Gelsei Bernadett- Döntésmentor

Gelsei Bernadett- Döntésmentor Gelsei Bernadett vagyok. Személyes tanácsadást és online tanácsadást végzek párkapcsolati problémákkal és szenvedélybetegségekkel küzdőknek.

Szociálpolitikus • Mentálhigiénés szakirányú végzettséggel • Addiktológiai konzultáns • Kognitív- és viselkedésterápiás konzultáns • Dialektikus viselkedésterápiás módszerspecifikus képzettséggel • Megoldásközpontú párkonzultációs szakember Zömmel szerelmi háromszögben lévők keresnek fel, elhidegült párok akik még adnának egy utolsó esélyt kapcsolatuknak illetve szenvedélybeteg hozzátartozók, pár

kapcsolati problémáikkal. Megkeresésük oka általában az, hogy nem tudnak dönteni, nem tudják mi volna a helyes lépés, merre induljanak el, mit szeretnének másként az életükben és ebben a helyzetbe ragadtak bele. A döntésmentor sokat tud segíteni ilyenkor a kimozdulásban, iránymutatásban akár személyesen, akár online formában. Online tanácsadáson belül email, chat, videotanácsadás szolgáltatásokat lehet igénybe venni, ami nagy segítség például a külföldön élőknek.

Miért nem érti meg a párom,hogy nekem most erre van szükségem?Neurotipikus-neurodivergens párkapcsolatokVan az a párkap...
09/09/2026

Miért nem érti meg a párom,hogy nekem most erre van szükségem?
Neurotipikus-neurodivergens párkapcsolatok

Van az a párkapcsolati helyzet, amikor te már abból is pontosan tudod, hogy valami baj van, ahogy a másik rád néz. Vagy ahogy elhallgat. Vagy ahogy becsukja maga mögött az ajtót. Neked ezek érzelmi jelzések, és szinte automatikusan olvasod őket. Tudod, hogy most vigaszra van szükségem, most ne hagyj egyedül, most ölelj meg, most kérdezd meg, mi van velem.

És közben ott áll melletted valaki, aki egyszerűen nem ebből olvas.

Nem azért, mert nem érdekli, hogy mi van veled. Nem feltétlenül azért, mert érzéketlen. És nem biztos, hogy azért, mert nem szeret eléggé.

Közben fel sem merül benned, hogy lehet, hogy ő tényleg nem tudja, mit kellene ebből a helyzetből kiolvasnia.

Lehetséges hogy látja rajtad, hogy most szomorú vagy, de ebből nem következik számára automatikusan, hogy ölelésre van szükséged. Vagy észreveszi, hogy valami megváltozott rajtad, csak nem tudja, mi az pontosan vagy, hogy ezt neki kellene megkérdeznie, vagy inkább hagynia kellene téged egy kicsit békén.

Te azt gondolod: „Hát ezt hogy nem veszed észre?”

Ő pedig tényleg nem érti.

És szerintem ebből rengeteg párkapcsolati konfliktus születik úgy, hogy közben mindkét ember a maga oldaláról teljesen érthetően működik.

A neurotipikus ember sokszor rengeteg olyan információt vesz fel a kapcsolatban, ami nincs kimondva. Arckifejezést, hangsúlyt, testtartást, távolságtartást, egy megváltozott rutint, egy sóhajtást. Ezekből következtet arra, hogy a másik mit érez, mire van szüksége, és mit kellene most csinálnia.

Egy autizmus spektrumán lévő embernél viszont előfordulhat, hogy ezek a jelek nem ugyanúgy állnak össze egyértelmű jelentéssé. Lehet, hogy látja, hogy szomorú vagy, de nem kapcsolódik hozzá automatikusan az a gondolat, hogy most átkellene ölelnie vagy kapcsolódnia úgy ahogy neked akkor abban a pillanatban szükséged lenne. És ez nemcsak az érzelmi helyzetekben jelenhet meg.

Lehet, hogy neked fontos része a kapcsolódásnak, hogy este elmesélitek egymásnak, mi történt aznap, mi volt a munkahelyen, mi bántott, minek örültél. Neked ez meghitt beszélgetés, intimitás/biztonság a másik életének megismerése. Neki viszont lehet, hogy ezek egyszerűen nem azok az információk, amelyeket magától kiszűr a külvilágból és fontosnak tart megosztani. Nem azért, mert nem akar bevonni az életébe, hanem mert számára egészen más szempontok alapján áll össze az, hogy mi számít releváns információnak, mit jelent neki az intimitás/biztonság.

És ilyenkor könnyen előfordul, hogy amit te szeretetnyelvként élsz meg – a hosszú, meghitt beszélgetéseket, a napotok megosztását, azt, hogy érdeklődtök egymás belső világa iránt –, arra ő egyszerűen nem úgy reagál. Nem feltétlenül azért, mert nem akar közel lenni, hanem mert nem ugyanazokat a dolgokat érzékeli kapcsolódási információként.

