10/06/2026
“A származási családból hozott szabályok, intelmek, hiedelmek, az „útravalóink” egész életünket, lényünket átszövik. Átok vagy áldás? Ez sokszor mértékfüggő. A szülői oltalom a legnagyobb áldás, viszont a túlóvás meg tud bénítani, vagy éppen sok-sok esztendeig csak túl óvatosan tudunk létezni, ha ilyen családban nőttünk fel.”
A fatálas lány
Egyszer réges-régen, Japán egy kis falujában élt egy férfi a feleségével. Sok éven át boldogan, jómódban éltek, de azután rossz idők jöttek rájuk, mindenüket elvesztették, kivéve lányukat, aki olyan szép volt, mint a harmatos reggel. A szomszédok jó szándékkal fordultak feléjük, bármit megtettek volna, hogy megsegítsék szegény barátaikat, de az öreg házaspár úgy érezte, hogy mivel az egész életük fenekestül felfordult, így nem maradt más hátra, mint elbujdokolni messzi vidékre, ahová magukkal vitték a lányukat is.
Az asszony meg a lánya naphosszat dolgozott, hogy takarosan tartsa a házat és a kertet, míg a férfi órákon át maga elé bámult és elveszett gazdagságát siratta. Napról-napra töpörödött a lelke, gyengült a teste, míg egy nap ágyba került, ahonnan fel sem kelt soha többé.
Az asszonya és lánya keserű könnyekkel siratták, és sok idő telt el, míg újra örömüket lelték bármiben is. Egy reggel az asszony lányára pillantott és úgy látta, hogy az még szemrevalóbb lett, mint azelőtt. Volt idő, hogy ennek láttán az anya szíve repesett volna az örömtől, de így, hogy már csak ketten maradtak ezen a világon, elkezdett félni, hogy valami baj származhat még ebből a szépségből. Így, ahogy egy jó anya tenné, mindenre megtanította a lányát: hogy mindig foglalatoskodjon valamivel, így nem marad ideje saját magán gondolkodni. A lány pedig jó lány volt, megfogadta anyja összes intelmét, tanácsát, és így telt el sok esztendő.
Egy esős tavaszon az anya meghűlt és bár eleinte nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek, egyre betegebb lett, és érezte, hamarosan meg fog halni. Ekkor magához intette lányát és elmondta, hogy nemsokára egyedül marad majd a világon; hogy muszáj lesz gondoskodni magáról, hiszen nem lesz, akire számíthat majd.
Majd hozzátette, hogy a szép lányoknak nehezebb észrevétlen maradniuk, ezért arra kérte lányát, hogy a konyhából hozzon egy fatálat, majd tegye a fejére és a szemöldökéig húzza le, hogy majd’ teljes arca rejtve lehessen. A lány úgy is tett, ahogy anyja kérte, és így szépsége a fatál által rejtve maradt, haját teljesen befedte, úgy mehetett emberek közé, hogy senki még csak észre sem vette. Amikor ezt látta az anya, ágyán hátra hanyatlott és szívében nyugalommal meg is halt.
A lány napokig pityergett, de mivel egyedül maradt a világban, lassan ráébredt, hogy csak magára számíthat és dolgoznia kell. De munka bizony nem sok akadt azon a vidéken, ahol élt, így batyuba kötötte ruháit, és addig ment hegyen-völgyön át, míg egy ember házához nem ért, aki a környékbeli földek ura volt. Ott hát szolgálatba állt a lány, hajnaltól napnyugtáig robotolt és minden éjjel, amikor nyugovóra tért, boldogan gondolt arra, hogy milyen szépen megtartotta anyjának tett ígéretét: bárhogyan tűzött is le rá a nap forrósága, ő bizony magán tartotta a fatálat. Nemsokára az emberek el is nevezték őt így: Hacsihime, a fatálas.
De bizony, minden igyekezete ellenére, a lány szépségének híre ment hetedhét országon túl: mivel sok pimasz ifjú van a világon, így sokan a lány mögé is lopakodtak, míg az serényen dolgozott, és megpróbálták leemelni fejéről a fatálat. A lány azonban nem állt egyikükkel sem szóba, hiába szólongatták, ő soha nem válaszolt, csak folytatta a munkát, bár bére és ebédje igen szerény volt. Mégis, ahhoz, hogy eléldegéljen belőle, éppen elegendő.
Egy nap a földesúr éppen azon a mezőn haladt át, ahol a lány dolgozott és ahogy figyelni kezdte, elámult kitartó buzgóságán. Néhány kérdést intézett hozzá, bevezette házába és elmondta neki, hogy attól kezdve az egyetlen feladata az lesz, hogy a földesúr beteg feleségét ápolja. A lány reménykedni kezdett, hogy ettől fogva minden gondjának vége szakad, de nem is tévedhetett volna nagyobbat. A legrosszabb még csak ekkor várt rá.
