https://jozanapasag.substack.com/

Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns, Frankel Leó út 64-66, Budapest (2026)

01/09/2026

Amikor elindítottuk a Józanul+boldogul magazint, többek között célunk volt az is, hogy személyes történek segítségével erősítsük a józanság kultúráját.

Ennek része a Till Attilával készített interjú is (beszélgetőtárs: Bánosi Eszter).

Till Attila évek óta vállaltan beszél a felépüléséről, a józanságról, arról az útról, amin már 10 éve jár. A műsorvezető-rendező szerint
a megszabadulás nem drámai fordulat, hanem lassú eltávolodás egy korábbi identitástól, mely során számos hétköznapi dolog újra értékké válik. És ebben az újrarendeződésben válik felszabadító tapasztalattá az is, hogy végre nem te vagy a probléma.

"Amikor visszanyered a családod bizalmát, az mindent megváltoztat." - fogalmaz az interjú egy pontján.

Ez a segítők számára is nagyon megindító tud lenni. Érintettekkel és hozzátartozókkal folytatott konzultációs munka sok más mellett leggazdagabb pillanatai közé tartoznak azok, amikor a velem szemben ülő megosztja annak örömét és élményét, hogy ismét elkezdtek a társukkal egymáshoz közeledni. Hogy kezdik újra érteni és hallani egymást, hogy elkezdtek ismét programozni, közelebb kerülni. Hogy persze van még félsz, aggodalom, de már megjelentek a puha pillanatok is, van miből töltekezni, van ok a bizalomra is.

Fogok a témával az ősz folyamán foglalkozni itt, az oldalamon is, addig is ajánlom a Till Attilával készített interjút, amit és vele a Józanul+boldogul első lapszámát kommentben találjátok.

[Arculat: Karakó Zsana/AlterEgo]

31/08/2026

Mit is kívánhatnánk a holnap induló tanévben a gyerekeknek?

Például kevesebb megszégyenítést. Ez már megalapozna egy jó évet.

A minap egy ismerősöm posztolt annak kapcsán, milyen érzései voltak akkor, amikor az iskolai tanszervásárlás esetén meg kellett tapasztalnia, hogy voltak a „rotringosok”, meg voltak a „sima ceruzások”. Ismerős élmény lehet ez sokaknak, mellyel nehéz érzések is párosulhattak. Rég voltam általános iskolás, de vannak emlékeim és tárolt érzéseim, hogy ki hogyan érezte magát, amikor nem töltötte a ceruzáját heggyel, hanem „csak” faragója volt; amikor otthonról csomagolt szendvics volt a tízóraija, és nem az iskolai büfében vásárolt; amikor osztálykiránduláson kétdecis dobozos üdítője volt, és nem pedig dobozos, amerikai filmekből ismert üdítőital.

Ma már részben más léptékben mennek ezek a dolgok, de továbbra is sok százezer gyerek nő fel annak érzésben, hogy ő nem elég, hogy ami neki van, azt szégyellnie kell, hogy ahhoz, hogy őt elfogadják, valami olyat kell tennie, amire ő nem képes. Szenved attól, ami irányába mint szégyenítés vagy elvárás érkezik. Egyedül marad fájdalmával és hallgatagságával, összekuporodik ő is és benne az érzései is.

Kívánom minden (kis)iskolásnak, hogy olyan rendszerek vegyék őket körül – legyen az a családi, iskolai vagy baráti közösségek –, melyek érzékelik és segítséggel vannak, ha valaki magára marad, ha kinevetik, megszégyenítik, ha „kapufának választják focinál”, vagy inkább be se áll focizni, mert kicsúfolják, ha elveszíti a labdát. Pedig ő csak játszana.

Természetesen a gyerekek kompetenciája mindezek felismerésében korlátozott, ezért kívánok főleg olyan iskolai környezeteket nekik, melyek felnőttjei észlelik a hirtelen csendeket, a koncentrációt vesztő gyereket, a miközben mások játszanak, a lábával a földet rugdosó kislányt, kisfiút. Együttérezni azokkal, akik „ceruzások”, akiknek nincs okostelefonjuk (ami nem persze nem is baj), akik ruhája kevesebbe került, mint a másiké, vagy akik szüleinek az iskolán kívüli programok megfizetése súlyos lemondással jár.