A személyes sértés pedig pontosan itt tud belépni.

Mert ha én azt gondolom, hogy aki szeret engem, az kíváncsi rám, akkor abból, hogy nem kérdezi meg, milyen napom volt, vagy nem meséli el, mi történt vele, könnyen arra következtetek, hogy nem érdeklem. Ha nekem a beszélgetés az intimitás egyik legfontosabb formája, akkor a beszélgetés hiányát nagyon könnyű a szeretet hiányának megélni.

Gyakran a kettő között nincs ilyen egyszerű kapcsolat.

Lehet, hogy ő nem a szeretetből nem ad, hanem egyszerűen másképpen érzékeli, rendszerezi és adja tovább az információt, más közlésekkel próbál meg intimindásként kapcsolódni, amit meg te értesz félre.

ADHD-nál pedig egészen más formában jelenhet meg ugyanez. Lehet, hogy a másik pontosan tudja, hogy neked most szükséged lenne rá, csak éppen nem tudja megtartani a figyelmét azon a ponton, amikor ezt meg kellene tennie. Vagy olyan intenzíven belekerül valamibe, hogy egyszerűen kiesik számára az időből és a környezetből. A másik oldalon ezt úgy éled meg, mintha nem lennék fontos, nem figyel rám, nem érdekli, hogy mit érzek.

És mire eljutunk odáig, hogy „neked semmi nem számít, ami velem történik”, már egyikünk sem arról beszél, ami eredetileg történt, hanem arról, amit jelentést adtunk neki. Belecsúszik mindkettő a saját sémájába.

Talán ezért olyan fontos a neurodivergens–neurotipikus kapcsolatokban megtanulni, hogy nem minden érzelmi információ magától értetődő. Néha ki kell mondani azt, amit egy másik embernek nem kellene kimondani. El kell mondani, hogy „most arra van szükségem, hogy megölelj”, vagy „fontos lenne nekem, hogy kérdezz rá, mi történt velem”, vagy „nekem az jelenti a közelséget, ha elmeséled, mi történt veled ma”.

Nem azért, mert a másik kevésbé szeret, hanem mert lehet, hogy neki másképpen kell megkapnia ugyanazt az információt.

És talán hozzátartozóként is van dolgunk ezzel. Ha egy kapcsolatban vagy a családban hosszú időn keresztül azt látjuk, hogy valaki következetesen másképpen érzékeli ezeket a társas és érzelmi jelzéseket, mint mi, akkor nem feltétlenül az a következő lépés, hogy még hangosabban próbáljuk elmagyarázni neki, miért kellene másképpen működnie. Lehet, hogy érdemes elgondolkodni azon is, nincs-e a háttérben valamilyen neurodivergens működés, és szükség esetén segítség felé terelni őt.

Egy diagnózis önmagában természetesen nem old meg egy párkapcsolatot. De adhat egy struktúrát, egy értelmezési keretet, és sokszor egy olyan mankót, amivel végre nem egymást kell találgatnunk, hanem elkezdhetjük megérteni, hogy hogyan tud egymáshoz kapcsolódni két ennyire különbözően működő idegrendszer.

Mert nem az a cél, hogy a neurodivergens ember megtanuljon neurotipikusan kapcsolódni, vagy a neurotipikus fél megtanulja feladni azt, amire szüksége van. Hanem hogy legyen egy közös pont, ahol a két különböző működés nem egymást hibáztatva, hanem egymáshoz igazodva tud kapcsolódni.

Amikor egy neurodivergens emberrel élsz párkapcsolatban, de még nem tudod, hogy neurodivergensVan az a párkapcsolat, aho...
07/09/2026

Amikor egy neurodivergens emberrel élsz párkapcsolatban, de még nem tudod, hogy neurodivergens

Van az a párkapcsolat, ahol egy idő után elkezded érezni, hogy valami más. Nem feltétlenül nagy dolgokra gondolok, inkább apróságokra. Arra, hogy bizonyos helyzetekben egészen máshogy reagál, mint ahogy te számítanál rá. Másképpen fogalmaz, néha túl direkt, máskor pedig mintha egyáltalán nem mondaná el, mi történik benne. Van, hogy egy számodra teljesen jelentéktelen dolog kibillenti, miközben egy valóban nehéz helyzetben elképesztően jól működik.

És te közben próbálod megfejteni, mi baja van, miért reagál így, miért nem tud egyszerűen beszélni arról, amit érez, és miért nem veszi észre, hogy neked valami fáj.

Csakhogy nincs diagnózis, amihez hozzá tudnád kötni ezeket a működéseket. Így marad a saját értelmezésed, és nagyon könnyű arra jutni, hogy nem vagy elég fontos neki, nem szeret eléggé, nem akar kapcsolódni, vagy egyszerűen csak érzéketlen.

