Belső Kert - György-Mózes Enikő

Belső Kert - György-Mózes Enikő Folyton mások igényeire figyelsz, miközben a sajátjaid háttérbe szorulnak?

A Belső Kertben olyan nőknek segítek, akik szeretnének végre kiállni önmagukért, csökkenteni a megfelelési kényszert, megerősíteni az önbizalmukat és rálátni belső mintáikra.

30/08/2026

Volt olyan időszak az életemben, amikor szinte mindent halogattam.

És amikor azt mondom, mindent, tényleg a legapróbb dolgokra is gondolok.
Volt, hogy ahhoz is össze kellett szednem magam, hogy bepakoljak a mosógépbe. Egy nagyobb feladat, például egy új webinárium elkészítése pedig szinte megmászhatatlan hegynek tűnt.

Persze közben jött a bűntudat.

„Miért nem csinálom meg?”
„Miért halogatok már megint?”
„Miért lettem ennyire lusta?”

Sokáig én is így néztem magamra.

Aztán elkezdtem egy kicsit más kérdéseket feltenni.

Ha egyszerűen lusta vagyok, akkor miért nem csinálom azokat a dolgokat sem, amelyeket egyébként szeretek?

Miért nem olvasok, amikor imádok olvasni?
Miért nem kezdek bele abba, ami érdekel?
Miért érzem azt, hogy még egy egészen egyszerű feladat elkezdéséhez is össze kell szednem magam?

Ahogy egyre inkább mögé néztem ennek , lassan más kép kezdett kirajzolódni.

Nagyon megterhelő időszak volt mögöttem. Hosszú ideig rengeteg mindent vittem egyszerre, sok döntéssel, felelősséggel, alkalmazkodással és bizonytalansággal.

Ez hozta az első felismerést bennem: lehet, hogy amit lustaságnak neveztem, annak legalább egy része egyszerűen kimerültség volt.

Mert amikor hosszabb ideje túlterheltek vagyunk, nem feltétlenül csak azt érezzük, hogy álmosabbak vagyunk.

Nehezebbé válhat a figyelem fenntartása, a döntéshozás, a tervezés és akár egy feladat elkezdése is. Ami korábban automatikusan ment, ahhoz egyszer csak sokkal több erőfeszítés kell.

És itt könnyű belekerülni egy kellemetlen körbe:

halogatok → bűntudatom van → szidom magam → még nagyobb teher kerül rám → még nehezebb nekikezdenem.

Nálam fontos felismerés volt, hogy nem újabb és újabb módszereket kell keresnem arra, hogyan préseljek ki még több teljesítményt magamból.

Időre is szükségem van.

Pihenésre, töltődésre. Arra, hogy ne akarjam mindenáron ugyanazt a tempót tartani, mint egy olyan időszakban, amikor sokkal több erőforrásom volt.

És közben arra is, hogy őszintén megnézzem: mi merített ki ennyire, és min kell változtatnom ahhoz, hogy ne ugyanoda érkezzek vissza.

Ma már ezért óvatosabban bánok azzal a szóval, hogy „lusta”.

Mert a halogatás önmagában még nem mondja meg, miért nem csinálunk valamit.

Néha valóban nincs kedvünk hozzá.
Néha félünk tőle.
Néha túl nagynak érezzük.
Néha a perfekcionizmus tart vissza.

És néha egyszerűen annyira elfáradtunk, hogy már az elindulás is sokkal több energiába kerül, mint korábban.

Talán ezért a „Miért vagyok ilyen lusta?” helyett néha érdemes inkább azt megkérdezni:

„Mi történik velem mostanában, ami miatt ennyire nehéz elkezdenem?”

Neked is volt ilyen időszakod?

29/08/2026

Amikor hosszabb ideje sok felelősséget viszünk, folyamatosan döntéseket hozunk, szervezünk, alkalmazkodunk és próbálunk mindent kézben tartani, az agyunk nemcsak a konkrét feladatokat végzi el.

Folyamatosan figyel, előre jelez, priorizál, ellenőriz és készenlétben tart bennünket arra, hogy mi lesz a következő teendő.

Ez a működés egy idő után könnyen állandósulhat.

Ilyenkor hiába jön el a hétvége, és hiába kerül kevesebb fizikai feladat a napba, a belső működés nem feltétlenül változik meg egyik pillanatról a másikra.

Fejben továbbra is futnak a listák:
mit kell még elintézni,
mi lesz jövő héten,
kihez kell alkalmazkodni,
mit felejtettem el,
mit kellene jobban csinálnom.

