésén kívül, pl. endometriózis, vulvodynia, fertőzés, hormonális változás, szülés utáni állapot, menopauza, hegesedés, medencefenéki feszülés vagy más nőgyógyászati ok.

Vésd jól a fejedbe: a fájdalom jelzés, nem női teljesítményhiba.

A társadalmunk és benne a családi hagyományaink megtanítottak minket arra, hogyan legyünk figyelmetlenek.
Sok nő a hálószobában eljut odáig, hogy „inkább megcsinálom, csak ne legyen belőle cirkusz”.

A férfi közben arra gondol, hogy a szex a párkapcsolatban olyan dolog, ami jár, és a visszautasítás személyes minősítés. Nem azt hallja, hogy „ma nem szeretnék szexelni”, hanem úgy fordítja le magában, hogy „nem vagy elég jó férfi”, „nem kívánlak, bajom van veled”. Íme egy újabb kör, ahol a csalódásból sértettség, a sértettségből követelés, a követelésből nyomás lesz.

Így készül a párkapcsolat ördögi konyhájában az az abszurd hálószobai rendszer, ahol az egyik fél teste szolgáltatásként működik, a másik pedig a szolgáltatás szüneteltetését érzelmi támadásnak veszi.

Hosszú távon ez a helyzet alaposan szétcincálja a vágyakat. Bekapcsol az érintés elkerülése, a düh, a szégyen, az undor, végül már egy aprócska ölelés sem lesz biztonságos, mert túl sok rossz élmény tapadt hozzá.

A változás első lépése, hogy az elutasítást és a fájdalmat komolyan vesszük, megbeszéljük mi lehet az oka, és a büntető reakciókat befejezzük. Nyilván, ehhez két felnőtt emberre van szükség.
A „nem” újra olyan szó lesz, amit bárki kimondhat anélkül, hogy a büntetés előszobájában érezné magát. Hidd el, jót tesz az, amikor az ölelés végre csak ölelés, az érintés csak érintés lesz és semmi több.

Mondtál már igent csak azért, mert tudtad, milyen ára lenne a visszautasításnak?

-----
Aranyos Zsolt
pár- és családkonzulens

08/09/2026

Fájdalmat okozok neked, hogy végre te is érezd, mennyire fájt nekem. És ezzel még nincs vége...
----
Összeszedi magát és azt mondja a párjának: „Nagyon megbántottál, ahogy tegnap beszéltél velem.”
Elvileg elindulhatna két felnőtt ember között egy értelmes beszélgetés, amiből a végére némi figyelem, a felelősségvállalás után pedig erős kapcsolat is születhetne.
Helyette marad a szokásos válasz: „És szerinted, nekem nem fájt, amit a múlt héten te csináltál?” Hurrá, sikerült úgy rendezni a másik fájdalmát, hogy közben egyetlen másodpercig sem kellett foglalkozni vele.

Lehet, hogy nem találom fel a spanyolviaszt amikor azt mondom, hogy a párkapcsolatok tele vannak olyan makacs működésekkel, amelyekhez jobban ragaszkodunk, mint magához a kapcsolathoz. Például egy régi sérelemhez, ami szinte családtagnak számít. Sőt, idővel a kapcsolat rendezése ijesztőbb lesz, mint tovább haragudni, mert a haraggal legalább pontosan tudjuk, ki a hibás és mihez kezdjünk a másikkal.

Furi, de igaz, hogy a régi fájdalom idővel sokkal több lesz, mint valami rossz emlék. Egyfajta jogcímmel, erkölcsi fölénnyel, logikus felmentéssel jár, továbbá bármikor előrántható bizonyíték lesz arra, hogy „azért beszélek veled így, azért hallgatok napokon át, azért szúrok oda vacsoránál, azért ellenőrzöm, kivel beszélsz, azért hozom fel újra a kedvenc 2019-es októberi témát, mert egyszer már megbántottál".

És valljuk be, jellemfejlesztés helyett ezerszer kényelmesebb abban az állapotban sátorozni, amelyben mindig van nálad egy Joker, amivel viszel mindent, vagyis amit jogosan a másik fejéhez vághatsz.

A rendezésnek mindig ára van. Kevés az, hogy „te kezdted”. Ebben az esetben neked is meg kell nézned, mihez kezdtél a fájdalmaddal. Megpróbáltad feldolgozni, beszéltél róla, határt húztál, döntéseket hoztál, vagy évek óta büntetésként adagolod vissza a párodnak? Megvetően beszélsz vele? Minden vita végén előveszed ugyanazt? Hallgatással bizonytalanságban tartod? Szándékosan megvonod tőle a gyengédséget, hogy érezze annak hiányát? Szexszel büntetsz? Azzal fenyegeted, hogy elhagyod, de csak azért, hogy megijedjen?
Jó kifogás, de nem működik, hogy „de hát ő okozta az egészet”. Az első bántásért nyilván ő felel. Azért viszont te felelsz, hogy mihez kezdesz vele egy vagy öt évvel később.

