Dr. Tomán Edina

07/05/2026

Jó érzés ehhez a tudományos közösséghez tartozni.
☺️

Bemutatjuk a tanszék munkatársait sorozat:

Tomán Edina, egyetemi adjunktus, pszichológus, egzisztenciális szemléletű tanácsadó, pszichológiából szerzett PhD fokozatot. A Kvalitatív Pszichológia Kutatócsoport tagjaként munkáját az interdiszciplináris párbeszéd, a fenomenológiai szemlélet, a reflexív kutatói attitűd és a módszertani érzékenység iránti elköteleződés határozza meg. Kutatási érdeklődése a testi betegségből eredő trauma, az identitás és az embodiment kapcsolatrendszerének kvalitatív, fenomenológiai vizsgálata. Emellett kiemelten foglalkozik az ember–állat viszonyrendszer pszichológiai, morális és társadalmi értelmezésével.

05/02/2026

„Mindig figyeltem. Nem azért, mert kíváncsi voltam, hanem mert muszáj volt. Figyeltem a hangokat, a lépések ritmusát, az ajtó csukódását, a csend hosszát. Figyeltem, mikor kell visszahúzódni — és mikor biztonságosabb láthatatlanná válni. Igen, megtanultam láthatatlanná válni. Korán megtanultam, hogy az egyensúly törékeny. A kiszámíthatatlanság pedig állandó. Nem egyetlen történés volt, hanem egy mindent átható állapot. Nem volt neve. Csak az érzés, hogy velem van valami baj. Volt még valami. Valami nagyon erőteljes, mégis észrevétlen érzés: a vágy, hogy megmentsem őt. Mert éreztem, hogy ő is szenved. Ha nem haragszom rá, ha elég jó és csendes vagyok, ha kitalálom, mire van szüksége, talán nem történik baj. És ha ez nem sikerült — mert nem sikerülhetett — akkor legalább meg kellett tanulnom elviselni a feszültséget. Nem megszüntetni. Csak hordozni... Figyeltem az arcát. A hangját. A mozdulatait. Egy árnyalatnyi változás annyi mindent jelentett: félelmet, kérdéseket, reményt, várakozást. Nem tanultam meg, hogyan kell megnyugodni. Nem tanultam meg bízni abban, hogy a világ kiszámítható. Mégis ez volt az én belső otthonom.”
Ehhez hasonló belső világot élhet meg egy gyermek, aki sok esetben érzelmileg elérhetetlen, alkoholbeteg szülő mellett nő fel. Ebben a téma jelentőségéhez mérten rövidke írásban ennek a sokakat érintő, mégis többnyire néma tapasztalatnak szeretnék nyelvet, hangot és érvényességet adni. (Saját praxisomban is gyakran dolgozom érintettekkel, hangsúlyozni szeretném ugyanakkor, hogy jelen írás kizárólag a gyermek perspektíváját hivatott bemutatni, nem tér ki az esetek nagy részében szintén súlyos érzelmi terhekkel élő szülői perspektívára.)
Az alkoholbeteg szülő mellett felnövő gyermek számára a megélt valóság gyakran a kiszámíthatatlanság, az érzelmi elérhetetlenség és a csendes feszültség tere. Ebben a világban a gyermek nemcsak alkalmazkodik, hanem önmagát is alárendeli: a figyelmét, az érzéseit, a szükségleteit a szülőhöz igazítja. Nem azért, mert ezt várják tőle, hanem mert a szülő a gyermek számára — minden sérültsége ellenére — AZ ÉLET MAGA. Ezért, ha ő szétesik, akkor minden szétesik gyermeki világában. Így születik meg benne a fontos másik (ekkor még a szülő, később más felnőttkori kapcsolatok) megmentésének markáns vágya. Ez a tapasztalat — az önalávetés és a megmentés vágya — nem múlik el. Beleíródik a testi, érzékszervi emlékezetbe. És lassan, az évek során az Én részévé válik.
A fontos másik – a szülő - arca, hangja, jelenléte időnként, kiszámíthatatlan módon megváltozik. Egy apró hangsúly, egy tekintet elcsúszása, egy mozdulat már elég ahhoz, hogy a gyermek tudja: "most másként kell lennem". A biztonság így számára nem adottság, hanem folyamatosan ellenőrzendő állapot, folyamatosan változó közeg. Így alakulnak ki azok az érzékeny radarok, amelyekkel később, felnőttként, valódi veszély nélkül is jelen lesz a világban. Különösen érzékeny lesz a hangulatváltásokra, a kimondatlan feszültségekre, az őszintétlenségre, arra a megfoghatatlan érzésre, hogy „valami nincs rendben”.
Egy magasfeszültségben élő gyermeknek kevés lehetősége volt megtanulni megnyugtatni magát. Felnőttként mindez nem múlik el. Csak átalakul. Az, amit megélnek, nem egy múltbeli esemény emléke, hanem egy állandó készenlét testbe írott, ’ösztönös’ formája. Bizalmatlanságként. Önmegkérdőjelezésként. Az érzésként, hogy „velem van baj”, hogy „túl sok vagyok”, „nem érdemlem meg” — vagy épp „nem számítok”.
Fontos elmondani, hogy amit ezen a ponton pszichés szenvedésként nevezünk meg, az nem hiba. Hanem a test emlékezete. Annak lenyomata, hogy egy ember — különösen gyermekként — olyan helyzetekhez volt kénytelen alkalmazkodni, amelyek túl nagyok voltak számára.
Ezek a sebek nem mindig gyógyulnak be. És nem azért, mert nem dolgozunk rajtuk eleget. Hanem mert EGYKOR A TÚLÉLÉST SZOLGÁLTÁK. A terápia ilyenkor nem ezek eltüntetéséről szól.
Hanem arról, hogy ezek az érzékeny radarok ne csak veszélyt jelezzenek, hanem kapcsolatot is. Hogy a fájdalom és az emlék felismerhetővé és kimondhatóvá váljon. Hogy a figyelem ne csak másokra irányuljon, hanem önmagukra is. Hogy a feszültséget, amely évtizedek óta ott él bennük, ne egyedül kelljen hordozni.