Olyan felnőtteket kívánok a(z kis)iskolásoknak, akik ítélkezésmentesen tudják fogadni a rosszabb jegyeket, a fáradtságot, a határfeszegetéseket és a hibázásokat.

Mert sok rossz történhet gyerekkel, de a megszégyenítés a legrosszabbak között van.

Ez a tanév sem lesz teljesen megszégyenítésmentes – e sorok olvasása közben is sok gyerek a környezete reakciója miatt azt gondolja, hogy vele gond van (pedig nincs) –, de hiszem, hogy azt ahogyan gyerekekkel és fiatalokkal bánunk, minden nap egy kicsit jobbá tehetjük. Hiszen gyereknek nem arra van szüksége, hogy mindig jól teljesítsen, hanem arra, hogy tudja: akkor is rendben van, amikor éppen nem sikerül.

Hogy aztán felnőttként is ennek érzésében lehessen.

(Kép: Nlc)

30/08/2026

Pár nap, óra, és véget ér a nyár. Legalábbis a naptár szerint. Az évszakok és a hónapok váltakozása szakaszokra bontja az időt. Mindennél fontosabb kérdés azonban, hogy a belső idő hogyan strukturálódik? Érezzük-e úgy a naptári hónapok előrehaladtával, hogy lemaradtunk valamiről? Hogy mintha ez a nyár is körbejárás és ismétlődés lett volna az életünkben? Hogy ez a nyár megint nem arról szólt úgy igazán, mint amiről szólhatott volna?

Emlékszem, az aktív függőség időszakában mennyire vártam a nyarat, és gyakran mennyire erősen éreztem azt augusztus végén, hogy „szinte alig csináltam valamit”. Ez utóbbi azt jelentette – immáron évek óta tudom –, hogy mennyi mindent nem tettem meg, ami igazán kedvemre, szükségleteimre vagy képzeletemre lettek volna. Ehelyett az időt gyakran a függőség „megélésében”, és az annak következményeképpen előálló negatív következményekben töltöttem.

Ez utóbbiban nem a másnaposság volt a legrosszabb, hanem mindaz, amit elterveztem, ki szerettem volna próbálni, meg akartam cselekedni a nyáron (is), de aztán a függőségben ragadottság miatt csak részben, vagy egyáltalán nem került rájuk sor. Az ezzel járó szégyen, csalódottság, tehetetlenség, meg aztán düh, (ön)harag „megint” fáradttá tették a szeptemberi folytatást. És a „folytatás” kifejezés nem véletlen: mert amíg a függőség irányít, addig az idő is ugyanaz. Azaz nincsenek benne törések vagy épp ritmusváltások. Az idő a függőségben múlik, de nem telik, nyúlik, de se eleje, se vége.

Ez volt az ötödik nyaram a józanságban, és szemben az aktív függőség sok-sok éves időszakával, az utóbbi évek nyarai érdemben nem hasonlítanak egymásra. Persze vannak bennük állandóságok, de minden nyár adott valami olyan új helyzetet, lehetőséget és kihívást, amelyekre adott józan reakcióm valami olyat mutattak meg belőlem, amit vagy nem ismertem magamról; vagy nehéz volt szeretnem magamban.

Ezen a nyáron is olyan könyveket olvastam, amelyekről sose gondoltam volna, és még pár hete se láttam őket jönni; eljárok palánkra dobálni (direkt nem kosarazást írok, az egy másik „szakma” 😊), melyre általános iskolás korom óta nem volt példa; pótoltam egészségügyi vizsgálatokat, az alvásom tiszteletben tartását erősítettem.