A meghallgatás a párkapcsolat nehéz műfaja.
A párod azt mondja: „durván beszóltál.” Mi lenne, ha nem mondanál semmit, csak húsz másodpercig befognád a szád és ennél a mondatnál maradnál? Tudom, ma már ez is soknak számít, hiszen a videókat is tovább görgeted három másodperc múlva, ha nem elégíti ki az igényeid.

Azonnal érzed a késztetést, hogy visszaszólj:
„Nekem is szarul esett.” „Te ugyanígy csináltad.” „És arra emlékszel, amit te mondtál?” „Persze, már megint én vagyok a szemét.”

Ezek remek mondatok arra, hogy továbbra se kelljen meghallani semmit. Elvégre kizárólag a saját fájdalmad lehet jogos, az, amivel foglalkozni kell, amit meg kell beszélni.

Ezért történhet meg az, hogy a párod mondatának közepén ráborítod a saját problémád, és azonnal visszaveszed tőle a figyelmet. Mintha valaki azt mondaná, hogy ráléptél a lábára, te pedig azonnal az arcába tolod, hogy neked meg tegnap fájt a derekad.

Sokszor már az is komoly munkának számít, hogy két ember megtanulja: csak azért, mert húsz percig az egyik fél fájdalmáról beszélünk, a másik története nem szűnik meg létezni.
Hidd el, nem kell azonnal visszavágni csak azért, nehogy véletlenül úgy tűnjön, a másik nyert.

És most jöjjön egy kellemetlen felismerés.
Sokan tényleg nem tudnának mit kezdeni azzal, ha végre nyugalom és vitamentes hetek lennének.

A konfliktus, a sértődés, a feszült hallgatás, a kiabálás, a duzzogás egyaránt ismerős lakótársak.
Ahogyan az is, hogy a másik mindent megtesz annak érdekében, hogy kitalálja, mi bajod. Sőt, hogy fokozd az izgalmat, ilyenkor a szeretetet és közeledést is visszatartod, és arra figyelsz, mikor kezd a párod kapálózni érte. Ilyen helyzetben legalább tudod, mi következik, mikor kell támadni, védekezni, visszahúzódni, mikor kell büntetni, esetleg rávenni a másikat, hogy ő kérjen bocsánatot.

A békésebb kapcsolat ehhez képest gyanúsan unalmas.
Nincs mit megfejteni, kinyomozni, nincs miről pletykálni a kávézóban, nincs kit sarokba szorítani, nincs háromnapos sértődés, amit aztán paradox módon a megbántott fél közeledése felold.
Kimondod, hogy megbántottál, a másik pedig - kapaszkodj meg - magától azt mondja, hogy sajnálom.

Na és mi a francot kezdjek veled, amikor nem kell büntetnem?
Mit kezdjek magammal, amikor kiderül, hogy mégsem te vagy minden nyomorúságom forrása? Hogyan legyek közel hozzád úgy, hogy közben szorongatom a kezemben régi számlát, amit bármikor benyújthatok?

Az idegrendszer elég földhözragadt módon működik. Amit sokáig ismert, ahhoz hozzászokik. A feszültség lehet sokkal otthonosabb, mint a nyugalom. Sőt, a kiszámíthatatlanság ismerősebb, mint az annyit emlegetett „csak legyen béke közöttünk, ez az egyetlen vágyam”.
Bizony, bizony. Könnyű összekeverni az ismerőset azzal, ami a javunkat szolgálja.
Ráadásul a megszokott öri-hari konfliktusokban ugyanaz a logika dolgozik. Fájdalmat okozok neked, hogy végre te is érezd, mennyire fájt nekem.

A legdurvább fejezet akkor kezdődik, amikor a sérelem nemcsak az lesz, ami történt veled, hanem azonosulsz vele. Eleinte azt mondod: „megbántottak”. Később úgy élsz, mint „az ember, akit mindig megbántanak”.
Az elsőben múltad, a másodikban szereped van.

A gyógyulás ijesztővé válhat.
Mihez kezdesz azzal, amikor már nem te vagy a megcsalt feleség, az elhanyagolt férj, az örökké félreértett társ? Mihez kezdesz azzal, hogy a másik tényleg változik, bocsánatot kér, figyel rád, és nincs mit odacsapni az asztalra az égbenyúló viták közben.
Ilyenkor kiderülhet, hogy a konfliktus nemcsak fájdalmat okoz, időközben hasznosabb partnerré vált, mint a szeretet kifejezésének megtanulása.

