07/03/2026
https://www.facebook.com/share/p/18Mua7ryMs/
Születésünk pillanatában kapunk egy „sorskönyvet” amiben determinálva van az életünk. Ezt ne ezoterikus humbuknak értsétek, hanem olyan magzatkori, vagy kisgyermekkori szülői viszonyulást értünk alatta, ami a szülő gyermek felé irányuló elvárásaiban, gondolkodásában, viselkedésében nyilvánul meg.
Például Feldmár András: Van élet a halál előtt? című könyvében arról ír, hogy azoknak a gyerekeknek, akiket el akartak vetetni, az egész életükben az a meghatározó működési képlet, hogy „nem kellek”. Feldmár rájött arra, hogy felnőtt, magzati túlélők, mindig abban a hónapban, azokban a napokban próbálkoznak szuicid (öngyilkossági) kísérletekkel, amikor az édesanyjuk el akarta őket hajtani. Ráadásul azt is megfigyelte Feldmár, hogy ugyanazokkal a módszerekkel akarták elpusztítani önmagukat, ahogyan az édesanyjuk akarta elhajtani őket magzati korukban. Aki kötőtűvel szurkálta a méhét, annak a gyermeke vagdosta magát, aki lisztes zsákokat cipelt, az a gyermek kimerültségig hajszolja magát, aki gyógyszerrel próbálta elérni, hogy vetélés következzen be, az gyógyszert vett be. Ezek a felnőtt „gyerekek” nem tudták, hogy az anyukájuk mindent elkövetett azért, hogy ne maradjon meg a baba, Feldmár ezt a párhuzamot akkor ismerte fel, amikor a kliensei élettörténetei miatt behívatta az édesanyákat. Minden esetben kiderült, hogy az anyák magzatelhajtással próbálkoztak.
Tehát egyértelmű, hogy a szülői viselkedés, viszonyulás már magzati korban meghatározza a gyermek életét.
Például az a gyerek, akit fiúnak vagy lánynak vártak, de nem olyan nemű lett (régen nem volt ultrahangos vizsgálat és csak a szüléskor tudták meg az anyák, hogy milyen nemű a gyermek), ő egész életében azzal küzd, hogy „Bármit teszek, soha nem lehetek elég jó!”, vagy „Nem tehetek semmit, mert nincsenek eszközeim!”. Ezek az alapvetések meghatározzák a saját magához fűződő viszonyt, és azt, hogy mennyire tud örülni az életnek.
Azokat a gyerekeket nevezzük például „funkció gyerekek”-nek, akik egész életükben a sorskönyvi üzenetnek megfelelően a szülők szükségleteit elégítik ki.
Ők azért fogantak meg, hogy összetartsanak egy rossz házasságot, és ennek a felelőssége már születésük pillanatában őket terheli. Úgy nőnek fel, hogy milliószor hallják, ahogy anyuka hibáztatja a férjét.
„Miattad vállaltam a gyereket!”, meg „Azt hittem, komolyan gondolod, ha már a kedvedért szültem!” típusú mondatoktól zeng a ház. Természetesen nem szükséges, hogy ezek a mondatok kimondódjanak a családban, mert mondhatjuk azt, hogy a „levegőben van”, kézzel foghatóan szinte tapintható az üzenet.
Tehát a kicsi megtanulja, hogy fokozott felelősséget kell vállalnia még olyan dolgokért is, amiért ő nem lehet felelős. Nagy esély van arra, hogy a szülők később sem rendezik a házasságukat, ezért a gyermek megreked, és felnőttként sem tud önálló, felszabadult életet élni.
Úgy érzi, neki mindig ott kell lennie a szülők mellett, „nincs joga” autonóm felnőtt életre, a saját boldogságának a felépítésére, mert neki mindig ott kell lennie a szülők számára, hiszen rajta múlik, hogy boldogan élnek-e a szülei vagy sem. Ez a működés egész életében végig kíséri.
Egyszer régen jött hozzám egy középkorú nő, nevezzük Karolának, aki úgy érezte, hogy boldogtalan, fásult, apatikus, és nem halad úgy az élete, ahogyan szeretné. Kiderült, hogy sok gondja van a nővérével, Lujzival, aki szinte szívta a vérét. Azt gondoltam, ez csak az életkor miatt lehet így, vagy talán egészségügyi gondjai vannak Lujzinak, ezért igényli a húga jelenlétét. De kiderült, hogy egész életében az volt Karolina dolga, hogy a nővére óhajait kielégítse.
A szülők halála óta ez az igény csak fokozódott. Színlelt vagy valós egészségügyi problémák beszippantották Karolinát, orvost intézett, minden héten, akár többször utazott a több száz km-re lévő testvéréhez. Aggódott, mert Lujzi mindig siránkozott. Minden nap, szinte óránként hívta telefonon, apró-cseprő dolgok miatt. Unatkozott és félt egyedül, úgy viselkedett, mint egy magára hagyott gyermek.
Mikor megkérdeztem Karolát, miért nem mond nemet a nővérének, akkor azt válaszolta:
„Tudja, Bea, a szüleim mindig azt mondták nekem, hogy azért akartak engem, hogy legyen Lujzinak játszópajtása, aki szórakoztatja, és majd ha ők meghalnak, akkor legyen, aki gondoskodjon róla. Milliószor hallottam ezeket a mondatokat a szüleimtől. Emlékszem, amikor ezt mondogatták, az nem esett jól nekem, ez enyhe kifejezés. Azt éreztem, hogy nincs nővérem, nincs testvéri kapcsolatom, hanem kaptam egy életre szóló kötelezettséget. Ráadásul az én problémáim soha nem voltak fontosak, senkit sem érdekelt.
Viszont Lujzi mindig meg volt kímélve, én voltam a pótanyuka már pár éves korom óta. Mostanra úgy érzem, belerokkantam, elég volt, mégis mindig bűntudatom van, amikor a saját életemmel és problémáimmal foglalkozom! A házasságom már ráment, most az új kapcsolatomat nem szeretném tönkretenni Lujzi miatt.”
Karolinával megtanultuk a terápia során, hogy akkor is meghúzhatja a határait, ha a szülei rátestálták a nővérét. Ez a nővérének is jót fog tenni, hiszen rákényszerül arra, hogy megtapasztalhassa a saját erőforrásait és erejét. Szépen a terápiás folyamatban Karolina megtanulta kezelni a felbukkanó bűntudatot, megértette, hogy ő nem lehet felelős egy másik felnőtt ember életéért, akkor sem, ha a testvére az.
(Kép forrása: Pinterest)