És mindezek eltörpülnek a kislányunk jelenléte mellett, amikor nézzük és követjük, ahogyan ő felfedezi a világot. Kell is tartani a fókuszt, hiszen egy gyermek meghív bennünket újabb belső utazásokra is. Szándéka ellenére mutat rá arra, hogy miben vagyunk, hol is tartunk, mit nem tudunk, vagy nem szeretnénk tudni magunkról. Ezeket fényre hozni az egész családot szolgálja.

Nagy öröm volt, hogy ezen a nyáron is sok férfi és nő, érintett és hozzátartozó kérte a segítségemet. Nem vártak tovább, vissza akarják venni a saját maguk feletti önrendelkezést, az idő feletti kontrollt, és megvalósítani mindazt, aki akkor lennének, ha nem a viselkedés vagy a szer irányítana.

Sokan úgy kérnek segítséget egy addiktológiai konzultánstól, hogy eleinte maguk sem tudják pontosan, valóban szükségük van-e támogatásra. Van, aki még bizonytalan abban is, hogy egyáltalán problémát jelent-e számára a szer vagy viselkedés. Aztán az érdeklődésük révén és a közös munka során felismerik, hogy érdemes folytatniuk, mert segítséget jelent számukra.

Mások pontosan tudják, hogy a szer vagy viselkedés problémát okoz számukra, tisztában vannak a viselkedési- vagy szerhasználati zavarukkal, és ezért is keresik a személyre szabott segítséget.

Egy addiktológiai konzultánshoz fordulás esetén nem szükséges előre tudnod a választ arra, hogy „mi a baj” vagy „mit kellene tennem”. A konzultáció éppen abban segíthet, hogy jobban megértsd azt az embert, aki te vagy, amikor használsz; elkezdj a probléma menedzselése helyett megoldani azt; ne csak döntéseket hozni, hanem azokban benne is maradni; és hogy a józanság útjára lépni, józan életet élj.

Hogy ez a nyár milyen volt az egy ponton túl nem a legfontosabb. Ami ugyanis különösen fontos a holnap számára, hogy ki milyen következtetéseket von le abból, hogy milyen volt.

29/08/2026

Politika és az alkohol

Amikor politikusokat látunk nyilvánosan alkoholt inni, akkor tapasztalatom szerint a Facebookon ki-ki politikai szimpátiája alapján ítéli meg az adott politikus tevékenységét. Ha X csinálja, akkor az pihenés, „ennyi jár”, ha Y, akkor az „na, jellemző”. Az ország az egyes politikusok alkoholfogyasztós/koccintós (ön)megjelenítése kapcsán is megosztott.

A napokban olvastam az Institute of Alcohol Studies új jelentését, melyben a brit parlamenti munkahelyen uralkodó alkoholfogyasztási szokásokat vizsgálta, 191 kérdőíves válasz és 22 parlamenti képviselőkkel és parlamenti alkalmazottakkal készített interjú alapján.

A válaszadók 8%-a számolt be arról, hogy az elmúlt hat hónapban negatív élménye volt a munkahelyén valaki más alkoholfogyasztása miatt.

Ez az arány magasabb volt a Westminsterben (azaz a Parlamentben vagy annak környékén) dolgozók körében: a westminsteri alkalmazottak 13%-a, a parlamenti képviselők 9%-a, a választókerületi alkalmazottak 6%-a számolt be negatív élményről.

A válaszadók 70%-a vagy nem tudta, vagy nem volt biztos abban, hogyan jelentsen-e aggályait egy kollégája alkoholfogyasztásával kapcsolatban.

A kutatás kiemeli azokat a további kockázatokat is, amelyekkel a fiatalabb és alacsonyabb beosztású alkalmazottak szembesülnek, mivel a munkahelyi hierarchia és a társas nyomás miatt számukra nehéz lehet visszautasítani az alkoholt vagy szembeszállni az ivási kultúrával.

Ha az alkohol ennyire mélyen beágyazódott egy munkahelyi kultúrába, ott vajon nem a munkahelyi környezetnek kellene változnia?

Ti mit gondoltok minderről?

(Kép: Sky News)

28/08/2026

3 jel, amit nem érdemes figyelmen kívül hagyni

„Mindig figyelek, mennyit iszom” – csakhogy nem mindig az a beszédes, hogy valaki mennyit iszik, hanem további, ivással kapcsolatos jelek.