>>Gyógyítjátok a régi sérelmeket,
vagy egymás ellen használjátok?

07/09/2026

Amit magadról hiszel, arra gyűjtöd a bizonyítékokat

“Tudtam, hogy elrontom.”
“Tudtam, hogy ő is elmegy.”
“Tudtam, hogy nem vagyok elég.”

Állj meg egy pillanatra ennél a szónál: tudtam.

Nem lepődtél meg. Nem estél kétségbe. Igazad lett.
És valahol legbelül ez még jól is esett, hiszen az agyad számára fájdalmasabb tévedni önmagáról, mint szenvedni.

AZ AGYAD NEM AZ IGAZSÁGOT KERESI
Az agyad egyetlen dolgot akar: hogy a világ kiszámítható legyen.

Ezért minden reggel felébredsz egy hittendszerrel önmagadról, és a nap hátralévő részében gyűjtöd hozzá az adatot.

Aaron Beck, a kognitív terápia atyja ezt sémának nevezte. Egy belső szemüveg, amit gyerekkorban kaptál, és azóta sem vettél le. Nem tudsz róla, hogy rajta van. Csak annyit érzékelsz, hogy a világ pontosan olyan színű, amilyennek gondolod.

Így működik ez a gyakorlatban:
- Ha azt hiszed, terhére vagy másoknak, akkor a barátnőd késve érkező válaszüzenete bizonyíték.
- Ha azt hiszed, nem vagy szerethető, akkor a párod fáradt hallgatása a bizonyíték.
- Ha azt hiszed, mindig te húzod a rövidebbet, akkor a piros lámpa is bizonyíték.

Mindeközben aznap kaptál három kedves üzenetet, egy ölelést és egy dicséretet.

Azok nem számítottak.

Az agyad kidobta őket, mert nem illettek a történethez.

A KEGYETLEN RÉSZ: NEM CSAK SZŰRSZ, TEREMTESZ IS

Itt válik ez igazán fájdalmassá.
Ha csak szűrnél, félreértenéd a valóságot. Csakhogy te alakítod is.

Robert Rosenthal híres kísérletében tanárokkal közölték, hogy bizonyos gyerekek kiemelkedő tehetségek. Véletlenszerűen választották ki őket. Év végére ezek a gyerekek tényleg jobban teljesít***ek. A tanárok elvárása formálta a valóságot.

Ugyanez történik veled minden nap, csak nem egy tanár néz rád, hanem te magad.

Ha azt hiszed, elhagynak, akkor erősen ragaszkodsz. Ellenőrzöl. Számonkérsz. Vagy elhidegülsz, mielőtt ő tenné ezt.
A párod távolodik.
Te pedig bólintasz: látod, megmondtam.

Ha azt hiszed, senki nem figyel rád igazán, akkor nem mondod ki, mire van szükséged. Vársz, hogy kitalálják.
Nem találják ki.
Te pedig bólintasz: látod, megmondtam.

Nem a jóslatod igazolódik be, hanem a viselkedésed teremti meg.

HONNAN JÖTT EZ A HITRENDSZER?
Egyetlen gyerek sem születik azzal a gondolattal, hogy kevés.

Ezt tanulja.

Alice Miller egész életművét arra t***e fel, hogy megmutassa: a gyerek mindig a szülőt védi. Ha nem kap szeretetet, sosem azt gondolja, hogy a szülő képtelen adni. Azt gondolja, hogy ő nem elég jó hozzá.

Ez a gyerek túlélési stratégiája.

Mert ha én vagyok a hibás, akkor van remény. Akkor még javíthatok magamon. Ha viszont a felnőtt képtelen szeretni, akkor nincs kiút, és ezt egy ötéves nem bírja el.

Így születik meg a mondat, amit ma is hordozol:
- “Ha jobb lettem volna, apa maradt volna.”
- “Ha csendesebb lettem volna, anya nem lett volna ideges.”
- “Ha nem kértem volna semmit, nem lettem volna teher.”

Aztán eltelt harminc év, apa már nincs ott, anya megnyugodott, te pedig még mindig ugyanazt a bizonyítékot gyűjtöd.

A trauma nem az, ami veled történt. A trauma az, ami benned történt annak következtében.

A TESTED IS RÉSZT VESZ EBBEN
Ez a hitrendszer nem csak a fejedben él.
Ha az idegrendszered azt tanulta meg, hogy az elutasítás elkerülhetetlen, akkor egy semleges arcban is elutasítást fog látni. Egy szótlan pillantásban. Egy késésben.

A test számon tart. Amit a fejed elfelejtett, azt az izmaid, a légzésed és a gyomrod pontosan tudja.
Ezért nem elég csak “pozitívan gondolkodni”.
A hiedelem nem gondolat. Testérzet.