Pedig lehet, hogy kapcsolódni akar. Csak nem ugyanazon a rendszeren keresztül.

Egy autizmus spektrumán lévő ember például lehet, hogy nagyon erősen kötődik hozzád, mégis nehezen reagál egy érzelmileg túlfűtött beszélgetésben. Lehet, hogy szeretne közel lenni, de egy bizonyos érintés, zaj, fáradtság vagy túl sok inger egyszerűen lezárja a hozzáférését ehhez a közelséghez. Egy ADHD-s ember pedig lehet nagyon jelenlévő, lelkes és intenzíven kapcsolódó, aztán egyszer csak elveszíti a fonalat, elfelejt valamit, nem válaszol időben, vagy teljesen máshol jár fejben. A másik ezt könnyen úgy éli meg, hogy „nem vagyok neki fontos”, miközben a figyelem szabályozása és az érzelmi kötődés egyáltalán nem ugyanaz.

És vannak olyan kapcsolatok is, ahol ehhez még szerhasználat, trauma vagy más nehéz megküzdési módok társulnak. Ilyenkor különösen nehéz szétválasztani, hogy mi az idegrendszeri sajátosság, mi egy korábbi sérülés következménye, mi a szerhasználathoz kapcsolódik, és mi az, ami egyszerűen már nem elfogadható egy kapcsolatban.

Mert a neurodivergencia nem felmentés mindenre. Nem jelenti azt, hogy a másiknak mindent el kell viselnie, és azt sem, hogy a hozzátartozó szükségletei kevésbé fontosak. Viszont nagyon nem mindegy, hogy egy viselkedést azért próbálsz megváltoztatni vagy számon kérni, mert valóban bántó, vagy azért, mert még nem érted, mi van mögötte.

Ha valaki például azért húzódik el, mert túlterhelődött, te pedig ezt elutasításként értelmezed, könnyen elkezdesz még jobban közeledni. Ő ettől még inkább túlterhelődik és visszahúzódik, te pedig még inkább elutasítva érzed magad. Mire kimondjátok, hogy már megint nem lehet vele normálisan kommunikálni, valójában lehet, hogy egyikőtök sem azt csinálja, amit a másik belelát.

Talán ez az egyik leggyakoribb félreértés a neurodivergens és neurotipikus emberek kapcsolatában: ugyanannak a viselkedésnek ugyanazt a jelentést tulajdonítjuk.

A csendet távolságnak, a szemkontaktus hiányát érdektelenségnek, a direkt kommunikációt érzéketlenségnek, az elfelejtett üzenetet szeretethiánynak, a rutin iránti igényt kontrollnak, a visszahúzódást pedig elutasításnak látjuk. Pedig ezeknek egészen más jelentésük is lehet.

És persze a másik oldalt sem szabad elveszíteni közben. A hozzátartozó nem terapeuta, nem diagnosztizáló szakember, és nem kötelessége mindent elviselni csak azért, mert időközben megértette, hogy a párja neurodivergens. A megértés nem azt jelenti, hogy eltűnnek a határok vagy a saját szükségleteink. Inkább azt jelenti, hogy végre van esélyünk pontosabban látni, mi történik közöttünk.

Mert egy felnőtt párkapcsolatban szerintem nem az a cél, hogy az egyik ember megtanuljon úgy működni, ahogy a másiknak kényelmes. Hanem az, hogy mindketten meg tudják tanulni: nekem mit jelent a közelség, neked mit jelent, mitől érzed magad biztonságban, mitől zársz be, hogyan tudod kimutatni, hogy szeretsz, és én hogyan tudom ezt felismerni úgy, hogy közben a saját szükségleteimről se kelljen lemondanom.

Mert két ember nagyon is szeretheti egymást úgy, hogy közben folyamatosan félreérti a másikat. És néha nem az a probléma, hogy nincs közöttük szeretet vagy intimitás, hanem az, hogy nem ismerik még azt a nyelvet, amelyen a másik ezt a szeretetet kifejezi.

Talán ezért tud egy későbbi diagnózis egy párkapcsolatban olyan sok mindent átírni. Nem azért, mert hirtelen mindenre lesz egy kifogás, hanem mert nevet kaphat valami, amit addig mindketten személyes kudarcként éltek meg. És amikor már nem azt kérdezed, hogy „miért csinálod ezt velem?”, hanem azt, hogy „mi történik benned ilyenkor?”, akkor egészen más tér nyílhat két ember között.

Nem mindig könnyebb. De sokkal pontosabb. És egy kapcsolatban ez óriási különbség.

03/09/2026

Sok szeretettel ajánlom ezt a velem készült interjút. Nem csak vallási szempontból, természetesen, hanem mindazoknak, akiket érdekelnek azok a kérdések, amelyekről benne beszélgetünk.

És egy fontos hír azoknak, akik esetleg velem szeretnének dolgozni: szeptemberre még négy új helyem van. Ezen kívül ebben az évben már több klienst nem fogok tudni fogadni.