Ezért van különbség a fizikai pihenés és a valódi regenerálódás között.

A pihenés természetesen fontos. De ha valaki hosszabb ideje túlterhelt, önmagában néhány szabadnap nem feltétlenül elég ahhoz, hogy megszűnjön az a folyamatos mentális készenlét, amely hónapok vagy akár évek alatt alakult ki.

Sokszor éppen ezért érdemes nemcsak azt megkérdezni magunktól, hogy:

„Pihenek eleget?”

hanem azt is:

„Mi az, amit még pihenés közben sem tudok letenni?”

27/08/2026

Van egy édesanya. Nevezzük Adélnak.

Régen rendszeresen eljárt edzeni, most már az is túl nagy feladatnak tűnik, hogy átöltözzön és elinduljon. Szeretett olvasni, mégis hetek óta csak tervezi, hogy újra elkezd egy könyvet. Egyre több apró dolgot halogat: válaszolni egy üzenetre, elintézni valamit, rendet rakni otthon.

Közben pedig egyre rosszabbul érzi magát ettől, mert nem arról van szó, hogy ne szeretné megcsinálni ezeket. Szeretné. Csak valahogy mindenhez össze kell szednie magát.

És egy idő után megjelenik a mondat:

„Egyszerűen ellustultam.”

Pedig ezzel érdemes óvatosan bánni.

A halogatásnak sok oka lehet, de hosszabb ideje fennálló kimerültség mellett a legegyszerűbb feladatok is több erőfeszítésnek tűnhetnek, mint korábban. És amikor már kevés a tartalék, nemcsak a kötelező dolgok maradnak el. Sokszor azok is, amiket az ember egyébként szeret.

Ezért készítettem ezt a videót.

Mert ilyenkor nem biztos, hogy még több önfegyelemre van szükség, vagy arra, hogy valahogy rávegyük magunkat, hogy végre csináljunk már valamit.

Érdemes azt is megnézni, mi történik az életünk többi részében.

Túl sok feladatot viszünk? Folyamatosan alkalmazkodunk másokhoz? Mindig elérhetőnek kell lennünk? Olyan felelősségeket is magunkra veszünk, amelyek nem csak rajtunk múlnak? Vagy egyszerűen olyan régóta megyünk megállás nélkül, hogy már nincs miből töltekezni?

Ha Adél történetében egy kicsit magadra ismertél, gondold végig: mi az, amit régen szívesen csináltál, mostanában mégis újra és újra elhalasztasz?

25/08/2026

Az elmúlt időszakban több kliensem is látszólag teljesen különböző okok miatt keresett meg.

Volt, aki állandó fáradtságról beszélt, más arról, hogy semmihez nincs kedve, valaki ingerlékenyebb lett, nehezebben koncentrált, vagy egyszerűen azt érezte, hogy már nem bírja úgy a hétköznapokat, mint korábban.

Elsőre ezek különálló problémáknak tűnnek.

Amikor viszont elkezdjük együtt visszafejteni, mi történik a háttérben, nagyon gyakran ugyanoda jutunk el: túl régóta élnek folyamatos terhelésben, túl sok mindent tartanak kézben, túl sok emberhez alkalmazkodnak, és közben saját magukra marad a legkevesebb figyelem.

Én is jártam ezen az úton.

Nálam is sokáig villogott a vészjelző. Éreztem, hogy fáradtabb vagyok, kevesebb a türelmem, nehezebben koncentrálok, és olyan dolgok is egyre több energiát kérnek, amelyek korábban szinte automatikusan mentek.

Egy idő után már szinte minden szirénázott, én mégis mentem tovább. Dolgoztam, intéztem, megoldottam, amit kellett, és kívülről valószínűleg úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Sokáig inkább azt próbáltam kitalálni, hogyan tudnék újra többet bírni. Később értettem meg, hogy nem biztos, hogy még hatékonyabbnak kell lennem, hanem azt kell megnéznem, mi az, ami ilyen régóta ennyire kimerít.

Talán ezért beszélek most ennyit ezekről a kevésbé egyértelmű jelekről is. Mert visszanézve sok minden jóval korábban ott volt, csak akkor még külön-külön próbáltam megmagyarázni őket.

Ha te is több ilyen jelet tapasztalsz magadon, érdemes nem csak azt megkérdezni, hogyan tudnál még egy kicsit többet bírni.

Hanem azt is, hogy mi az, amit ilyen régóta bírsz.