A HÁROM LEGGYAKORIBB MONDAT, AMIT AZ ELVONULÁSOKON HALLUNK GERIVEL

“Nem vagyok elég.”
Elég szép, elég okos, elég jó szülő, elég jó nő/ férfi. Bármit teljesítesz, a léc feljebb kerül. A dicséretet lepattintod, a kritikát pedig azonnal beengeded, mert az illik a képhez.

“Ha kérek valamit, teher leszek.”
Ezért nem kérsz. Ezért csinálsz mindent egyedül. Aztán megsértődsz, hogy nem segítenek, közben soha nem mondtad ki, hogy szükséged lenne rá.

“Engem előbb-utóbb elhagynak.”
Ezért vagy éber. Ezért figyeled a telefonját. Vagy fordítva: ezért nem engedsz be senkit igazán, hiszen amit nem birtokolsz, azt nem is veszítheted el.

Ismerős valamelyik?

Az felismerés nem szégyen, sőt! Ez a kezdet.

HOGYAN ÍRD ÁT? 5 LÉPÉS, AMI TÉNYLEG MŰKÖDIK

1: nevezd meg a mondatot.
Ne az érzést keresd, keresd a mondatot. Amikor legközelebb összeszorul a gyomrod, kérdezd meg magadtól: mit hiszek most magamról ebben a pillanatban? Írd le szó szerint. Amíg nincs neve, addig te vagy az. Amint neve van, már csak egy gondolat.

2: keresd meg az ellenbizonyítékot.
Vezess egy hétig egy füzetet. Minden este írj le három tényt, ami ellentmond a mondatodnak. Ne érzést. Tényt.
“Anikó ma megkérdezte, hogy vagyok.”
“A lányom hozzám bújt.”
“A főnököm rám bízta a projektet.”
Az agyad tiltakozni fog. Azt fogja mondani, hogy ezek nem számítanak. Írd le akkor is.

3: kérdezz vissza a testedtől
Amikor jön az ismerős szorítás, tedd a kezed a mellkasodra és kérdezd meg: hány éves vagyok most? Ha a válasz hat, nyolc vagy tizenkettő, akkor nem a jelen szólal meg benned. Lélegezz mélyen a hasadba, amíg a felnőtt vissza nem érkezik.

4: viselkedj úgy, mintha már nem hinnéd.
A hiedelem nem gondolkodással változik. Cselekvéssel. Kérj segítséget egyszer, amikor a régi mondatod tiltaná. Mondj nemet egyszer. Fogadj el egy bókot egyetlen szóval: köszönöm.
Az agyadnak új adat kell, és az adatot te szolgáltatod neki.

5: bánj magaddal úgy, ahogy a legjobb barátoddal tennéd
Kristin Neff önegyüttérzés-kutatásai szerint az önostorozás nem motivál, hanem lebénít. Kérdezd meg magadtól: ezt mondanám a barátnőmnek is? Ha nem, akkor magadnak sem mondhatod.

Emese 43 éves. Két gyerek, jó állás, kívülről rendezett élet.
Az elvonuláson a második nap estéjén mondja ki:
“Én mindig tudtam, hogy engem majd elhagynak.”

Megkérdezem tőle, honnan tudta.

Elhallgat. Aztán: az apja hétéves korában elment. Nem búcsúzott el.

Emese azóta 30 évet töltött azzal, hogy erre bizonyítékot gyűjtsön. Három kapcsolat, három férfi, ugyanaz a vég. Az elsőt megfojtotta a féltékenységével. A másodikat kitolta magából, mielőtt az közel jöhetett volna. A harmadikat kilenc éven át tesztelte, hogy vajon marad-e.

Nem maradt.

Most Leventével él. És az elvonuláson ezt mondja:
“Tegnap este Levente korábban lefeküdt és nem szólt hozzám. A régi énem elkezdett volna forgatókönyvet írni. Most csak odamentem, és megkérdeztem, hogy fáradt-e. Azt mondta, igen. Ennyi volt. Egyszerűen ennyi volt.”

Aztán elsírja magát.
“Harminc évig azt hittem, hogy ismerem az embereket. Közben csak az apámat láttam mindenkiben.”

Nem azt látod, ami van.
Azt látod, amiről már rég eldöntötted, hogy van.

Az élet nem attól változik meg, hogy más történik veled.
Attól változik meg, hogy más történetet írsz abból, ami történik.

És ezt a történetet ma is te írod.

Melyik mondatot hordoztad magadról a legtovább, és mikor jöttél rá, hogy nem is a tiéd volt?

Írd meg kommentben. Nagyon sok nő és férfi olvassa itt, aki pontosan ugyanezt hordozza, és azt hiszi, egyedül van vele.

