30/05/2024
Az elfogadásból fakadó erő
Az önismereti folyamat egyik kulcs időszaka a gyermekkor és az ott átélt élmények. Sokat dolgozom azon a kliensekkel, hogy fel tudjanak szabadulni a gyerekkori traumák alól.
Gyakori pont a szülők hibáztatása.
A felgyülemlett fájdalom és szenvedés hatására egy olyan szülőkép alakul ki, akit nagyon nehéz szeretni, elítélni és vádolni könnyebb. Ebbe a szülőhibáztató attitűdbe észrevétlenül bele lehet ragadni és az identitásom részévé tudom tenni.
Én vagyok az a gyerek, akivel a szülei így és így bántak és ennek hatására én ilyenné és ilyenné váltam és ezeket és ezeket a traumákat szenvedtem el és én azóta is az a gyerek vagyok...
Fontos, hogy lássam, mi történt velem, fontos, hogy lássam, milyenek a szüleim és fontos, hogy tisztában legyek azzal, hogy mindez hogyan hatott rám, de ameddig a szüleimre mutogatok, hogy ők hogyan tették tönkre az életemet, addig beleragadok a sérült gyermek állapotába.
Ezzel pedig konzerválom a helyzetet és elveszítem a változás lehetőségét.
Nem sok választás marad, mint felnőni és a saját felnőtt énemből fordulni a sérült gyermekrészem felé. Amit a szüleimtől 20, 30, 40 évig nem kaptam meg, azt ezután sem fogom. Viszont én magam megadhatom magamnak.
Ehhez nagyon nagy erő kell.
Ez az erő pedig leginkább az elfogadásból fakad. Elfogadom, hogy olyan gyermekkorom volt, amilyen. Elfogadom, hogy azokat az élményeket átéltem, amiket. És ami a legfontosabb és legnehezebb: elfogadom a szüleimet olyannak, amilyenek.
Az elfogadásnak vannak fokozatai. Amikor sejtszinten, a lelkem mélyéig, szívből elfogadom a szüleimet, akkor egy olyan erő szabadul fel bennem, amivel minden korábbi traumát fel tudok dolgozni.