24/08/2026

A napokban a Balatonnál voltam, és a távolban megláttam három gyereket, ahogy teljesen önfeledten játszanak a vízben. Futottak, nevettek, kergették egymást, és pláthatóan egyáltalán nem foglalkoztak semmivel azon kívül, ami éppen ott és akkor történt.

Valahogy eszembe jutott közben, hogy felnőttként milyen sokáig tudunk ragaszkodni olyan dolgokhoz, amelyekről valahol belül már tudjuk, hogy lezárultak.

Egy kapcsolathoz, egy munkához, egy régi elképzeléshez, vagy akár ahhoz az emberhez, akik évekkel ezelőtt voltunk. Nem feltétlenül azért nehéz elengedni őket, mert még mindig jók nekünk. Egyszerűen ismerjük őket. Tudjuk, hogyan kell bennük működni, mire számíthatunk, és az ismerős sokszor kevésbé félelmetes, mint valami, amiről még fogalmunk sincs.

Az új út tele van kérdésekkel. Mi lesz, ha rosszul döntök? Mi van, ha megbánom? Mi van, ha nem úgy alakul, ahogy elképzeltem?

Talán ezért próbálunk néha még akkor is életben tartani valamit, amikor már régóta érezzük, hogy nincs benne helyünk.

Az elengedés számomra nem azt jelenti, hogy ami mögöttünk van, többé nem számít. Az is hozzánk tartozik, formált bennünket, adott és valószínűleg el is vett tőlünk dolgokat. Egyszerűen eljön az a pont, amikor már nem szeretnénk, hogy továbbra is ez határozza meg, merre megyünk.

A három gyereket nézve valahogy nagyon egyszerűnek tűnt az egész: nem kellett látniuk, mi lesz tíz perc múlva. Elég volt, hogy benne voltak abban a pillanatban, és mentek arra, amerre éppen vitte őket a játék.

Talán nekünk sem kell mindig előre látni az egész utat ahhoz, hogy elinduljunk rajta.

Néha éppen elég felismerni, hogy oda, ahonnan jöttünk, már nem szeretnénk visszamenni.

Neked van most valami az életedben, amiről érzed, hogy ideje lenne végre magad mögött hagynod? 🤍

Ismerős az érzés, hogy folyamatosan neked kell mindent kézben tartanod? Hogy nehezen mondasz nemet, mert fontos, hogy má...
13/08/2026

Ismerős az érzés, hogy folyamatosan neked kell mindent kézben tartanod? Hogy nehezen mondasz nemet, mert fontos, hogy mások elégedettek legyenek veled?

Gyakran felülvizsgálod magad: jól csináltam? mit kellett volna másképp mondanom? vajon mit gondolnak rólam?
Másokkal megértő vagy, magaddal viszont sokszor kifejezetten szigorú.

És egy ideje talán már azt is érzed, hogy elfáradtál ebben az egészben. Reggel is fáradtan ébredsz, türelmetlenebb vagy, egyre gyakrabban vágysz arra, hogy végre egyedül lehess, és néha már az apró dolgok is aránytalanul sok energiát kérnek.

Ha magadra ismersz, nem arra van szükséged, hogy megtanulj még többet elbírni, hanem , hogy valami elkezdjen másképp működni.

A közös munka során megkeressük, milyen régi minták és sémák tartják fenn ezt a működést. Mi történik benned, amikor nemet mondanál, magadat választanád, vagy valaki elégedetlen veled? Miért kapcsol be olyan könnyen a bűntudat, az önkritika vagy a megfelelés?

Sok kliensnél már az első néhány alkalom során születhetnek olyan felismerések, amelyek egészen más megvilágításba helyezik azt, amit addig egyszerűen a személyiségük részének gondoltak. Ugyanakkor fontosnak érzem hangsúlyozni :

a felismerés önmagában még nem változás.

Attól, hogy már érted, miért mondasz igent akkor is, amikor nemet szeretnél, még nem biztos, hogy legközelebb képes leszel másképp reagálni.

A valódi változás akkor kezd megjelenni a hétköznapokban, amikor a felismeréseid mellé új eszközök is kerülnek. Amikor már nemcsak érted, mi történik benned, hanem egyre több helyzetben képes vagy valami mást választani, mint amit évek óta automatikusan teszel.

Olyan közös munkában hiszek, amelynek van célja és iránya, és amelynek a változása idővel a hétköznapjaidban is érezhetővé válhat.