Oszd meg ezt a posztot azzal a személlyel, aki mindig azt mondja magáról, hogy nem elég. Lehet, hogy tőled kapja meg az engedélyt arra, hogy végre megkérdőjelezze.

MIÉRT ÍROK ERRŐL?
Vízióm egy olyan világ, ahol a nők és a férfiak partnerként együttműködnek és együtt egy tudatos világot építenek.

🩷Nóri🩷

01/09/2026

„Ugyan már, nálunk mindig a nők dirigáltak. A dédnagyanyámnak senki nem mert ellentmondani.”
Ez is olyan megállapítás, ami után Ilonka mama családi tekintélyéből pillanatok alatt komplett társadalomtörténet készül. Mert Ilonka mama ránézett a férjére, az let***e az újságot, vasárnap mindenki akkor evett, amikor ő mondta, és aki sáros cipőben lépett a tisztaszobába, annak jó eséllyel az Úristen sem tudott volna megfelelő menedéket biztosítani.

Sok helyen így történt, de ettől Ilonka mama még nem vezette a parlamentet, nem ő írta a családjogot, nem ő ült a püspöki karban, nem ő vezényelte a hadsereget, és sokáig azt sem dönthette el az otthon megszerzett jogi és gazdasági szabadsággal, hogyan akar élni.

Sőt, sokszor azért lett Ilonka mama olyan kemény, mert a kertkapun kívül nem is hozhatott döntéseket. Vitte a háztartást, gyerekeket szült és nevelte őket, betegeket ápolt, ételt tett az asztalra, kezelte a rokonságot, elviselte a férje hülye természetét, néha annak italozását, hűtlenségét vagy érzelmi elérhetetlenségét is.

Közben a gazdasági mozgástere és társadalmi választási lehetősége jóval szűkebb volt. Az otthon megszerzett és birtokolt informális hatalom ettől még nem számít nőuralomnak. Inkább annak az embernek a hatalma, akire rátolták az egész család működtetését, aztán még azon csodálkoztak, hogy milyen parancsoló lett a hangja.

A „dédanyámnál mindig az volt, amit ő mondott, próbáltál volna neki nemet mondani” önmagában annyit bizonyít, hogy a dédanyádnak erős személyisége volt. A társadalmi rendszerről ennél azért kérjünk már valamivel több bizonyítékot.

Magyarország története távol áll a romantikus regények hangulatától. A magyar országgyűlési választásokon a nők 1920-ban szavazhattak először, ráadásul a nőknél az írni-olvasni tudás feltétel volt. Az általános és egyenlő választójogot, nemek közötti különbségtétel nélkül az 1945-ös szabályozás hozta el.

Vagyis a „mindig is a nők irányítottak” történetben akad egy kínos rész. Miközben állítólag ők mondták meg, mi legyen és ne legyen, a politika sokáig megmondta nekik, mibe szólhatnak bele. Apró történelmi adminisztrációs hiba? És milyen sokan sírják vissza ezeket a régi időket, mint paradicsomi állapotot.

A feminizmus sem azért jelent meg, mert az unatkozó nők egyszer csak úgy érezték, túl békés a világ, jó lenne kicsit bosszantani a férfiakat. A különböző mozgalmak nagyon eltérőek voltak és ma is azok, történelmileg mégis teljesen kézzelfogható ügyek köré szerveződtek: politikai részvétel, oktatás, tulajdon, munka, jogi egyenlőség, házasságon belüli jogállás és később reproduktív önrendelkezés.

Ettől persze a férfiak sem maradtak ülve évszázadokon át pezsgővel és szivarral a kezükben, miközben elégedetten nyugtázták az előnyös társadalmi konstrukciót. A rendszer nekik is kiosztotta a saját elcseszett szerepüket. Köztük azzal, hogy dolgozd magad halálra, de menj a háborúba és áldozd fel az életed, amikor szólnak.

Az, hogy egy rendszer több formális jogot és döntési lehetőséget adott a férfiaknak, nem jelenti azt, hogy közben megtanította őket szeretni, kapcsolódni a nőhöz vagy boldognak lenni.

A szülők kinézték a fiaiknak és lányaiknak a jövendőbelit, összeadták őket, majd mindenki meglepődött, amikor a nászéjszaka után nem lett az életükből könnyed szerelmes film.
Az egyiknek fogalma sem volt arról, hogyan mondja el, „félek, hogy elveszítelek”, a másiknak meg azt tanították, hogy a jó feleség mindent kibír és kötelessége a férje kedvére tenni. Remek alapanyag az érzelmi intimitáshoz, ugye? Mert ezekről valahogy mindig elfeledkezünk, amikor a múltat magasztaljuk.