24/01/2026

A 'soha nem gyógyuló seb'

Van egy szemlélet, amely alapvetően meghatározza a szakmai jelenlétemet, és amelyhez Otto Rank pszichoanalitikus gondolkodása ad számomra fontos kapaszkodót.
Ez az elképzelés szembemegy azzal, ahogyan a pszichológia fősodrában a szenvedésről gondolkodni szokás: hogy a fájdalom valami, amit meg kell gyógyítani. Hogy a sebeknek be kell hegedniük. Hogy egyszer majd „túl leszünk rajta”.
Otto Rank egészen másként gondolkodott erről. Szerinte az egyetlen valódi „terápia” maga az élet. Nem azért, mert az élet majd mindent megold, hanem mert vannak olyan belső hasadások, konfliktusok, ambivalenciák, amelyeket a terápia nem tud – és nem is kell – elvennie.
Vannak sebek, amelyek nem azért nem gyógyulnak, mert nem dolgoztunk rajtuk eleget, hanem mert részei annak, akik vagyunk. Ezek a sebek nem hibák. Nem kudarcok.
Ha mindezt el lehetne venni az embertől, azzal együtt eltűnne valami más is: az érzékenység, a mélység, a kapcsolódás képessége, az a belső feszültség, amelyből az élet valódi, megélt mozgása fakad.
Bizonyos esetekben és élethelyzetekben nem az a hangsúlyos kérdés, hogyan lehet megszabadulni a fájdalomtól, hanem az, hogy az ember képes-e elviselni azt, amit érez, és elbírni azt, amit már tud önmagáról és a világáról. Nem eltüntetni. Nem kijavítani. Nem megszüntetni. Hanem jelen maradni benne.
Ez a gondolat nem a fájdalom relativizálása, és nem is beletörődés. Inkább annak felismerése, hogy vannak tapasztalatok, amelyek nem múlnak el, hanem részei maradnak annak, ahogyan élünk, akik vagyunk.
A terápiás térben mindez nagyon konkrét módon jelenhet meg. Sokszor nem az történik, hogy „megoldást találunk” egy fájdalomra, hanem az, hogy megtanulunk együtt lenni vele.
A terápia ilyenkor nem elvesz, hanem megtart. Nem megszünteti a sebet, hanem segít abban, hogy az ne elszigeteljen, ne elnémítson, ne tegye lehetetlenné a kapcsolódást — sem önmagunkhoz, sem másokhoz.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy „nincs miről dolgozni”. Épp ellenkezőleg. Sok esetben ez válik a terápia legfontosabb feladatává: annak a képességnek a kialakítása, hogy az ember el tudja viselni a saját érzéseit, el tudja hordozni a saját történetét, és ne kelljen mindentől megszabadulnia ahhoz, hogy élni tudjon.
A „soha nem gyógyuló seb” nem azt jelenti, hogy az ember örökké szenved. Hanem azt, hogy megtanul együtt élni azzal, ami fáj, anélkül, hogy folyamatosan meg akarná szüntetni.
Nem minden fájdalom üzenet. Nem minden seb feladat. Van, ami egyszerűen a létezés ára. És talán nem az a legfontosabb kérdés, hogyan gyógyulhatnánk meg teljesen, hanem az, hogyan tudunk élni úgy, hogy a sebeink nem megkeményítenek, nem elzárnak, hanem nyitva tartanak a világra.

