30/08/2026
Volt olyan időszak az életemben, amikor szinte mindent halogattam.
És amikor azt mondom, mindent, tényleg a legapróbb dolgokra is gondolok.
Volt, hogy ahhoz is össze kellett szednem magam, hogy bepakoljak a mosógépbe. Egy nagyobb feladat, például egy új webinárium elkészítése pedig szinte megmászhatatlan hegynek tűnt.
Persze közben jött a bűntudat.
„Miért nem csinálom meg?”
„Miért halogatok már megint?”
„Miért lettem ennyire lusta?”
Sokáig én is így néztem magamra.
Aztán elkezdtem egy kicsit más kérdéseket feltenni.
Ha egyszerűen lusta vagyok, akkor miért nem csinálom azokat a dolgokat sem, amelyeket egyébként szeretek?
Miért nem olvasok, amikor imádok olvasni?
Miért nem kezdek bele abba, ami érdekel?
Miért érzem azt, hogy még egy egészen egyszerű feladat elkezdéséhez is össze kell szednem magam?
Ahogy egyre inkább mögé néztem ennek , lassan más kép kezdett kirajzolódni.
Nagyon megterhelő időszak volt mögöttem. Hosszú ideig rengeteg mindent vittem egyszerre, sok döntéssel, felelősséggel, alkalmazkodással és bizonytalansággal.
Ez hozta az első felismerést bennem: lehet, hogy amit lustaságnak neveztem, annak legalább egy része egyszerűen kimerültség volt.
Mert amikor hosszabb ideje túlterheltek vagyunk, nem feltétlenül csak azt érezzük, hogy álmosabbak vagyunk.
Nehezebbé válhat a figyelem fenntartása, a döntéshozás, a tervezés és akár egy feladat elkezdése is. Ami korábban automatikusan ment, ahhoz egyszer csak sokkal több erőfeszítés kell.
És itt könnyű belekerülni egy kellemetlen körbe:
halogatok → bűntudatom van → szidom magam → még nagyobb teher kerül rám → még nehezebb nekikezdenem.
Nálam fontos felismerés volt, hogy nem újabb és újabb módszereket kell keresnem arra, hogyan préseljek ki még több teljesítményt magamból.
Időre is szükségem van.
Pihenésre, töltődésre. Arra, hogy ne akarjam mindenáron ugyanazt a tempót tartani, mint egy olyan időszakban, amikor sokkal több erőforrásom volt.
És közben arra is, hogy őszintén megnézzem: mi merített ki ennyire, és min kell változtatnom ahhoz, hogy ne ugyanoda érkezzek vissza.
Ma már ezért óvatosabban bánok azzal a szóval, hogy „lusta”.
Mert a halogatás önmagában még nem mondja meg, miért nem csinálunk valamit.
Néha valóban nincs kedvünk hozzá.
Néha félünk tőle.
Néha túl nagynak érezzük.
Néha a perfekcionizmus tart vissza.
És néha egyszerűen annyira elfáradtunk, hogy már az elindulás is sokkal több energiába kerül, mint korábban.
Talán ezért a „Miért vagyok ilyen lusta?” helyett néha érdemes inkább azt megkérdezni:
„Mi történik velem mostanában, ami miatt ennyire nehéz elkezdenem?”
Neked is volt ilyen időszakod?