És talán a legfontosabb: A cél nem az, hogy teljesen más emberré válj.
Hanem hogy szabadabban éld a saját életedet úgy, hogy már ne a régi minták döntsenek helyetted.
Hogy egy konfliktus vagy rosszallás ne tudjon napokra elbizonytalanítani, és ne kelljen teljesen kimerülnöd ahhoz, hogy végre megállj.

🌿

György-Mózes Enikő vagyok, mentálhigiénés és gyermekpszichológiai konzulens – integratív szemléletű coach.
Elsősorban megfeleléssel, túlzott önkritikával, nehéz határhúzással, visszatérő sémákkal és hosszan tartó túlterheltséggel dolgozom.

Ha szeretnéd megérteni, miért nehéz neked a határ, és hogyan lehet ezt másképp kezelni a hétköznapokban:
írj nekem egy rövid üzenetet, és egyeztetünk egy díjmentes, kötelezettségmentes beszélgetést. Itt átbeszéljük, mi az, amin szeretnél változtatni, és azt is, hogyan tudlak ebben támogatni.

📩Jelentkezés:

@ [email protected]
📭 www.belsokert.hu
☎️ +36301392813

11/08/2026

Ez a legújabb követőknek szól! Örülök, hogy itt vagytok!

Zsuzsanna Kurucz, Mihai Kraus, Maria Svantnerova, Anastazia Boor, Dudás Edit, Katalin Kardos Tóthné, Emőke Vlčková, Rita Szalayné Várszegi, Roland Arkely, Ody Ati, Frittmann Pálné, Sramka Moni, Tej Csaba Kave, Ilona Kálmán, Judit Bánkövi, Betka Tóthová, Varga-Borbély Ilona, Magdika Szentjóbiné Sipos, Roland GagaMaffia, Andrea Kurunczi, Éva Hrabos, Edit Zsuzsa Nagy, Nyari Elemer, Irenke Balog, Péter Merckle, Balogh Imre, Kőműves István, Silvia Iglaiová, Attila Papp, Mihály Farkas, Mátyás Szabó, Levente Bartos, Sipka István, Iren Kemenesne, Simon Robertné, Zsibrita Márta, Éva Albert, Tímea Nagyhajú, Kulcsàrnè Mintler Eleonóra, Olga Kiss, Valéria Kiss, Kati Kiss, Tunde Cseke, Kovács Istvánné Mártika, Ilona Dömötör, Balázs Varga, Kernbaum Ferenc, Hilda Perge, Rita Kissné G, Rita Sebőkné Kecskés

     Nem tudom, hány éves lehettem, amikor először éreztem ezt a tengernél. Ültem a parton, és valahogy… jó volt. Csak ú...
11/08/2026


Nem tudom, hány éves lehettem, amikor először éreztem ezt a tengernél. Ültem a parton, és valahogy… jó volt. Csak úgy. Éppen ezért , ha lehetőségem van rá egy évben többször is igyekszem eljutni hozzá. Számomra minden évszakban varázslatos.

Lehet, furcsán hangzik, hogy valaki egy természeti jelenséghez ennyire ragaszkodik, de a tenger mindig több volt számomra, mint egy úti cél.

Nem is tudom pontosan megmondani, mi vonz benne ennyire. Az illata, a moraja, az a végtelen kék… talán minden együtt. Mintha ott lelassulna bennem valami. Nem kell sietnem, megfelelnem, jobb kedvet erőltetnem magamra. Nem kell okosabbnak, erősebbnek vagy türelmesebbnek lennem annál, mint amilyen éppen vagyok.

A tenger nem vár tőlem semmit.

Sokáig azt hittem, a biztonság azt jelenti, hogy találunk valakit, aki szeret, elfogad, és aki mellett nem kell attól félnünk, hogy elveszítjük, ha éppen nem vagyunk a legjobb formánkban.
Most már úgy gondolom, van valami, amiről sokkal kevesebbet beszélünk. Hogy milyen kapcsolatban vagyunk saját magunkkal.

Mert mi történik akkor, amikor elfáradunk, és rögtön szidni kezdjük magunkat? Amikor nem sikerül valami, és már keressük is, hol rontottuk el, anélkül, hogy eszünkbe jutna: lehet, hogy egyszerűen csak fáradtak voltunk. Amikor legszívesebben szétesnénk, de inkább gyorsan összeszedjük magunkat, nehogy valaki meglássa. Vagy amikor csak akkor érezzük magunkat elég jónak, ha mindent elintézünk, mindenkinek segítünk és mindent elbírunk.