Az alábbiakban ezek közül csak hármat sorolok fel és mutatok be.

Azzal kapcsolatban, hogy probléma van, árulkodó lehet, ha:

1. Egyre több szabályt állítasz fel magadnak az ivással kapcsolatban.

Ismerős mondatok lehetnek: „Ma csak kettőt iszom.”; „Hétköznap nem iszom.”; „Csak vacsora után.”; „Ezen a héten ez lesz az utolsó alkalom.”

Megfogalmazod ezeket, majd pedig azt veszed észre, hogy folyamatosan újabbakat találsz ki. Hiszen az előbbieket sem sikerült betartanod. Ez már önmagában is érdemes lehet arra, hogy elgondolkodj rajta.

Ráadásul van ebben egy csavar is: amit józanul elhatározol, azt később egy olyan állapotban kellene betartanod, amelyben az alkohol éppen rontja a döntéshozatalt.

És aztán másnap reggel, vagy a család körében/munkahelyen ülve jön is az önostorozás („Miért nem tudtam megállni?”), és az újabb nekirugaszkodások: „Legközelebb jobban odafigyelek.”; vagy csak: „Több akaraterő kell.”

2. Akkor is foglalkoztat az alkohol, amikor éppen nem iszol.

Ebben az esetben nem feltétlenül arról van szó, hogy egész nap az alkoholra gondolsz. Lehet, hogy csak elkezded előre tervezni: mikor, mennyit, mikor oké, mikor nem?

Vagy amikor egy stresszes nap után már azon jár az eszed, hogy este vajon „megérdemelsz-e” egy italt. És közben megy benne a belső vita: „Ma inkább ne.”; „Egy belefér.”; „Ma még oké, de holnaptól nem.”

Ha az alkohol köré egyre több gondolat, tervezés és alkudozás épül, az önmagában fontos jel lehet.

3. Egyre többet kell magyaráznod – másoknak vagy saját magadnak.

Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy nem mondasz igazat. Lehet, hogy csak bizonyos dolgokat nem mondasz el. Például nem említed, hogy a megérkezés előtt már ittál. Vagy ha kérdezik, hogy „mennyi”, akkor nem számolod bele azt az italt, amit itt vagy ott fogyasztottál.

Az is lehet, hogy gyorsan elfelejted, hogy tegnap este végül (megint) nem sikerült annyinál megállni, amennyinél terveztél.

Ennek következménye, hogy már nemcsak azt nem tudod, hogy mennyit ittál, hanem azt sem, hogy mi az igazság.

A titkolózás és a folyamatos kontroll rengeteg mentális energiát visz el. Erre az állapotra mondod azt hogy „mostanában egyszerűen csak kimerült vagyok”.

Pedig amire elmegy az energia, az az, hogy próbálod kontrollálni, elrejteni, megmagyarázni vagy újra és újra szabályozni az ivásodat.

A kérdés tehát nem csak az, hogy mennyi. Ennél akár sokkal beszédesebb lehet, hogy mennyi helyet foglal el az alkohol a gondolataidban, a döntéseidben és a mindennapjaidban?

26/08/2026

Javasolná-e bárki egy másik embernek a „tudatos kokainhasználatot”? Vagy, hogy alakítson ki egy „egészséges viszonyt a nikotinnal”? Vagy tenne-e javaslatot a metamfetamin „mérsékelt fogyasztására”? Akkor az alkohol miért kivétel?

A hazai Facebookon is élénk vita volt arról, hogy Brad Pitt „hét év józanság után újra iszik – igaz, saját bevallása szerint kontrolláltan, jóval visszafogottabb módon”. Lám, Brad Pitt is „megerősítette”, hogy „lehetséges kontrolláltan inni” – kommentelik, gondolják sokan.

Az alábbiakban megosztom a véleményemet annak kapcsán, amikor egy szerhasználati zavarral bíró egy kontrollált kapcsolatot próbál kialakítani egy kontrollálhatatlan anyaggal.