Ha valaki úgy érzi, hogy szívesen dolgozna velem, saját magán, és szeretné ezt velem elkezdeni, akkor a [email protected] e-mail-címen várom a jelentkezését.

A négy szeptemberi hely után idén már tényleg nem tudok több új embert vállalni.

Szeretném bemutatni nektek Emit.Nagyon nehezen jutottam el odáig, hogy a szorongásomra ne csak úgy nézzek, mint valamire...
28/08/2026

Szeretném bemutatni nektek Emit.

Nagyon nehezen jutottam el odáig, hogy a szorongásomra ne csak úgy nézzek, mint valamire, ami időről időre rám ül, összeszorít, elbizonytalanít, előre aggódik helyettem, és azt kérdezi tőlem, hogy biztosan jó lesz-e így, biztosan elbírom-e, biztosan nem történik-e valami baj, hanem megpróbáltam egy másik nézőpontból is ránézni.

Eddig sokszor egzisztenciálisan gondolkodtam róla. Arról, hogy talán a szorongás a létezésünk egyik velejárója, hogy benne van a szabadságban, a döntéseinkben, a felelősségünkben, abban, hogy tudjuk: nincs garancia semmire, és hogy valahol még az is lehetőség, amitől félünk. De most megpróbáltam nem azt nézni, hogy mit jelent a szorongás, hanem azt, hogy ki lenne ő, ha ember lenne.

És akkor megszületett Emi.

Emi egy 60 körüli nő. Elegáns, összeszedettnek tűnik , kicsit távolságtartó de van benne vmi hanyagság is . Első ránézésre valószínűleg senki nem mondaná meg róla, hogy mennyire szorong. Sőt, talán azt gondolnák róla, hogy egy olyan nő, aki mindent kézben tart, aki tudja, mit kell csinálni, aki elbírja, amit az élet elé tesz.

Csakhogy Emi belül nagyon fél és szorong:
a felelősségtől, fél attól, hogy minden teher végül az ő vállán marad, és fél attól is, hogy mi lesz később, mert már most érzi, hogy egyre nehezebben viseli ezt a terhet, és azt is érzi, hogy valamennyit már veszített az erejéből. Attól is fél, hogy ha egyszer majd a gyermeke vagy a barátai számítanak rá, és történik valami váratlan nehézség, egy betegség, egy veszteség vagy bármi, amivel az élet egyszerűen elé állítja, vajon el fogja-e bírni. Nem azért, mert mindig a legrosszabbat várja, hanem mert érzi, hogy már most is egyre nehezebben cipeli azt, amit magával visz, miközben a szorongása ettől nem csökken, hanem egyre inkább fokozódik.

Sok aggodalom van benne, sok előre gondolkodás, sok „mi van, ha” de ezeket eddig elrejtette előlem is( vagyis én saját magam előtt) és valami nehezen megfogalmazható félelem attól is, hogy vajon tényleg mindig így lesz-e: hogy az életben mindig lesz valami, ami miatt aggódni kell.

Emi ezt nagyon jól rejti, kifelé sokkal erősebbnek mutatja magát, a stílusa a tartása, a sminkje, a ruhája és a mozdulatai mögé bújik, és csak néha, amikor nem figyelik, amikor senki nem néz rá igazán, akkor jön elő a tekintetében, a szája szélén, abban, ahogyan a táskáját fogja, abban a mozdulatban, ahogyan kapaszkodik a szatyorjába a valódi szorongása.

Mert Emi nem csak a 60 körüli nő. Benne van az a kislány is, aki én voltam. Aki hat-hét évesen nagyon szorongott, aki dadogott, aki vékony és csendes volt( de társaságban mókázós és cserfes)és aki már akkor megtanulta, hogy vannak érzések, amiket jobb valahogy elrejteni, mert túl nehéz őket megmutatni. Benne van a családomból hozott múlt is, azok a történetek, félelmek, terhek és minták, amelyek nem feltétlenül velem kezdődtek, de valahogy mégis tovább tudnak jönni velem.

És talán van benne valamennyire az a nő is, akivé még válni fogok, és akitől egy kicsit félek is, mert attól félek, hogy egyszer összeroskad, hogy összetörik a sok felelősség, a sok teher és a sok aggódás alatt és akkor mi lesz vele?

Amikor Emit nézem, egyszerre látom benne a múltamat, a jelenlegi szorongásomat, és valamit abból is, amitől a jövőben félek.

De van ebben valami megnyugtató is.

Mert amíg a szorongás csak egy érzés volt, addig sokszor úgy éltem meg, mintha folyamatosan velem történne, mintha állandóan jelen lenne, mintha nem lenne tőle különálló részem. Persze tudom, hogy ez valójában nem így van, hiszen semmi nem történik folyamatosan a nap huszonnégy órájában, mégis sokszor pontosan ilyen érzés volt.