És mi történik akkor, ha éppen nincs kedvünk semmihez? Ha bizonytalanok vagyunk? Ha hibázunk? Ha nemet mondunk, és valakinek ez rosszul esik? Akkor is rendben vagyunk saját magunkkal?

Számomra a tenger valahogy az önazonosságot jelenti. Láttam már szinte mozdulatlannak, amikor alig fodrozódott a felszíne. Láttam hullámzónak, hangosnak és viharosnak is. De soha nem tett úgy, mintha más lenne, mint ami éppen. Nem próbálta megjátszani, hogy nyugodt, amikor közeledett a vihar.

Ha sütött a nap és szélcsend volt, tudtam, hogy nyugodtan bemehetek a vízbe. Ha fújt a szél, tudtam, hogy jönnek a hullámok. Ha gyülekeztek a viharfelhők, tudtam, hogy ideje kijönni. Ha pedig tombolt a vihar, tudtam, hogy most jobb távolabbról nézni. Nem kellett tippelnem. Nem kellett olvasnom a sorok között.

Valahol azt érzem, mi is ilyenek vagyunk. Mindannyiunknak van saját időjárása, csak sokan közülünk megtanultuk, hogy bizonyos részeit jobb elrejteni. Pedig ezek is hozzánk tartoznak.. Lehetnek hullámaink, lehetnek rosszabb napjaink, és lehet olyan is, amikor egyszerűen csak csendre van szükségünk. Egy biztonságos kapcsolatban ezek miatt nem kell attól félnünk, hogy a másik majd kevésbé szeret.

Talán idővel az is egyre fontosabbá válik, hogy olyan emberek legyenek mellettünk, akik előtt nem kell folyamatosan figyelnünk magunkat, és nem egy jobban szerethető változatunkat próbáljuk mutatni, hanem egyszerűen önmagunk lehetünk.

Nekem a tenger az a hely, ahol valamiért mindig könnyebb visszatalálnom magamhoz, és minél többször állok előtte, annál inkább azt érzem, hogy jó lenne egyszer ezt a helyet saját magamban is felépíteni.

Egy helyet, ahol önmagamként is rendben vagyok. Egy helyet, ahová önmagamhoz is jó megérkezni.

05/08/2026


Sokszor annyira megszokjuk a saját életünket, hogy már fel sem tűnik, mennyire automatikusan telnek a napok.

Reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, elvégezzük a feladatainkat, közben fejben tartjuk, hogy kinek mit ígértünk meg, mit kell még elintézni, kire kell rászólni, kit kell felhívni. Mire hazaérünk, legtöbbször már csak arra vágyunk, hogy végre csend legyen.

Másnap ugyanez kezdődik elölről.

Így telnek a hónapok, aztán az évek is.

A motiváció lassan háttérbe szorul, a helyét pedig átveszi a megszokás. Már nem azért csináljuk, mert szeretnénk, hanem azért, mert ez lett a természetes működésünk.

Közben egyre több felelősséget vállalunk magunkra. Sokszor olyanokat is, amelyek valójában nem hozzánk tartoznak. Mások problémái, mások elvárásai, mások elképzelései lassan beépülnek a saját életünkbe, és egy idő után már nehéz megmondani, hol végződik a mi utunk, és hol kezdődik valaki másé.

A kimerülés sem egyik napról a másikra érkezik. Mire észrevesszük, már régóta ott van velünk. Egyszer csak azt érezzük, hogy ugyanazok a feladatok, amelyeket korábban gond nélkül megoldottunk, most sokkal több energiát vesznek el.

Ilyenkor könnyű azt gondolni, hogy velünk van a baj. Hogy kevésbé vagyunk kitartóak, ügyesek vagy terhelhetők, ezért még nagyobb sebességre kapcsolunk.

Néha érdemes megállni egy pillanatra, és nem azt megkérdezni magunktól, hogyan tudnánk még többet teljesíteni.

Sokkal fontosabb kérdés lehet az, hogy vajon valóban a saját életünket éljük-e, vagy már olyan régóta alkalmazkodunk, hogy észre sem vesszük, mennyire eltávolodtunk önmagunktól.

🤍

   Pár hónappal ezelőtt a fejembe vettem valamit. Elhatároztam, hogy jelentkezem a pszichológia szakra, és azt is tudtam...
22/07/2026


Pár hónappal ezelőtt a fejembe vettem valamit. Elhatároztam, hogy jelentkezem a pszichológia szakra, és azt is tudtam, hogy ha ezt komolyan gondolom, akkor az előttem álló hónapok nem a pihenésről fognak szólni. Kitűztem magam elé egy célt: ha a felvételin elérem az általam vágyott pontszámot elégedett leszek.