Kezdem azzal, hogy Brad Pitt hogyan jutott arra, hogy feladja a józanságot, azt nem tudjuk. Ahogyan azt sem, hogy számára mit jelent a „kontrolláltan, jóval visszafogottabb mód”. Hogy mire gondolt ő, hogyan látja mindezt a környezete, mennyire eredményes ebben, mennyire az van, amit nyilatkozik, mi ebben a valóság vagy hárítás, vagy hogy a sikerek és kudarcok aránya a kontrollálásban hogyan oszlanak meg – mindezekről semmit nem tudunk.

Így Brad Pitt helyett nézzük a fő toposzt: „kontrolláltan, jóval visszafogottabb módon” – ez mit jelent? Javasolná-e bárki egy másik embernek a „tudatos” kokainhasználatot? Vagy, hogy alakítson ki egy „egészséges viszonyt a nikotinnal”? Vagy tenne-e javaslatot a metamfetamin „mérsékelt fogyasztására”? Aligha.

Szokták mondani, hogy „az alkohol az más”. Valóban az, de csak annyiban, hogy hatalmas pénzek és lobbik mozdulnak meg mögötte; hogy emiatt mindenhol ott van; hogy iparág épül rá; hogy hozzáférhető, és mindezekért alkalmas is arra, hogy sokan szétfolyassák a felelősséget, hárítsák a problémát, a fogyasztást természetesnek, a túlfogyasztást pedig normalizáltnak tekintsék. Az ivás fenntartása érdekében még „életmódprogramok” is megmozdulnak annak érdekében, hogy „harmonikus viszony” kerüljön kialakításra az alkohollal.

Sokan, akik szerhasználati zavarral bírnak, próbálják megtalálni magukban a „mérsékelt és visszafogott ivás” képességét. De ki is lenne a mérsékelt ivó? Például az, akinek eleve nem kell arra gondolnia, hogy neki figyelnie kell, hogy mennyit és mikor. A mérsékelt ivónak nem kell terveket és stratégiákat felhúznia, és ha az aktuális épp nem sikerül, akkor újakat kitalálnia. A mérsékelt ivó nem gondolkodik azon, hogy neki mérsékelt ivónak kell maradnia, nem kell figyelmeztetnie magát, hogy „megvolt a 2 pohár”. A mérsékelt ivó tehát nem az, aki szerhasználati zavarból érkezik, és nem is az, aki éppen abban áll évek óta, vagy azzal küzd. Nem függő, agya és idegrendszere nem az italra vagy az azzal való küzdésre hangolt. Ő nem a kontrollálatlanságból, kényszerességből és sóvárgásból próbálkozik új életmódot teremteni.

A „mérsékelt fogyasztásra” fókuszáltság még nem jelent megváltozott életet. A józanság tudja azt adni, hogy egy olyan élet épüljön, amiben nincs küzdés, és nincs félelem az egyensúlyozáskor. Nincs állandó rágódás a „sok” és „elég” kérdésén, és a környezet sem fél attól, hogy átszakad az érintett agyának gátja. A „mérsékelt fogyasztásra” edzés esetén az alkoholproblémák kezelésére megy az energia, a józanság esetén az élettel kapcsolatos problémák megoldására. Előbbi esetében az utóbbiak még nem oldódnak meg, cserébe „legalább” lehet küzdeni az aggyal is.

A józanság felszabadító élménye, és az az élet, ami abból születik minden kötélen egyensúlyozás esetében elkönyvelt aktuális sikernél többet ér. A probléma menedzselése ugyanis még nem a probléma megoldása.

(Kép: Vogue)

24/08/2026

Gyakran hallani olyan történeteket, hogy valaki például egy randevú előtt vagy alatt azt mondja magában: „Meg kell innom valamit, hogy megnyugodjak.” Vagy valamilyen szert „kell” használnia.

Nézzük meg, mi történik ilyenkor.