Nem sokkal azután, hogy Hacsihime a beteg asszonyról gondoskodni kezdett, a ház legidősebb fia hazatért Kiotóból, ahol mindenféle mesterséget tanult. Elunta a város talmi csillogását és örömmel tért vissza a vidék zöldjébe, ahol barackvirág és édes virágok illata szállt. Hajnali sétája során feltűnt neki a lány és azonnal anyjához sietett, hogy kiléte felől kérdezzen: „Ki ez a lány? Honnan érkezett? Miért hord olyan furcsa, arcát is rejtő fakalapot a fején?”
Az asszony azt válaszolta, hogy szeszély csupán a kalap, és hogy senki meg nem tudta győzni a lányt arról, hogy levegye végre; mire a fiú felnevetett, de nem szólt semmit.
Egy forró napon azonban, mikor éppen hazafelé tartott, észrevette, hogy az anyja szolgálója a kert végében futó csermely mellett térdel és arcát annak hűs vízével frissíti. A fején lévő kalap így félrebillent és így a fiú egy fa mögött rejtőzve megláthatta a lány szépségét. Abban a szent pillanatban eldöntötte, hogy senki mást nem akar feleségül venni, csak a lányt.
Amikor aztán bejelentette szándékát a családja tagjainak, azok mindenféle szörnyű történeteket találtak ki a lányról, de mindhiába. A fiú rendíthetetlen maradt: - Csak idő kérése, hogy elfogadják a választásom, - gondolta. Mindenki úgy vélte, hogy a lány számára az ajánlat visszautasíthatatlan, senki nem gondolta, hogy a lány nemet mondana egy ilyen ajánlatra. Pedig ez történt. A lány úgy érezte, hogy nem lenne helyes, ha viszály kerekedne a válaszából. És ugyan sokáig keservesen sírt amiatt, hogy nemet mondott, semmi nem tántoríthatta el az elhatározásától.
Egyik éjjel, álmában anyja megjelent álmában és arra kérte, hogy menjen az ifjúhoz feleségül. Így hát, mikor a fiú megint megkérte a kezét, - amit majdnem minden áldott nap megtett -, a legnagyobb meglepetésére a lány igent mondott. A szülők pedig, látva, hogy a kérdés eldöntetett, igyekeztek úgy készülni a nagy napra, amely méltó lesz az alkalomhoz. A szomszédokból persze megállíthatatlanul folyt a pletyka a fatálról, s a lányról, de a vőlegény csak kinevette őket.
Amikor mindent megfőztek lakomára és a menyasszony lélegzetelállítóan gyönyörű, hímzett ruhájában készen állt, hogy a szolgák levegyék fejéről a kalapot, hogy haját elkészítsék az alkalomhoz, a fatál bizony jottányit sem mozdult. Minél erősebben húzták, annál szorosabban tapadt a lány fejére, úgy, hogy szegény jajongott fájdalmában. A jajveszékelésre a vőlegény odaszaladt a lányhoz, vigasztalta, majd azt mondta, hogy a lányt fatállal a fején fogja feleségül venni, hiszen úgy tűnik, csak így lehet az övé.
Ezután elkezdődött az ünnepség, az ifjú pár egymás mellett ült, egy kupa bort hoztak eléjük, amelyen megosztoztak. Amikor az utolsó cseppet is megitták, csodálatos dolog történt. A kalap hirtelen, hatalmas robajjal szétrepedt, ahogy szilánkjaira hullt, rengeteg ékkő gurult ki belőle. A vendégek ámulattal nézték a csillogó gyémántokat, de a gyémántok fényénél is vakítóbb volt az ifjú ara szépsége, amellyel nem tudtak betelni, mert ilyen gyönyörűt soha nem láttak azelőtt. Egész éjjel szólt a zene és a mulatság, míg az ifjú pár elvonult a saját házába, ahol sok éven át éldegéltek boldogságban. Sok gyermekük született, akikről úgy járta szerte Japánban, hogy szépségüknél csak a jóságuk figyelemre méltóbb.
Fordította: Molnár Kata
Forrás: Andrew Lang, The Violet Fairy Book, 1906. Longmans, Green.
MESÉK NYOMÁN
Mi történik, ha a szüleink túlóvnak minket?
Ha saját félelmeik, intelmeik a bőrünkbe ivódnak, a húsunkba égnek?
