13/08/2026
Sokat gondolkodom mostanában azon, mit jelent nekem önazonosnak lenni.
Talán azért is, mert ebben a világban, amiben dolgozom, egyre nagyobb a zaj.
Beszélj többet.
Mutasd magad többet.
Mondd el, mennyit tudsz.
Sorold fel, hol tanultál.
Mutasd meg, hány ember ül a csoportjaidban.
Adj öt tippet erre, három technikát arra.
Gyárts videókat, legyél folyamatosan jelen, építs tekintélyt, teremts sürgetést, nyomd meg az emberek fájdalompontjait.
Én pedig egyre inkább érzem, hogy nem akarok így működni.
Nem azért, mert félek láthatóvá válni. És nem azért, mert beleragadtam a „jó kislány” szerepébe.
Sőt.
Nekem nagyon hosszú út volt kijönni a megfelelésből. Abból, hogy kedvesnek kell lenni. Hogy ne legyek túl sok. Ne legyek túl hangos. Ne mondjam ki. Ne álljak bele. Ne zavarjak másokat azzal, aki vagyok.
De az, hogy ebből kijöttem, számomra nem azt jelenti, hogy most át kell esnem a másik oldalra.
Nem akarok harsányabbnak látszani, mint amilyen vagyok.
Nem akarom folyamatosan bizonygatni, hogy mennyit tudok.
Nem akarom minden második posztban felsorolni a képzéseimet.
Nem akarom teletenni az oldalamat csoportképekkel azért, hogy bizonyítsam: nézzétek, mennyien jönnek hozzám.
És nem akarok naponta kamerába beszélni „szakértőként” olyan dolgokról, amiket valahol olvastam, megtanultam, de a saját életemben nem gyakorlok.
Mert nekem nem az a munka, hogy bekapcsolom a kamerát...
A munkám akkor kezdődik, amikor senki nem lát.
Abban, ahogyan élek.
Abban, ahogyan kapcsolódom.
Abban, ahogyan hibázom.
Abban, ahogyan észreveszem a saját mintáimat.
Abban, ahogyan újra és újra beleállok a saját folyamataimba akkor is, amikor nagyon kényelmetlen.
És abban, hogy este tükörbe tudjak nézni, és el tudjak számolni saját magammal.
Ez sokkal fontosabb nekem annál, hogy kifelé milyen képet sikerül felépítenem magamról.
És igen, lehet, hogy néha meglepő a kedves, bájos fotók mögött meglátni, hogy én is hús-vér ember vagyok.
Nem vagyok mindig lebegős.
Nem vagyok mindig harmonikus.
Nem vagyok mindig csendes és kedves.
És attól, hogy alapvetően lágy vagyok, még nem vagyok elnyomható. Attól, hogy nem akarok könyökkel utat törni magamnak, még meg tudom húzni a határaimat. Attól, hogy nem akarok harcolni a konkurenciával, még bele tudok állni abba, amit képviselek.
Van bennem vadság és gyengédség.
Erő és bizonytalanság.
Anyaság és egyedüllét.
Vágyak. Kudarcok. Sikerek.
Fentek és lentek.
Néha bölcs vagyok, máskor én is ugyanúgy keresem a válaszokat.
Mindegyik én vagyok.
Nem akarok magamra húzni egy spirituális álarcot, ami csak szeretetet, kedvességet, együttérzést és végtelen harmóniát mutat kifelé, mintha engem valahogy elkerülnének az élet pofonjai.
És nem akarom az ellenkező álarcot sem: hangosnak, megkérdőjelezhetetlennek és mindentudónak mutatni magam csak azért, mert állítólag így kell ma eladni magunkat.
Nem tudok és nem is akarok szerepet játszani azért, hogy könnyebb legyen engem „fogyasztani”.
Lehet, hogy ezzel lassabban építkezem.
Lehet, hogy marketing szempontból néha nem ez a legokosabb út.
De ez az enyém.
És ha választanom kell aközött, hogy tökéletesen felépített képet mutassak magamról, vagy néha kicsit nyers, ellentmondásos, esetleg valakinek sokkoló legyek, de közben felismerjem magam abban, amit mutatok…
..ezerszer választom a valóságot.
Mert számomra valahol itt kezdődik az önazonosság.
Nem abban, hogy mindig ugyanaz vagyok.
Abban, hogy nem tagadom meg egyik részemet sem csak azért, hogy beleférjek abba a képbe, amit mások könnyebben elfogadnak rólam.