Egy randi az egy izgalmas és bizonytalan helyzet. Van benne érzelmi kockázat. Az érintetteknek meg „kell” mutatni magukat, valamilyen extrának biztosan „kell” lenniük, a legjobb arcot „kell” mutatniuk- gondolják. Olyannak lenniük, amilyennek egyébként lehet, hogy nem is érzik, gondolják, vagy látják magukat.

Mindez szorongást, idegességet és feszültséget kelthet.

És ha ez utóbbiakra rendszeresen az a válasz, hogy enyhítésképpen, csillapítás érdekében „iszom valamit”, akkor a rendszeresség okán az agyban fokozatosan összekapcsolódnak ezek az ingerek: randi → „vajon milyennek lát?” / „milyennek kell lennie?” → feszültség/szorongás → szer → átmeneti csillapítás/megnyugvás.

Egy idő után a helyzet már automtikusan is „behívhatja” a szert. Nem feltétlenül tudatos döntésként, hanem egy megtanult reakcióként.

Természetesen ez a mechanizmus nem csak alkohollal, hanem más szerekkel vagy megküzdési módokkal is kialakulhat.

A szerhasználati zavarral való megküzdés fontos kérdései tehát azok, hogy az érintett milyen helyzetekben, milyen érzésekre, és milyen belső feszültségre válaszul használja. Mi lehet számára egy randiban, milyen mögöttes érzések és gondolatok kísérik évek óta?

Van az a sokak által használt gondolat, hogy ha „iszom/használok, könnyebben vagyok az, aki vagyok”. A helyzet azonban az, hogy aki ismerkedés előtt/közben is használ, akkor abból csak azt ismerik meg, akivé a szer teszi, akivé a szer által lesz. Azaz őt saját magát kevéssé.

Ez pedig sok más mellett egy „dolgot” biztosan behív, mégpedig az ismétlést.

Az ismétlés pedig a benneragadás érzését és valóságát erősíti csak.

Érdemes tehát megfigyelni a helyzeteket, melyekben iszik/használ, mert sokat elárulhat arról, hogy mi a gond, és mit is keres.

22/08/2026

Mi a legrosszabb része az ivásnak?

Erre a kérdésre nagyon gyakran érkezik az a válasz, hogy a másnaposság. Van aztán az az ember, aki azzal válaszol, hogy zavarja, hogy kiesnek részek az estéből. Valakinek az jelenti a legnagyobb gondot, hogy amire emlékszik, arra annyira nem büszke: megint ironikus volt; megint poénnak „szánt” egy bántást; megint csak szerinte volt fontos mondani azt a mondatot, amit inkább jobb lett volna magában tartania. És aztán van az, aki azzal válaszol, hogy reggel, mikor belenéz a tükörbe, akkor ott áll mögötte a szégyen, sőt, nem is mögötte, hanem inkább előtte, és szinte teljesen kitakarja őt.

Ezek lennének a legrosszabb részei az ivásnak?

Egyetértek azokkal, akik szerint nem.

Szerintem a legrosszabb a kényszeresség. Abból következik, hogy mindig csekkolni kell, hogy mikor és mennyit; hogy mi a sok, és mi az, ami még belefér? A kényszerességből táplálkoznak a nekirugaszkodások is, hogy „még egy ilyen estét, azt már nem”, vagy hogy „jobban oda kell figyelni a jövőben, hogyan is iszok” önfigyelmeztetése. Aztán a vége megint az, hogy nem sikerült. Az egyik legrosszabb az, amikor valaki úgy alkudozik magával (és az itallal), hogy tudja: alul fog maradni.

Ennek a kényszerességnek a része a folyamatos italra gondolás is: a várakozás, hogy „ha ez lemegy, ihatok”, „ha hazaérünk, akkor tölthetek”, „ha egyedül leszek, akkor kinyitok egyet”, „főzés közben egy keveset”, és hasonlók. A lényeg, hogy az érintett viszonylag sok időt tölt az italra gondolással: tervezget, elképzel, gondolatban már iszik.

A kényszeresség-csomagban van az is, amikor érveket „kell” keresnie, hogy ma miért nem lehet inni, hogy aztán máskor más érveket arra, hogy na, akkor miért is lehet.