Ahogyan arról is, hogy a női gyönyört az emberiség figyelmen kívül hagyta. Az ókortól léteztek elképzelések a női sz*****is élvezetről, csak évszázadokon keresztül férfi orvosok, filozófusok és erkölcsi rendszerek mondták meg, hogyan kell azt értelmezni. Sokszor a fogamzás, a házastársi kötelesség, a női természet, a betegség vagy az erkölcs szempontjai kerültek előtérbe.

Az a radikális kutatási kérdés, hogy „kedves hölgyem, maga mit él át, mikor a férje behatol, és mi esik jól, hogyan élvezi a legjobban?” lassan vált fontos kérdéssé és csigatempóban került a figyelem középpontjába.
Ha kíváncsi vagy arra, mikortól és hogyan kezdett mégis fókuszba kerülni a női test és vágy iránti érdeklődés, akkor íme három évszám: 1844. 1953. 1966. Gyakorlatilag nem foglalkoztak vele, röviden leszarták. Ez azért is fontos, mert az elmúlt évszázadok tudatlansága még ma is kísért bennünket.
Pl. 2026-ban még mindig létezik az a sz*****is forgatókönyv, hogy kis tapizás, behatolás, férfi elélvez, majd enyhe értetlenség, hogy a nő miért nem jutott sehova.

Sok férfi fantasztikusan figyelmes szerető, kérdez, tanul, nyitott és kíváncsi. Sok nő pedig nem ismeri jól a saját vágyait, szégyelli kimondani, színlel, alkalmazkodik vagy egyszerűen nincs hozzá megfelelő szókincse.
A probléma abból lesz, amikor egy férfi a saját élményéből közös élményt csinál. Neki jó volt, tehát jó volt a szex. Ő felizgult, ebből következik, hogy működött a kémia. Ő mesterien tudja, mit szeretnek a nők, mert eddig még senki nem reklamált.
Sokszor nem is technikai tudáshiányról beszélünk. A kíváncsiság hiányáról.

És most képzeld el ugyanezt a dédnagyanyáddal.
Ő is ember volt. Vágyott arra, hogy megöleljék és kívánják. Hogy finoman megérintsék és valaki észrevegye, amikor elfáradt. Vágyott arra, hogy legyen orgazmusa, és nemet mondhasson, ha nem akarja a szexet. Ne csak rendes asszonyként, anyaként, háztartásvezetőként és valakinek a feleségeként legyen értéke.

Arról jóval kevesebb családi történet maradt fenn, hogy Ilonka mama vajon szeretett-e szexelni. Arról mesélünk, milyen kemény volt, hogyan tartott rendet és a férje sem mert neki visszaszólni. Hat gyereket nevelt fel, és hetvenévesen is hajnalban kelt.
Arról nincs sztori, hogy mikor érint***e meg utoljára valaki úgy, ahogy neki jól esett volna.

A régi nők keménységét gyakran bizonyítékként használjuk arra, hogy ők uralkodtak a család felett. Lehet, hogy azért lett kemény, mert puhának lenni túl drága volt, továbbá az alkalmazkodás, a túlterheltség és az évtizedeken át lenyelt harag végül olyan asszonyt csinált belőle, akinek senki nem mert ellentmondani.
De ebből még nem következik, hogy boldog volt.
És nem következik, hogy hatalma volt a saját élete fölött abban az értelemben, ahogy ma használjuk ezt a szót.

Szóval, amikor valaki előhúzza Ilonka mamát bizonyítékul arra, hogy itt mindig a nők uralkodtak, érdemes megkérdezni:
Ilonka mama tényleg a világot irányította, vagy csak megtanult kőkeménynek lenni egy olyan világban, ahol senki nem kérdezte meg tőle, hogy ő mit akar?

>>Neked is van egy Ilonka mamád?

31/08/2026

Egész héten azon agyaltam, hogyan tanulunk meg bólogatni, amikor a testünk nemet mondana. Készültem a hétvégi megfeleléskényszer-rehab csoportomra. Hogy miért tanuljuk meg: néha egyszerűbb lenyelni, ami fáj, mint vállalni, hogy valaki majd nem örül annak, amit mondunk. Olyan jól sikerült ráhangolódnom, hogy tíz év hallgatás után leírtam egy 8000 fős pszichológuscsoportban, hogy nekem elegem van abból, ahogyan ebben a szakmában sokszor egymással bánunk. A gyakran álságos szakmaiságba bújtatott lekezelő, megalázó bánásmódból, a félelemkeltésből, a felsőbbrendűség-érzetből, a bántásokból. Kértem, hogy ha más is így érzi, szóljon. Próbáljunk meg együtt valami mást. Hát, szóltak. Több mint ötszázan próbálunk most valami mást. Én öt embert kerestem eredetileg.