Most viszont megszemélyesítettem a szorongásomat, és itt van előttem Emi. És ettől valahogy megközelíthetőbb lett.

Az, hogy megkértem a mesterséges intelligenciát, hogy készítsen nekem egy képet arról, hogyan nézne ki a szorongásom, ha ember lenne, valójában sokkal többet hozott elő belőlem, mint amire számítottam. A képen keresztül meg tudtam jeleníteni valamit abból, amit eddig talán még magamnak sem engedtem meg igazán látni, valamit, amit inkább elfojtottam vagy félretettem magamban: hogy Emi nem ellenem dolgozik, nem akar rosszat nekem. Csak a félelme ami hosszú ideje vele van átváltott egy folyamatos szorongássá amihez nem tudott hozzáférni és hagyta magát benne. Ezért is
Aggódik, túlgondol. Előre próbál felkészíteni mindenre, mert azt hiszi, hogy ezzel meg tud védeni.

És ettől most valami megváltozott bennem, mert talán eljuthatok oda, hogy ne csak elszenvedjem, amikor Emi megjelenik, hanem meg tudjam kérdezni tőle, hogy mitől fél, mitől aggódik ennyire, mit akar megvédeni bennem, és talán egyszer majd arra is tudok választ adni neki/magamnak.

Most még csak itt tartok, de már ez is sokat jelent nekem: hogy hosszú idő után először nem csak a szorongásomat érzem, hanem latom is Emiben.

Töltőre tenni magunkatKülönösen fontos a neurodivergens és a szenvedélybeteg családokban arról is beszélnünk, hogy milye...
27/08/2026

Töltőre tenni magunkat

Különösen fontos a neurodivergens és a szenvedélybeteg családokban arról is beszélnünk, hogy milyen rutinokat ismétlünk nap mint nap a család működőképességének fenntartása érdekében.

Mert lehet például egy neurodivergens gyerek mellett egy szülő hosszú éveken keresztül azt gyakorolja, hogy mindig elérhető. Figyeli a gyereke állapotát, előre gondolkodik, szervez, alkalmazkodik, megpróbálja megelőzni a túlterhelődést, újratervez, ha valami nem működik, és közben egyre kevésbé érzékeli, hogy neki magának mikor van szüksége megállásra.

És lehet, hogy a testvér ugyanezt tanulja meg egy másik pozícióból. Ő lesz az, aki tudja, mikor kell csendben maradni, mikor nem lehet ezt a programot választani, mikor kell kerülőúton menni, mikor kell elfogadni, hogy valami most nem fér bele, és mikor kell egyszerűen alkalmazkodni a család aktuális állapotához.

Hasonló készenléti működés alakulhat ki egy szenvedélybeteg családban is, ahol a hozzátartozó hosszú időn keresztül figyeli a függő állapotát, hangulatát, viselkedését, és megpróbálja előre érzékelni, mikor lehet baj, mikor kell közbelépni, mikor kell megoldani valamit, vagy éppen mikor kell csendben maradni. És még összetettebbé válhat ez a családi dinamika akkor, ha egy neurodivergens kamasz maga is függővé válik, hiszen ilyenkor a család egyszerre alkalmazkodik a neurodivergenciából fakadó sajátosságokhoz és a függőség kiszámíthatatlanságához.

Ezek a működések sokszor valóban segítenek abban, hogy a család túléljen és működjön. Csakhogy ha évekig ismétlődnek, az idegrendszer számára lassan nemcsak egy adott családi helyzethez tartozó alkalmazkodássá, hanem alapértelmezett működéssé válhatnak.

Ezért a biztonságos rutin kialakításának része lehet az is, hogy rendszeresen legyen olyan idő, amikor nem kell készenlétben lenni.

Én erre csak annyit szoktam mondani: tölteni kell magunkat. És tölteni kell a testvérnek is saját magát.

És ez a töltés nem feltétlenül azt jelenti, hogy el kell menni otthonról, vagy hogy a neurodivergens vagy függőséggel élő gyereknek máshol kell lennie. Ha erre van lehetőség, természetesen nagyon sokat jelenthet egy teljesen külön töltött nap vagy akár több nap is, de ha a fizikai távolság nem oldható meg, akkor is meg kell találni a módját annak, hogy legyen saját időnk.

Lehet, hogy otthon kell kialakítani egy olyan helyet, amely a sajátunk, és lehet, hogy egyszerűen ki kell mondanunk: most töltődöm. Most szükségem van arra, hogy egy kicsit ne kelljen reagálnom, ne kelljen figyelnem, ne kelljen rendelkezésre állnom. Azért van erre szükségem, hogy utána újra tudjak rád figyelni.