Ahol kényszeresség van, ott a cselekvőképesség erősen sérül. Mert természetesen rossz a másnaposság, a memóriakiesés, a reggeli, mindent elborító szégyen, de a legrosszabb az, hogy ezek mindaddig maradnak, amíg a kényszeresség fennáll.

A kényszerességből pedig kilépni kell, nem pedig küzdeni vele (lásd az alkudozások, a magunknak és másoknak tett, majd be nem tartott ígéretek). Az nem szabadság, ha valakinek energiáját arra kell fordítania, hogy elkerülje a negatív következményeket. Ez csak azt jelzi, hogy azok már úton vannak (ma este is).

A józanság nem csak arról szól, hogy valaki nem iszik. Arról is szól, hogy visszakapja az elméje feletti önrendelkezést. Mert a kényszeresség mögött idegi-érzelmi bevésődések is vannak, azok felülírása pedig nem lehetséges addig, amíg valaki alkudozásban van magával. Az agya az alkudozás folyamatot ismeri, és amikor ideiglenesen nyerésre is áll, akkor az csak azt jelenti, hogy hamarosan kifut a nyerőből – ilyen az agy.

A lényeg: megoldás van, az elménkkel való új összekapcsolódás józanságban tud létre jönni.

Nem kell egyedül tovább cipelnie azt, amiből már régóta szabadulni szeretne. Kérjen segítséget – a józanság felé vezető út ott kezdődik, ahol már nem egyedül próbál az úton menni.

21/08/2026

A napokban nyári olvasókört tarthattam fiataloknak, melynek választott könyve Jonathan Haidt „A szorongó nemzedék” című munkája volt.

A könyv alcíme: Hogyan vezetett a gyerekkor áthuzalozása a mentális megbetegedések ugrásszerű növekedéséhez?

A munkának számos erőssége van: egyrészt közérthető, és ez olyan téma esetében, mely esetében annak komplexitása miatt technológiai, szociális és neurobiológiai szótárral egyaránt kellett a szerzőnek dolgoznia, egyáltalán nem magától értődő. Másrészt éppen ezért jól megírt, és könnyen olvasható is. Harmadrészt ez utóbbi nem zárta ki a részletességet, az adat- és kutatásközpontú érvelést. Negyedrészt konkrét javaslatokkal él a kormányok, a pedagógusok és a szülők felé.

A szociálpszichológus könyvében bemutatja azt a folyamatot, ahogyan a játékalapúból telefonalapúvá vált a gyerekkor, és annak alapártalmai mellett részletesen foglalkozik azzal is, hogyan hat és/vagy árt jobban a közösségi média a lányoknak, mint a fiúknak; vagy hogy miként gyomlálja ki a felfedező szemléletet egy gyerekből a közösségi média, miközben annak ideológiája az, hogy „minden megismerhető”.

Sokszor nem tudjuk merre járnak a gyerekeink akkor, amikor a közösségi média felületein járnak. Sokszor mi, felnőttek sem tudjuk már hogy merre járunk, amikor órákat vagyunk benne egy olyan világban, ami egyre kevésbé átlátható, egyre több negatív érzelmi költséggel jár, és egyre inkább elvesz abból, amit énnek hívünk.

És sokszor a szülők minden igyekezetük ellenére sem tudják lekövetni azokat az „innovációkat”, melyek révén a közösségi média behúzza a fiatalokat, magához ragasztja őket. Tehetetlennek érzik magukat, éppen ezért azoknak kell a szülőknek segíteniük, akik jogot tudnak teremteni.

Haidt szerint ugyanis az okostelefonok és a közösségi média kérdése klasszikus kollektív cselekvési probléma. Sok szülő nem szeretné, hogy a gyereke túl korán kapjon okostelefont vagy belépjen a közösségi médiába, de mivel „mindenki másnak már van”, végül enged a nyomásnak. Így egy olyan helyzet alakul ki, amelyet egyénileg nehéz megváltoztatni, még akkor is, ha sokan ugyanazt szeretnék.

