18/04/2026
Kopcsik Istvánhoz
Miközben ez a hihetetlen hét hömpölyög előre, és az első levegőket kapkodjuk ebben a párhuzamos univerzumban, újra és újra éles fájdalom mar a gyomromba: az én igaz Mesterem és atyai barátom, Kopcsik István mindezt már nem érhette meg.
Egyike volt azoknak, akik mindenüket beleadták a rendszer elleni erkölcsi és szellemi küzdelembe. Most mégsem csak ezért van velem minden pillanatban, hanem mert az a tudás és tapasztalat, amit ő felhalmozott, most válthatná meg és emelhetné új szintre ezt a magáért végre kiálló, gyönyörű társadalmat. Szinte látom magam előtt a fiatalabb énjét – amilyennek középiskolásként megismertem –, ahogy elsöprő lendülettel végigporzik minden valamirevaló médiacsatornán és fórumon. Látom, ahogy lyukat beszél a felelősök fejébe, amíg ott nem állnak megsemmisülten, bebetonozott előítéleteiktől megszabadítva, de kérdésekkel telve – készen arra, hogy befogadják az újat, és teremtsenek valami olyat, ami azelőtt lehetetlennek tűnt.
De „a Kopcsik” ma nincs itt. A jó életbe is... ha tudta volna, mennyire szükségünk lesz rá! Ha tudta volna, hogy alig másfél évvel a halála után megnyílik a föld, és eljön az idő, amikor az ő bölcsessége jelenthetné a különbséget a múltba révedés és a jövő között... vajon jobban küzdött volna a szervezete?
Nem így lett. Amikor elment, alig fogtam fel. Szólni akartam, emlékezni, elmondani, mit jelentett nekem, de belém szorult a szó. Bármit próbáltam írni, úgy éreztem, ott ül mögöttem a doromboló macskái és kutyái körében, és csukott szemmel, mosolyogva csak annyit mond: „Igaz, igaz, Borzikám, de inkább élni kellene végre!” Így inkább félret***em a gondolataimat, és próbáltam menni előre.
Eddig vezetett a fény, amit a Mesterem gyújtott. Az új világ építésében ő fizikai valóságában már nem vehet részt. Most, közel 46 évesen, amikor végre nagyot fordult a világ, talán tényleg eljött az idő: élni kell. Esélyt kaptam, kaptunk, hogy továbbvigyük a lángot. Hogy csiszoljuk a közös szellemet, meséljük a mesét, fessük a vásznat, ébresszünk kíváncsiságot, és úgy szeressük a Kozmosz egészét, ahogy ő t***e.
István, mindig láttam, milyen óriás vagy, de csak amióta nem vagy velünk, tudom igazán, mennyit jelentesz nekem. Az elmúlt évek abszurd eseményei alatt folyton hallottam a felcsattanó nevetésed: „Hát ez jó, nagyon jó…” Tudom, hogy nemcsak nekem voltál meghatározó Tanár úr, és nálam méltóbb barátaid már megénekelték az érdemeidet. Ma azonban, amikor végre hiszek a szabad cselekvésben, a te nevedben is megfogadom: „itthagyok minden biztosat", és viszem tovább az üzeneted.
Minden eszközömmel terjesztem a tanításod: a toleranciáról, az örökös nyitottságról, a tudat tágasságáról. Arról, hogy ebben a világban mindennek oka és következménye van; hogy a történelem ezen összefüggések végtelen hálózata – és a mai napunk is ennek a szövedéknek a része.
Köszönet és végtelen hála.