Gondolatok a japán „Hamupipőke” mese kapcsán
A Hacsikazuki vagy Hacsi Katsugi (japánul: 鉢かづき; angolul: "The bowl-bearer princess"), azaz „A fatálas lány” egy japán népmese az Otogi-zōshi műfajból. Marian Roalfe Cox folklorista a Hamupipőke című művében: Three Hundred and Forty-Five Variants of Cinderella, Catskin and, Cap O' Rushes című könyvében a Hachihazuki ("The Girl with the Wooden Bowl") című mesét a Hamupipőke-történetek ciklusába sorolja.
A Hamupipőke-lányok gyakran találják magukat kiforgatva mindenükből. Az engedelmességük ára az lesz, hogy odaadják a fizikai, majd a családban elfoglalt helyüket, végül az identitásukat, a nevüket is. Aztán hosszú próbák során apránként visszaveszik ezeket, az életük feletti döntéseket, végül saját életük koronázott királynéjává válnak. Ez a verzió kicsit máshogy mutatja be ugyanezt az utat:
A történet elején a lány családja elszegényedik, majd előbb az apja, később az anyja is meghal. Halála előtt az anya arra inti a lányt, hogy rendkívüli szépsége veszélyt hozhat rá, ezért viseljen a fején egy fatálat, amely eltakarja az arcát. A lány engedelmeskedik, és így indul munkát keresni.
Hacsihime egy földesúr házában szolgál, ahol szorgalmasan és alázatosan dolgozik. Bár szépségét próbálja rejtegetni, híre így is elterjed. A földesúr fia egy véletlen pillanatban meglátja az arcát, és azonnal beleszeret. A család ellenzi a kapcsolatot, és a lány is sokáig visszautasítja a házassági ajánlatot, mert nem akar viszályt okozni. Végül azonban – anyja álmában adott tanácsára – igent mond.
Az esküvő napján kiderül, hogy a fatálat senki sem tudja levenni a fejéről, mert szinte hozzánőtt, olyan erősen rátapad. A vőlegény ennek ellenére is elfogadja őt, és így akarja feleségül venni. Amikor azonban együtt megisszák az esküvői bort, a fatál hirtelen szétreped, és drágakövek hullanak ki belőle. Hacsihime szépsége teljes pompájában mindenki előtt tündököl, a pár pedig sok-sok évig boldogan él.
A mese az anyai túlóvást-intelmet egy fatál védelmező-elrejtő szimbólumába sűríti, így a lány szépsége sokáig rejtve marad a világ elől. A lány a szülői szónak engedelmeskedik – ez a keleti kultúrákban még hatványozottabban igaz és fontos. De vajon milyen árat fizet érte? A mese jutalmazó véggel záródik: a lány pontosan annak a férfinak és abban a pillanatban tudja felfedni valódi lényét, aki erre érdemes, aki elfogadja őt olyannak, amilyen, aki túllát a furcsa fatálas külsején. A lánynak azonban a párválasztásába az anya halálán túl is szava van: az anya álmában érkező áldása kell ahhoz, hogy a lány tovább tudjon lépni a saját útján. A fatál egyszerre utalhat az oltalmazásra, a rejtőzködésre, de éppúgy eszünkbe juttatja azt, hogy ez idő alatt történik egyfajta érlelődés, érés, hiszen a lefedett fej segítheti a befelé figyelést. A lány hűséges és engedelmes, az anyai intelemnek aláveti magát, nem panaszos, ez a fejen viselt teher a lány lelkét éppúgy béklyózza. A szülői szabály belső hanggá válik, öröklött sorssá formálódik a lány útja során: „Bírd ki! Ne hozz magadra szégyent! Ne pörölj a sorsoddal!” Az utolsó jelenetben a fatál széttörik, és kincsekkel van teli. Ehhez az a pillanat vezet, amikor a férj teljes elfogadással fordul a felesége felé: Az igazi érték egy elfogadó kapcsolatban mutatkozik meg.
Ez a Hamupipőke meseváltozat sokkal hangsúlyosabban teszi központi témává azt, hogy a szülői útravalók hogyan működnek, mint a közismert változat. A kultúra, amelyből érkezik nem hagyható figyelmen kívül, ahol az idősek, a szülők, a felmenők szava iránti tisztelet adott tény, kevéssé vitatható. A lélektani mozzanat azonban jól kirajzolódik: a származási családból hozott szabályok, intelmek, hiedelmek, az „útravalóink” egész életünket, lényünket átszövik. Átok vagy áldás? Ez sokszor mértékfüggő. A szülői oltalom a legnagyobb áldás, viszont a túlóvás meg tud bénítani, vagy éppen sok-sok esztendeig csak túl óvatosan tudunk létezni, ha ilyen családban nőttünk fel. Pont, mintha fatálat viselnénk a fejünkön.
