13/09/2026
Orbán Viktor „visszatért”.
És persze senki sem volt kíváncsi rá. A kötcsei találkozón alig lézengett néhány újságíró: HVG, Telex, ATV, Hír TV, Kontroll és még jó néhány szerkesztőség. A zárt esemény bejáratánál egymást érték a kamerák és a mikrofonok, Orbán pedig interjút is adott.
Mindez különösen érdekes annak fényében, hogy az elmúlt időszakban újra és újra arról lehetett hallani: Orbán Viktornak és a Fidesznek „vége van”. Csakhogy nem egészen ez történt.
Orbán Viktor, mint látszik, továbbra is a magyar közvélekedés egyik központi alakja. Hogyha nyaralni megy, és eltűnik, akkor azért. Hogyha „visszatér”, és toborozni kezd, akkor azért. Úgy látszik, a magyarok nem nagyon tudnak nélküle élni.
És engem most igazából ez érdekel. Hogy miért nem?
Orbán Viktor 16 éven keresztül a magyar társadalom kollektív tudatának egyik első számú reprezentánsa volt. Mert ha úgy tekintünk a politikára, mint egy társadalom kollektív állapotának tükrére, akkor a mindenkori miniszterelnök nem egyszerűen egy ember, aki vezeti az országot. Valamilyen értelemben megjeleníti azt is, hogy az adott közösség hogyan látja önmagát, mitől fél, mire vágyik, mit tart fontosnak, és milyen szerepet képzel el magának a világban.
Ha innen nézzük, Orbán világviszonylatban tényező volt. Egy tízmilliós ország vezetőjeként személyesen tárgyalt a világ vezető hatalmainak vezetőivel, és Magyarország a méretéből egyáltalán nem következő nemzetközi politikai figyelmet kapott. Vagyis ebben az értelemben a magyar kollektív tudat is világviszonylatban tényezőnek láthatta magát.
Ezért akár szerettük, akár gyűlöltük Orbánt – valamilyen értelemben nagyok voltunk. Legalábbis nagynak láthattuk magunkat.
És közben Orbánra vetíthettük mindazt is, amit Magyarországban szerettünk vagy gyűlöltünk. Ha büszkék voltunk az országra, ő lehetett ennek a megtestesítője. Ha dühösek voltunk az országra, akkor ő lehetett mindennek az oka. Ha valami rosszul működött, volt kit hibáztatni. Ha valami jól működött, volt kit ünnepelni.
Vagyis akár rajongtunk érte, akár gyűlöltük, Orbán Viktor ott állt a magyar társadalom kollektív tudatának közepén.
És aztán egyszer csak eltűnt. Nyaralt. Hallgatott. Kerestük. Találgattuk, hol van, mit csinál, miért nem szólal meg, vége van-e, visszavonul-e, mi lesz vele.
Most pedig megjelent, és annyit mondott:
„Visszatértem.”
Ha Orbán még mindig a magyarság egyik kollektív tudati tükre, akkor mit jelenthet ez a mondat? Mi van, ha most egy pillanatra nem politikai üzenetként olvassuk, hanem szimbolikusan?
Mintha a tükör, amelybe 16 éven keresztül néztünk, egyszer csak eltűnt volna. Aztán kerestük. Akár azért, mert szerettük. Akár azért, mert gyűlöltük. Akár azért, mert szükségünk volt valakire, akire minden mocskunkat ráprojektálhattuk.
És most a tükör egyszer csak újra megjelent, és azt mondta:
„Visszatértem.”
Mi van, ha így vagy úgy, tudattalanul még mindig nem tudunk Orbán Viktor nélkül élni?