Az elmúlt időszakban ezért dolgoztam. Tanultam munka után, hétvégén, amikor más pihent, én jegyzeteltem. Voltak napok, amikor könnyebben ment, máskor úgy éreztem, semmi nem marad meg a fejemben. De mindig ott volt előttem az a gondolat, hogy ha a vágyott pontszám meglesz, akkor azt fogom mondani: megérte.

Néhány napja megérkezett a szóbeli eredmény. Elértem azt, amit hónapokkal ezelőtt célként kitűztem magam elé.

És ekkor jött a meglepetés.

Azt hittem, végre megnyugszom. Ehelyett azon kaptam magam, hogy számolgatok, statisztikákat nézek, tavalyi ponthatárokat hasonlítok össze, és próbálom kitalálni, vajon ez elég lesz-e a felvételhez.

Akkor döbbentem rá: nem az eredményemmel vagyok elégedetlen, hiszen pontosan azt értem el, amit szerettem volna. Az, ami ennyire megterhelő, valójában a bizonytalanság.

A pszichológiában régóta ismert jelenség, hogy az emberi agy nehezen viseli a lezáratlan helyzeteket. Sokan azt gondolják, hogy a legrosszabb az, amikor rossz hírt kapunk. Számos kutatás azt mutatja, hogy gyakran maga a várakozás, a “még nem tudom” állapota az, ami a leginkább megterheli az idegrendszert.

Ha valamiről biztosan tudjuk, hogy sikerült, akkor örülünk. Ha biztosan tudjuk, hogy nem sikerült, csalódunk, majd idővel elkezdjük feldolgozni. Mindkét esetben van egy lezárás. Az agyunk szereti az egyértelműséget, mert tudja, mihez alkalmazkodjon.
A bizonytalansággal azonban nem nagyon tud mit kezdeni.

Amikor még van remény, de ott van a csalódás lehetősége is, az agyunk folyamatosan próbálja előre megjósolni a jövőt. Újra és újra végiggondolja ugyanazokat a forgatókönyveket. “Mi van, ha elég lesz?” “És mi van, ha mégsem?” Ez a folyamatos készenléti állapot rengeteg mentális energiát emészt fel.

Ezt támasztja alá Bluma Zeigarnik kutatása is, aki azt figyelte meg, hogy a befejezetlen feladatok és lezáratlan helyzetek sokkal inkább foglalkoztatnak bennünket, mint azok, amelyek már véget értek. Mintha az agyunk nyitva hagyna egy mappát, amelyet addig nem tud bezárni, amíg meg nem érkezik a végső válasz.

Azt hiszem, most pontosan ezt élem meg.

Ráadásul észrevettem magamon még valamit. Ahelyett, hogy megálltam volna egy pillanatra örülni annak, amit elértem, szinte azonnal a következő kérdés kezdett foglalkoztatni. Vajon elég lesz? Vajon bekerülök? Mintha az a cél, ami hónapokig motivált, egyik pillanatról a másikra már nem is számított volna.

És ilyenkor érdemes egy pillanatra megállni.

Mert lehet, hogy a felvétel eredményét már nem tudom befolyásolni. Azt viszont igen, hogy észreveszem-e azt az utat, amit idáig megtettem.

Sokszor azt hisszük, azért vagyunk elégedetlenek, mert nem értük el a célunkat, miközben egészen más történik. Mire odaérünk, már annyira a következő bizonytalanság köti le a figyelmünket, hogy elfelejtünk örülni annak, amiért olyan sokat dolgoztunk.

Lehet, hogy végül felvesznek. Lehet, hogy nem. Ezt ma még nem tudom.

Azt viszont biztosan tudom, hogy ha hónapokkal ezelőtt megígértem magamnak, hogy a kitűzött eredményre büszke leszek, akkor ezt az ígéretet nem szeretném utólag elvenni magamtól csak azért, mert az élet még nem írta oda a történet végére a pontot.

Cím

József Krt 59-61
Budapest
1183

Nyitvatartási idő

Hétfő 09:00 - 17:00
Kedd 09:00 - 17:00
Szerda 09:00 - 17:00
Csütörtök 09:00 - 17:00
Péntek 09:00 - 17:00

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Belső Kert - György-Mózes Enikő új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

Parancsikonok

Megosztás