És kaptam érte rendesen. Egy csomó kolléga úgy érezte, ismeretlenül is fontos személyes üzenetben elmondania, mit gondol a személyiségemről. A szakmaiságomról. A vélt vagy valós pszichés problémáimról. Arról, hogy ha nekem bajom van ezzel a rendszerrel, akkor valószínűleg valójában velem van a baj. És valóban sok az él bennem. Túl mélyen érzek. Túl sokat agyalok. Neurodivergensen rápörgök dolgokra, nekimegyek, beleállok, és sokaknak biztosan túl sok vagyok. Túllövök, rosszul fogalmazok, tévedek. Nem is ritkán. De nem kell tökéletesen kiállnom magamért ahhoz, hogy kiállhassak. Nem kell támadhatatlannak lennem ahhoz, hogy azt mondhassam: ezt én nem akarom tovább.

Mert persze ennek ára van. Ha nem bólogatunk mindig, csalódni fognak bennünk. Lesz, aki megsértődik. Aki félreért. Aki haragszik. Aki nem szeret. Aki túl soknak tart. De a megfeleléskényszerből kijönni szerintem nem az, hogy egyszer csak mindez nem fáj. Fájhat. Csak már nem a félelem dönti el helyettünk, hogy megszólalunk-e. Akkor is, ha visszaüt. Megviselt, hogy ismeretlen pszichológusok személyes üzenetek tömegében szétpszichologizálták a személyiségemet egy rendszerkritika miatt? Persze. Még mindig csak pislogok. De ha csak akkor szólalhatnánk meg, amikor senki nem haragszik meg érte, és mi magunk sem hibázunk közben, akkor soha nem szólalnánk meg. És soha semmi nem mozdulna. Nekem ezen a héten ez volt a megfeleléskényszer-rehab.

31/08/2026

Állítólag a férfi úgy vásárol, hogy amikor kell neki valami, pl. egy szappan, akkor bemegy a drogériába és megveszi a szappant, utána hazamegy, és ezzel a példás önuralommal - mivel más nem került a kosarába-, megment***e a bolygót.

A nő ellenben bemegy ugyanazért a szappanért, majd a hipnotikus marketing eredményeként kijön három szatyorral, tizennégy olyan tárggyal, amelyről reggel még nem tudta, hogy az neki kell, és ennek következtében személyesen beindítja a túlfogyasztást.

Szép történet, egy férfiklubban izgató élmény lehetne ilyeneket hallgatni, de gazdaságilag kb. annyira pontos, mintha a családi vacsora teljes kalóriabevitelét annak a fejére olvasnánk, aki bevásárolt.

Kezdjük azzal a sokat idézett mondattal, hogy „a nők hozzák a vásárlási döntések 70–80 százalékát”.
Ez évtizedek óta kering a marketing kiadványokban, üzleti előadások kedvenc témája, a női fogyasztókról szóló anyagokban rendszerint felfedezhető.
A 70–80 százalékos szám marketing becslés, de abból levezetni, hogy „a nők fogyasztják el a világ javainak nagy részét”, statisztikai bűvészmutatvány. A családi bevásárlás intézőjéből egyetlen mondattal globális pénzszórót csinál.

Elképzelhető, hogy a férfi tényleg bemegy egy szappanért, és csak egy szappannal jön ki.
Könnyű úgy fegyelmezetten vásárolni, hogy közben a partnere tartja észben, otthonra kell még mosópor, fogkrém, kenyér, tusfürdő, gyereknek zokni és vasárnapra valami, amit meg is lehet enni. Ez nem minden családban a nő feladata, mégis, sokszor pontosan ő az, aki mindenkinek mindent beszerez.
Aztán jön a takarékos férfi, ránéz a blokkra és bölcsen megállapítja: „na tessék, már megint mennyit költöttél.”

A női „felesleges fogyasztás” másik kedvenc területe a szépségápolás. Arckrém. Hajfestés. Smink. Köröm. Ruha. Szőrtelenítés. Oh mon Dieu, frivolité - franciásan fogalmazva, ha már divat és szépség.

Közben elvárjuk, hogy a nő legyen ápolt, csinos, friss, szexi, fiatalos, igényes, illatos, ne legyen szőrös, ne nézzen ki fáradtnak, és negyven körül oldja meg, hogy harminckettőnek tűnjön, természetesen mindenféle mű dolgok nélkül.
Vagyis, nézz ki jól, használd a legjobb termékeket, szolgáltatásokat, csak lehetőleg ingyen.
Reggel ébredj hibátlan bőrrel, rendezett hajjal és finoman hangsúlyos szemmel, mint valami genetikailag szerencsés francia filmszereplő, mert különben már „elengedted magad”.