Ez nem elutasítás, nem a gyerek lerázása.
Hanem egy szükséglet kommunikálása és egy határ megtanítása. És pontosan ugyanez illeti meg a testvért is. Neki is joga van ahhoz, hogy legyen egy saját helye, saját ideje, saját programja, saját csendje, amelyben nem kell folyamatosan alkalmazkodnia a testvére állapotához, legyen szó neurodivergenciáról, függőségről vagy akár a kettő együttes jelenlétéről.

Sőt, talán éppen ezzel tanítjuk meg azt, amit később ő maga is használni tud majd: hogy más ember szükségletei fontosak, de az enyémek is azok.

Ezek nem apró engedmények.

Ezek új ismétlések.

Azt tanítják az idegrendszernek, hogy lehet úgy is kapcsolódni másokhoz, hogy közben nem vagyok folyamatos készenlétben. Lehet úgy szeretni, hogy közben pihenek. Lehet úgy segíteni, hogy közben nekem is van határom. Lehet úgy egy család tagjának lenni, hogy nem kell minden pillanatban alkalmazkodnom a többiek állapotához.

És talán éppen ezért nemcsak azt érdemes megkérdeznünk egy neurodivergens vagy szenvedélybeteg családban, hogy mitől működik jobban az, akire a legtöbb figyelem irányul, hanem azt is, hogy milyen ismétlődő rutinok segítenek abban, hogy a család többi tagjának idegrendszere is biztonságban maradjon.

Mert ha hosszú éveken keresztül azt gyakoroljuk, hogy mindig készen állunk, akkor ezt fogjuk egyre jobban tudni.

De ha elkezdjük ugyanilyen következetesen gyakorolni a megállást, a saját szükségleteink észlelését, a töltődést, a külön töltött időt, a határok megtartását és azt, hogy nem minden helyzetet nekünk kell megoldanunk, akkor az idegrendszerünk ezt is elkezdi megtanulni.

Nem a gyerekünktől távolodunk, hanem magunkat sem hagyjuk cserben mindeközben vagy éppen a másik testvért.

Egy olyan családi működés felé mozdulunk, amelyben nem egyetlen ember állapota köré szerveződik mindenki más idegrendszere.

És talán ez az egyik legfontosabb rutin, amit egy család kialakíthat: hogy mindenkinek legyen helye benne úgy, hogy közben önmaga is maradhat.

Nem minden ismétlést kell megszakítani. Van, amit éppen azért ismétlünk, hogy egyre stabilabban működjön bennünk.A neuro...
24/08/2026

Nem minden ismétlést kell megszakítani. Van, amit éppen azért ismétlünk, hogy egyre stabilabban működjön bennünk.

A neuroplaszticitásról mostanában nagyon sokat beszélünk, és nekem ebben az egyik legérdekesebb kérdés az, hogy mit kezdünk azzal, amit folyamatosan ismétlünk.

Mert az ismétlés önmagában nem jó vagy rossz.

Ha valami működik, biztonságot ad, struktúrát teremt, segít eligazodni a mindennapokban, akkor éppen az a dolgunk, hogy ezt megtartsuk és gyakoroljuk. Egy jó rutin, egy kiszámítható napirend, egy bevált megküzdési mód vagy akár egy olyan szokás, amely segít az idegrendszerünknek szabályozottabb állapotban maradni, nem valami, amit feltétlenül meg kell változtatnunk.

Ami működik, azt nem kell megjavítani.

De vannak dolgok, amelyeket szintén újra és újra ismétlünk, és közben egyre erősebbé tesszük magunkban azt a működést, amelyik valójában szenvedést okoz.

A kognitív viselkedésterápia például nagyon sokat foglalkozik a negatív automatikus gondolatokkal. Ezek azok a gyors, sokszor szinte észrevétlenül megjelenő értelmezések, amelyek egy helyzetet azonnal ugyanabba az irányba visznek el, akkor ezek beépülnek és sokkal tovább tartják fent a készenléti állapotban levést például.

Nem azért, mert az agyunk „rosszul működik”, hanem mert az ismétlés tanítja az idegrendszert.

És ugyanez történhet azokkal a rutinokkal is, amelyeket egy diszfunkcionális családban tanulunk meg.

Egy szenvedélybeteg családban például a hozzátartozó vagy a gyerek hosszú éveken keresztül gyakorolhatja a készenlétet. Amikor hazaér, nem egyszerűen megérkezik, hanem először felméri, mi történik otthon. Milyen állapotban van az alkoholista szülő? Ivott-e? Milyen a hangulata? Várható-e konfliktus? Mit kell most mondani, és mit jobb nem mondani? Kell-e valamit elintézni, eltakarítani, megoldani, megelőzni?

Egy idő után ez már nem tudatos döntés. A rendszer megtanulja, hogy a biztonság azt jelenti: figyelem a másikat, előre érzékelem a veszélyt, alkalmazkodom, kontrollálok, készen állok.