Haidt ezért nem elsősorban általános tiltásokat javasol, hanem olyan közös szabályokat és intézményi megoldásokat, amelyek segítik a szülőket: szigorúbb életkor-ellenőrzést, telefonmentes iskolákat és a technológiai cégek nagyobb felelősségét. Mindezek nem szlogenszerű javaslatok, a könyvben megvalósítható, számonkérhető, és már működő példákkal is él. Nem igazak tehát azok az érvelések, hogy „hát ez így bonyolult”, meg hogy „azért ez nem így megy”.

Haidt szerint a közösségi médiával kapcsolatos kihívásokat az egyes családok önmagukban nehezen tudják megoldani. Éppen ezért lehet szükség közös szabályokra, például az iskolákban vagy akár állami szinten.

Vagyis a lényeg nem az, hogy „az állam mondja meg a szülőknek, hogyan neveljék a gyerekeiket”, hanem az, hogy az állam segítsen megváltoztatni azokat a szabályokat és ösztönzőket, amelyek miatt az egyes szülők akkor is engednek a közös nyomásnak, ha egyébként egyikük sem ezt szeretné.

A könyv mielőtt eljut hasonló felismerésekhez, és azok feloldásához, körültekintően és itthon kevéssé ismert kutatásokra alapozva mutatja fel az okostelefon-alapú gyerek- és serdülőkor (lehetséges) mentális következményeit.

Az olvasókörön mi is több órát beszélgettünk a könyvről és annak kapcsán. Sokat adott ez a munka, fogom még használni.

19/08/2026

Van 3 kérdésem:

(1) Mielőtt elindulsz valahová, előre megtervezed a fejedben, hogy milyen Instagram-storyt vagy Facebook-posztot fogsz készíteni róla?

(2) Amint valaki feláll az asztaltól, azonnal megnézed az üzeneteidet, és megkönnyebbülsz, ha valaki más veszi elő előbb a telefonját?

(3) Posztolás után folyamatosan ellenőrzöd, hogy hány lájkot kapott a sztorid vagy a bejegyzésed?

Ismerős helyzetek ezek?

Okostelefonjaink alkalmazásainak jelentős részét úgy tervezték, hogy ne tudjunk elszakadni tőlük. Függőségre hangolnak, áthuzalozzák az agyunkat, automatikusnak és természetesnek állítanak be olyan viselkedéseket, amelyek valójában figyelmünk, nyugalmunk, belső építkezésünk és valós kapcsolódásaink ellen hatnak.

Jelenlét-, figyelem- és intimitásromboló eszközök, amelyekkel szemben gyakran érezhetjük úgy, hogy tehetetlenek vagyunk. Természetesen ez utóbbi nem igaz. Mint érzés valóságos lehet, nekünk azonban igenis van szabad akaratunk és cselekvési képességünk.

Lehetséges felülírni a telefon- és képernyőhasználati gyakorlatainkat. Utóbbiak mögött sok személyes, érzelmi motiváció van, melyekről gyakran gondoljuk azt, hogy mindezeket „csak” a technológiai környezet teszi. Nem elhanyagolható annak hatása (erről majd könyvajánlóval is élek holnap), de sokkal izgalmasabb azzal foglalkozni, hogy milyen érzéseket keresünk vagy épp akarunk elkerülni akkor, amikor átadjuk magunkat a telefonnak, a lájkoknak, a visszajelzéseknek, a kanapén történő többórás pörgetésnek.

Szereted-e azt az embert, aki ilyenkor vagy?

Szereted azt az embert akinek az „állandó telefonozás” eredményeképpen látod magadat?

Ha a kérdésre „nem” a válaszod, akkor nem te leszel az első, aki segítséget kér ebben, és visszakapja az ideje, a tervei és legfőképpen az énje feletti döntés lehetőségét az okostelefonjától.

Te lehetsz a következő.

Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns

01/09/2026

31/08/2026

30/08/2026

29/08/2026

28/08/2026

26/08/2026

24/08/2026

22/08/2026

21/08/2026

19/08/2026

Cím

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória

Adatlap eltávolítási kérelme