Aztán nézzük meg a férfit, akinek természetesen nincs ilyen érzelmi alapú fogyasztása.
Ő csak vesz valami komolyat. Jöjjön a klasszikus felállás, mondjuk jobb autót, mert ugye a biztonság mindenekfelett … khmm.
Új telefont, mert ugye munka. Órát, mert nem mindegy, milyen minőségben látszik az idő múlása. Szerszámot, mert az mindig kell. Biciklit, mert ugye az egészség. Motort, mert hát a szabadság mindenekfelett. Horgászcuccot, mert az relax és kikapcsolódás. Gamer gépet, mert kell valami hobbi is. Tizenhatodik fajta kütyüt, mert a technológiai érdeklődés örök szerelem.
Ezekkel nincs semmi baj. Viszont figyeld meg, milyen ügyesen választunk olyan szavakat, amelyekben a férfi vásárlása szenvedélynek és szakértelemnek hangzik, a nő pénzköltése pedig pénzszórásnak, pazarlásnak.

A marketing sokszor hülyére vesz minket, méghozzá személyre szabottan.
A nőnek azt üzeni, hogy megérdemled. Törődj magaddal. Ajándékozd meg magad valamivel. Kerülj végre az életedben az első helyre.
A férfinak nemes egyszerűséggel azt közvetíti, hogy megdolgoztál érte. Legyél te is sikeres. Legyen erőd és státuszod. Vedd meg azt, ami megmutatja, ki vagy te igazából.

A reklámipar nem azért szereti a nőket, mert valamelyik titkos nőellenes összeesküvés tagjaként bombázzák az agyukat.
A reklámipar azt szereti, akinek van pénze, aki szorong, vágyakozik, van önértékelése, amelyhez terméket lehet csatlakoztatni. Férfit, nőt, huszonévest, ötvenest, apát, anyát, futót, gamert, menyasszonyt és frissen elvált középvezetőt egyaránt megcéloz.

A „megérdemlem” fogyasztás létező jelenség.
Viszont az egész történetet a nőkre kenni olyan kényelmes, hogy szinte gyanús.
A modern túlfogyasztást termelési rendszer, hitel, reklám, aktuális divat, tervezett elavulás, státuszverseny, digitális kereskedelem, folyamatos termékcsere és egész iparágak üzleti modellje mozgatja. Ehhez képest az a magyarázat, hogy Mari néni túl sokáig nézelődött a drogériában, majd megvásárolt két kosárnyi felesleges cuccot, szerény makrogazdasági elemzés.

Tágítsuk kicsit a nézőpontot, hogy lássuk, miért erkölcsi bűnbakgyártás a világ erőforrás-pazarlásának főgonoszát a női gardróbban keresni. Háborúk, fegyverkezés, erőszak, függőségek, szerencsejáték, hatalmi versengés és társadalmi konfliktusok elképesztő erőforrásokat égetnek el.

De mielőtt valaki hangot adna annak a fordított hülyeségnek, hogy „tehát, minden problémáért a férfiak felelősek”, nos, ki kell mondanunk, hogy nem. Ha ezt elfogadnánk, ugyanazt az olcsó gondolkodást helyeznénk előtérbe, csak másik előjellel.

A háborút nem a szomszéd Józsi indította, ahogy a globális túlfogyasztást sem a felesége drogériás kosara.
Férfi és nő egyaránt fogyaszt, pazarol, státuszt vásárol, kompenzálja a rossz kedvet pénzköltéssel, és egyaránt képes arra is, hogy felelősen döntsön.

A párkapcsolatban ideje kiszállni abból a gyerekes versenyből, hogy „én csak szükséges dolgokra költök, te meg hülyeségekre”.
Persze lehet, ahogyan az is, hogy könnyen átfordulhat hatalmi harcba.
Érdekes módon mindenki a saját vágyait nemesíti szükségletté, a párja vágyai pedig öt másodperc alatt felesleges luxussá minősülnek. A kozmetikum hiúság, no de a hangfal minőség. A wellness fölösleges, a meccs lelki regeneráció.
Mindenki zseniális védőügyvéd lesz, amikor saját bankkártyájáról van szó.

Azért, mert valamire vágyom, még nem jár nekem.
Amit megengedhetek magamnak, nem biztos, hogy következmények nélkül megtehetem. Ez igaz vásárlásra, szexre, hűségre, szabadságra és nagyjából mindenre, amit két ember közös életnek nevez.
Szóval, hagyjuk azt a mesét, hogy a férfi vesz egy szappant, a nő pedig hazafelé tönkreteszi a világgazdaságot.

Nálatok valóban az a kérdés, mire megy el a pénz, vagy arról van szó, hogy a saját hülyeséged mindig szükségletnek számít, a másiké meg pazarlásnak?

-----
Aranyos Zsolt
pár- és családkonzulens

Cím

Szász Károly U
Budapest
1027

Telefonszám

06209367621

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Pszichovilág új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

Parancsikonok

Megosztás