És lehet, hogy évek vagy évtizedek múlva már nincs ott az a családi helyzet, ami ezt a működést létrehozta, a rutin mégis megmarad. Valaki belép egy ajtón, és máris pásztázza a környezetet. Figyeli a másik hangját, arckifejezését, hangulatát. Mielőtt megkérdezné, hogy ő mit szeretne, már azt próbálja kitalálni, hogy a másiknak mire van szüksége. Nem azért, mert ezt választotta, hanem mert nagyon sokszor ezt gyakorolta.

Ilyenkor nem az a kérdés, hogyan szabaduljunk meg minden régi rutinunktól, hanem az, hogy melyiket érdemes megtartani, és melyiket kell átírni ahhoz, hogy az idegrendszerünk végre mást tanuljon biztonságnak.

A készenléti rutin például lassan átírható egy olyan hazatérési rutinná, amelyben nem azzal kezdődik a megérkezés, hogy felmérem, mások rendben vannak-e, hanem azzal, hogy megérkezem a saját jelenembe. Leteszem a táskámat, megállok egy pillanatra, érzékelem magamat, és megtanulom újra és újra gyakorolni azt a gondolatot: nem minden történés az én feladatom, és nem kell előre készen állnom minden lehetséges problémára.

A neurodivergens családokban ugyanez egészen más tartalommal, de hasonló idegrendszeri mintázattal jelenhet meg a szülőknél es testvéreknél.

Ha valaki gyerekként hosszú éveken keresztül ahhoz alkalmazkodott, hogy a család működését a neurodivergens testvér állapota, érzékenysége vagy terhelhetősége határozza meg, akkor ő is megtanulhatja, hogy folyamatosan figyelnie kell. Lehet-e most hangosabban beszélni? Jó lesz-e ez az útvonal? El lehet-e menni erre a programra? Nem lesz-e túl sok a zaj? Megint változtatni kell-e mindenen? És ha változtatni kell, akkor természetes módon ő alkalmazkodik.

Ez a gyerek közben akár nagyon jól is megtanulhat alkalmazkodni. Csakhogy amit a családi rendszerben a béke és a működőképesség érdekében sokszor megismétel, az felnőttként is könnyen az alapértelmezett működésévé válhat.

Ő lesz az, aki minden kapcsolatban először a másik igényeit érzékeli. Ő az, aki automatikusan enged. Ő az, aki már előre végiggondolja, mi fog a másiknak nehézséget okozni. Ő az, aki akkor is megváltoztatja a saját terveit, amikor erre valójában már nincs szükség.

És itt megint nem az a cél, hogy minden alkalmazkodást megszüntessünk. Az alkalmazkodás lehet nagyon értékes képesség.

Hanem az, hogy az idegrendszer megtanuljon egy másik lehetőséget is.

Ez is neuroplaszticitás. Nemcsak azt tudjuk újra és újra megerősíteni, amit már megtanultunk, hanem új ismétlésekkel új útvonalakat is kialakíthatunk.

Aki egész életében azt gyakorolta, hogy előre figyel, kontrollál, alkalmazkodik és készen áll, elkezdheti gyakorolni azt is, hogy megérkezik, körülnéz, és először azt kérdezi meg: én most biztonságban vagyok? Mi az, ami valóban az én dolgom? Mire van most szükségem? Nem minden régi működést kell kidobnunk, van, amit éppen azért érdemes tovább gyakorolni, mert megtart, és van, amit azért érdemes átírni, mert a túlélésünket szolgálja hanem mert ebben nagyon sokat szenvedhetünk es szeretnénk átváltani a folyamatos készenlétből egy biztonságos idegrendszeri és mentális állapotba végre.

Az idegrendszerünk nemcsak arra képes, hogy megtanulja a veszélyt, hanem arra is, hogy újra megtanulja a biztonságot, és ezt is az ismétlésen keresztül tanulja.

Nem minden, ami bennünk erős, egyben probléma is.Mostanában egyre többet gondolkodom azon, mennyire elhatalmasodott rajt...
20/08/2026

Nem minden, ami bennünk erős, egyben probléma is.

Mostanában egyre többet gondolkodom azon, mennyire elhatalmasodott rajtunk a diagnózisok világa.

Nem a diagnózisokkal van bajom. Sőt. Nagyon is hiszek abban, hogy amikor valaki végre nevet kap arra, amiben egész életében egyedül próbált eligazodni, az óriási megkönnyebbülést, önismeretet és valódi segítséget adhat. Hiszek abban a struktúrában is, amit egy diagnózis ilyenkor létrehoz, mert egy olyan embernek, aki hosszú ideje próbálja megfejteni saját magát, nagyon erős támasz lehet annak megértése, hogy mi történik vele, hogyan működik az idegrendszere, miért reagál bizonyos helyzetekben úgy, ahogy reagál, és mit tud kezdeni mindezzel.

De onnantól már veszélyesnek érzem, amikor a diagnózis elkezdi elfoglalni az egész embert.