Fotó: saját kép by Panamy.

17/01/2026

A felelősség kérdése
– Nem tudok mit tenni.
– Mit jelent most pontosan az, hogy nem tud?
– Hogy bármit lépnék, annak következménye lenne.

A felelősség ritkán jelenik meg nagy, drámai döntésekben. Sokkal inkább egészen hétköznapi helyzetekben, például amikor:
• maradok egy kapcsolatban, amiről tudom, hogy rég nem jó,
• nem mondok nemet, mert félek a másik reakciójától,
• nem változtatok a munkámon, mert „most nem alkalmas”,
• újra és újra megmagyarázom magamnak, miért kell még várni valamire.
Ilyenkor gyakran azt mondjuk: „nem tudom megtenni”.
A terápiás munkában azonban sokszor kiderül, hogy ez védőmondat. Megóv attól, hogy kimondjuk: nem akarom — vagy nem merem.
Irvin Yalom, az egzisztenciális szemléletű pszichoterápia elismert képviselője egy önpusztító kapcsolatban élő páciensét idézi, aki így fogalmaz:
„Nem tudom eldönteni, mit tegyek, nem tudom rávenni magam, hogy véget vessek a kapcsolatnak, ugyanakkor azért imádkozom, hogy rajtakapjam az ágyban egy másik nővel.”
Itt a „nem tudom” már nem tehetetlenség, hanem várakozás arra, hogy valaki vagy valami levegye rólunk a döntés – vagyis a felelősség terhét.
Mert dönteni azt jelenti:
• vállalom, hogy valaki csalódni fog,
• elviselem az esetleges bűntudatot,
• szembenézek azzal, hogy nincs garancia a „jobb” kimenetelre.
A szenvedés sokszor ismerősebb - és ezáltal biztonságosabb - mint a döntés. A döntés ugyanis tetteket, változtatást követel. A terápiában ezért gyakran nem az a kérdés, hogy mi történt velem, hanem az, hogy mit kezdek most azzal, ami történt.
Sokszor nem is maga a nehéz helyzet tart bennünket fogva, hanem a félelem attól, akik akkor lennénk, ha kilépnénk belőle.
Sartre szerint az ember nemcsak a tetteiért felelős, hanem azért is, amit elmulasztott megtenni. A nem-tudás, a nem-szembenézés is választás. Abban is döntünk tehát, hogy miről nem veszünk tudomást!
Ez az autonóm viselkedés elkerülése: amikor az ember nem hajlandó szembesülni azzal a ténnyel, hogy jóllétének kulcsa a saját kezében van.
A felelősség vállalása ugyanis egy illúzió feladásával jár: annak a hitnek az elvesztésével, hogy létezik egy végső megmentő — egy ember, egy esemény, egy felsőbb erő — amely majd leveszi rólunk a döntés terhét.
És ennek a feladása rendkívül nehéz. Ezért a terápiában nem elég azt kérdezni a nehézséget átélő pácienstől: mi történt veled?
Elkerülhetetlen az a kérdés is, hogy: te magad miként járultál hozzá ahhoz a helyzethez, amelyben most vagy?
Ez nem vád. Nem hibáztatás.
Hanem annak felismerése, hogy ahol részem volt benne, ott változtatási lehetőségem is van.
A felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy „mindent én rontottam el”. Hanem azt, hogy nem adom át az életem irányítását a múltamnak, másoknak vagy a körülményeknek. Nem maradok benne helyzetekben pusztán megszokásból, félelemből vagy lojalitásból.
És felvállalom, hogy amit teszek — vagy nem teszek! — az is én vagyok, még akkor is, ha ez nehéz.
Amikor felelősséget vállalok, elveszítem azt az eddig kényelmes illúziót, hogy „nem rajtam múlik” — és ezzel együtt megjelenik a bizonytalanság: mi lesz, ha rosszul döntök?
De pontosan itt kezd el az ember valóban élni.
Ott, ahol már nem csak passzívan elszenved, hanem részt vesz abban, ami történik vele.
Van az életedben olyan „nem tudom”, amely mögött valójában egy "nem merem" vagy "nem akarom" áll?

