31/08/2026
Facebook-demokrácia
(A demokrácia mint tanult politikai kultúra)
A magyar állami berendezkedés szerintem demokráciadeficites.
Két tekintetben is hiányos: a demokratikus intézményrendszer működésében, valamint az ezeket a kereteket tartalommal megtölteni képes demokratikus politikai kultúrában.
Az előbbi biztosítaná a demokratikus működés intézményi feltételeit, az utóbbi pedig azt határozná meg, hogy az állampolgárok és közösségeik mit akarnak és mit képesek kezdeni ezekkel a lehetőségekkel.
Bibó István nyomán a demokráciát nem pusztán intézmények együttesének, hanem tanult politikai kultúrának is tekinthetjük. Nem elég létrehozni a demokratikus kereteket: szükség van olyan emberekre és közösségekre is, amelyek képesek ezeket tartalommal megtölteni.
A jól működő, egészségesebb és reziliensebb – vagyis a válságok és megbillenések után gyorsabban újraszerveződő – társadalmak egyik előnye a relatíve fiatal magyar demokráciával szemben, hogy hosszabb idő állt rendelkezésükre a demokratikus intézmények, normák és korrekciós mechanizmusok kialakítására és felhalmozására. A demokratikus működést, akárcsak a kapitalizmus társadalmi szabályozását, fejleszteni és tanulni kell.
Nagyon sok múlik azon, hogy az állampolgárok értik-e, milyen volna az egészséges demokratikus működés.
Egy politikusnak nem kell realityshow-szereplőnek lennie, és nem neki kell mindent tudnia vagy kitalálnia. Feladata volna viszont, hogy hozzáértő embereket vonjon be, érdekeket hangoljon össze, és felelősséget vállaljon a döntésekért. A figyelemgazdaság azonban másfajta politikusi működést jutalmaz.
Mint korunkban annyi minden, a politika is a figyelem irányításának művészete lett. A kiválasztódás során egyre kisebb súlyt kaphat a szakmai felkészültség, az együttműködési képesség és a hosszabb távú felelősségvállalás, miközben felértékelődik a médiaképesség és a pillanatnyi mozgósító erő.
A nyilvánosság egyre kevésbé azt értékeli, ha valaki képes árnyaltan és átfogóan értelmezni egy jelenséget, és egyre inkább azt, ha megosztó, figyelemfelkeltő módon képes magára irányítani a figyelmet. Ennek viszont kevés köze van a demokráciához vagy a szaktudáshoz. Közép- és hosszú távon így olyan szereplők kerülhetnek meghatározó helyzetbe a közigazgatásban és a közéletben, akiket nem elsősorban szakmai felkészültségük, együttműködési képességük vagy felelősségvállalásuk tett alkalmassá, hanem az, hogy képesek voltak figyelmet szerezni és mozgósítani.
A közösségi térben nem a megalapozott gondolatok ütköznek és csiszolódnak, hanem a szereplők vadásznak lájkokra és pillanatnyi figyelemre.
A választók döntéseiben így egyre nagyobb szerepet kaphat
— a kulturális azonosulás: „velünk van-e vagy ellenünk?”;
— a médiaszereplés képessége: „jól néz-e ki, hatásos videókat készít-e?”;
— a pillanatnyi érzelmi jutalom: „örömet vagy elégtételt okoz-e azonosulni vele?”.
A polgári-demokratikus működés azt jelentené, hogy egyéneknek és társadalmi csoportoknak vannak választási ciklusokon átívelő céljaik és ügyeik, és tartósan dolgoznak azért, hogy ezek alakíthassák a közéletet. Létrehoznak olyan kisebb demokratikus egységeket, amelyek részei a nagyobb demokratikus berendezkedésnek. Tehát nem a pillanatnyi figyelemnek élnek, nem a látványos nagyotmondásnak. Ez akkor működik, ha rendelkezésre állnak olyan keretek, amelyeket ezek az egyének és csoportok a saját tartalmaikkal fel tudnak tölteni. Meg persze akkor működik, ha a hatalom nem nyomja el a polgárait.
Magyarországon persze még mindig felszisszenünk, ha valaki ki meri mondani, hogy a civil közösségek számára például irodákat, közösségi tereket és kiszámíthatóan hozzáférhető pályázati forrásokat lehetne biztosítani. Hogy egész éves működésük ne arról szóljon, hogyan termelik ki a bérleti díjat, a munkatársak megélhetését és a szükséges eszközök fenntartását. Kreatív civil és polgári élet ott van, ahol nem a mínuszból próbálunk állandóan nullát csinálni. Szóval sok múlik azon, mit gondol ezekről a dolgokról a társadalom.
Az elmúlt tizenhat évben láthattuk, hová vezet, amikor a nyilvánosságot olyan szereplők és megsokszorozott üzenetek uralják, amelyek nem a valóság pontosabb megértését, hanem erős narratívák folyamatos újratermelését szolgálják. Mindez kiszorítja azt a lassú építkezést, amely egyre kifinomultabb viszonyt tenne lehetővé a demokráciához, a gazdasághoz és a tudáshoz. A figyelempillanat logikája azt jelenti, hogy nem érünk rá intézményeket, közösségeket és demokratikus kultúrát építeni.
A figyelem mennyisége lassan a hozzáértés bizonyítékává vált. Ez már demokratikus probléma, mert meghatározza, kik kerülnek döntési, képviseleti és véleményformáló helyzetbe.
Saját munkámban is közvetlenül tapasztalom a figyelemgazdaság működését. Pszichológusként azt látom, hogy a szakmai munka és annak nyilvános reprezentációja két külön tevékenységgé vált. Aki idejének nagy részét a munkájára fordítja, szükségképpen hátrányba kerülhet azzal szemben, akinek maga a láthatóság előállítása a fő tevékenysége. A nyilvánosság mégis hajlamos az utóbbit a hozzáértés jeleként értelmezni.
Ez sok mindent eltorzít. Egyre inkább hajlamosak vagyunk azt jó szakembernek és érvényes gondolkodónak tekinteni, aki vonzóan jelenik meg, ismert, sikeres, és képes rövid idő alatt széles körű figyelmet kiváltani – szinte függetlenül mondandója tartalmától.
Ahogy a politika és a közélet egyre több, a közösségi médiában már ismert szereplőt emel fel, úgy a program- és konferenciaszervezők is gyakran azt kérik tőlem, ajánljak nekik „húzóneveket”, „sztárelőadókat”.
Amikor ezt szóvá teszem, rendszerint azt kezdik el fejtegetni, szerintük hogyan válhatnék én is láthatóbbá. Ez azonban csak az egyéni alkalmazkodás kérdésére válaszol. A társadalmi problémát érintetlenül hagyja: hogyan tudjuk újra megkülönböztetni a figyelem megszerzésének képességét a szaktudástól, a népszerűséget a közéleti alkalmasságtól, a pillanatnyi mozgósítást pedig a demokratikus építkezéstől?
A demokrácia ugyanis nem figyelempillanatokból, hanem hosszú időn át fenntartott kapcsolatokból, vitákból, intézményekből és közös ügyekből épül. A demokrácia tanult szkill, mondjuk így.
Schell Gergely
pszichológus