Mert szerintem itt kezdődik az a nagyon vékony határ, ahol az önismeretből könnyen önmagunk folyamatos elemzése lesz, és már szinte minden tulajdonságunkhoz, reakciónkhoz és működésünkhöz megpróbálunk valamilyen diagnosztikus vagy terápiás magyarázatot rendelni.

És én mostanában egyre többször teszem fel magamnak azt a kérdést, hogy mi van akkor, ha egy ember nem kizárólag a diagnózisainak összessége, hanem azokkal együtt egy nagyon sajátos, összetett személyiség, akinek vannak bizonyos idegrendszeri adottságai, vannak sérülései, vannak nehézségei, vannak működésmódjai, és ugyanakkor vannak olyan tulajdonságai is, amelyek nem azért vannak jelen, mert valamit meg kell rajta javítani, hanem egyszerűen azért, mert ő ilyen.

Én például nagyon intenzíven élek meg dolgokat. Nagyon sokat gondolkodom, sokat elemzek, rendkívül erős bennem a kíváncsiság, a kreativitás, az önreflexió, az autonómia, az érzelmi mélység, a gondoskodás, és van bennem egy rohadt erős életszeretet is.

Persze ezek egy része összefügghet azzal, ahogyan az idegrendszerem működik. Ahogy az ADHD-m, a szorongásom, a depresszióra való hajlamom vagy éppen a neurodivergenciám is része annak, ahogyan én a világot érzékelem és ahogyan benne működöm.

De ettől még nem szeretném ezeket kizárólag tünetekként látni.

Mert mi van akkor, ha az intenzitásom nem csak valaminek a következménye, hanem a személyiségem része is? Mi van akkor, ha az a rengeteg gondolat, ami bennem van, nem pusztán egy figyelemzavar vagy szorongás következménye, hanem az intellektuális működésem, a kíváncsiságom és az élethez való viszonyom része is? Mi van akkor, ha az érzelmi mélységem mögött nem kizárólag egy érzékeny idegrendszer van, hanem egy olyan ember is, aki egyszerűen nagyon mélyen kapcsolódik az élethez, az emberekhez, a történetekhez és saját magához?

És mi van akkor, ha a neurodivergenciám nem elvesz ebből, hanem hozzáad egy sajátos réteget ahhoz, ahogyan én ezt az egészet megélem?

Én most valahogy így kezdem újraértelmezni magamat.

Nem akarom letagadni a nehézségeimet, és végképp nem akarom romantizálni azt, ami valóban szenvedést okoz. Szeretek segítséget kérni, mert pontosan tudom, hogy egyedül nem mindent tudok megoldani, és szerintem ez egyáltalán nem gyengeség. Fontos a diagnózis, fontos a terápia, fontos a gyógyszeres kezelés, és vannak helyzetek, amikor ezek nélkül egyszerűen sokkal nehezebb lenne jól működni.

De nem kell minden egyes újabb krízishelyzetünkből vagy visszatérő rossz mintázatunkból azonnal újabb terápiás projektet csinálni.

Nem szeretnék egy olyan életet, amelyben folyamatosan javítandó projektként tekintek saját magamra.

Nem kell minden intenzitásomhoz egy probléma, nem kell minden különösségemhez egy magyarázat, és nem kell minden erős tulajdonságomhoz egy terápiás projektet rendelni.

Lehet, hogy vannak részeim, amiken dolgoznom kell, vannak részeim, amelyeket egyszerűen meg kell tanulnom jól használni, és vannak olyan részeim is, amelyek úgy maradnak, ahogy vannak.

És ha ezzel rendben vagyok, akkor talán tudok úgy élni, hogy önazonos vagyok, és hogy jól vagyok magammal.

Egyszerűen csak az a feladatom, hogy éljek. Úgy, ahogy vagyok.

Az intenzitásommal, az intellektusommal, a kreativitásommal, az önreflexiómmal, az autonómiámmal, az érzelmi mélységemmel, a gondoskodásommal és ezzel a rohadt erős életszeretetemmel együtt.
Mert ezek nekem nem csak nehézségek. Ezek egy nagyon szerethető részei annak, aki vagyok. És lehet, hogy nem mindenki tud ezzel mit kezdeni. De talán nem is kell mindenkinek.

Elég, ha vannak körülöttem olyan emberek, akik nem megjavítani akarnak, hanem egyszerűen el tudnak fogadni így.

És én is el tudom fogadni magamat így, ami pont elég a létezésemhez.

Cím

Budapest

Nyitvatartási idő

Hétfő 09:00 - 15:00
Kedd 09:00 - 15:00
Szerda 09:00 - 15:00
Csütörtök 09:00 - 12:00

Telefonszám

+36709539280

Weboldal

, ,

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Gelsei Bernadett- Döntésmentor új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Rendelő Elérése

Üzenet küldése Gelsei Bernadett- Döntésmentor számára:

Parancsikonok

Megosztás