17/12/2025

Örökölt sors vagy áthárított felelősség?
Az elmúlt években egyre gyakrabban halljuk, olvassuk, hogy „örökölt sorsunk van”, „transzgenerációs traumák irányítják az életünket”, és hogy a nehézségeink oka sokszor nem is bennünk, hanem a felmenőink történetében keresendő.
E szemlélet nagy 'népszerűségének' legfőbb oka, hogy elsőre megnyugtató lehet: értelmet ad a szenvedésnek. Ugyanakkor könnyen felment a felelősség alól: "nem én rontottam el — hanem kvázi örökségként kaptam". Sokak számára ismerős gondolatok lehetnek ezek...
Pedig egyáltalán nem a modern pszichológia 'terméke' ez: a pszichoanalízis már több mint száz éve leírta azt a különös tapasztalatot, hogy az ember újra és újra olyan helyzetekbe sodródik, amelyek fájdalmasak, rombolók, vagy látszólag értelmetlenek. Ugyanazok a kapcsolati minták, ugyanazok a kudarcok... Nyugtalanító, sőt, "kísérteties" ismétlési kényszerként adódhat ez, mintha nem teljesen szabadon döntenénk, mintha valami mindig ugyanoda sodorna.
Szondi Lipót később ezt a jelenséget a "sors" fogalmán keresztül gondolta tovább. Szerinte az ember választásait – párkapcsolatban, hivatásban, életútban – nemcsak a saját tapasztalatai, hanem a családi múlt, a felmenők története is befolyásolja. Szondi azonban nem azt állította, hogy a sorsunk eleve el van döntve.
Épp ellenkezőleg.
Azt mondta: van egy örökölt hatás — és van egy választási lehetőség. Az ember nem pusztán elszenvedi a sorsát, hanem — ha felismeri a hatásait — képes viszonyulni hozzá, és felelősséget vállalni azért, hogy mihez kezd vele.
Itt válik a sors nem (csak) traumává, hanem feladattá.
… és itt kapcsolódik be a mai traumakultusz problémája.
Az elmúlt években a transzgenerációs öröklődés, az örökölt sors és a trauma fogalmai látványosan elterjedtek a közbeszédben (hozzáteszem, általában az eredeti fogalomalkotókra való hivatkozás nélkül). Könyvek, előadások, közösségi oldalak sokasága beszél arról, hogy a jelenbeli nehézségeink gyökere a múltban — felmenőink sérüléseiben — keresendő.
Ebben van egy fontos igazság: nem a semmiből érkezünk, hanem egy történetbe születünk bele. Generációkon átívelő kapcsolati minták, titkok, kimondatlan feszültségek hatnak ránk és alakítanak bennünket, amelyek valóban tovább élnek.
A probléma ott kezdődik, amikor ez az összetett emberi tapasztalat egyetlen magyarázattá szűkül.
Amikor minden nehézség traumává válik.
Minden elakadás „örökölt seb” lesz.
És a sors lassan kizárólag pszichopatológiai nyelven kezd el létezni.
Ebben az olvasatban: a sors = sérülés.
Valami, ami „történt velünk”, amit „hordozunk”, és amit „meg kell gyógyítani”.
Ez a szemlélet azonban észrevétlenül a múlt eseményeinek és azok 'káros' hatásainak szintjén ragad meg, ugyanakkor nem teszi fel az igazán fontos kérdést: mit kezdek mindezzel én - itt és most?
A traumakultusz egyik legnagyobb veszélye nem az, hogy nem igaz.
Hanem az, hogy könnyen felment.
Azt sugallhatja: az életem azért olyan, amilyen, mert velem — vagy előttem másokkal — történt valami.
Ebben a narratívában az ember könnyen elszenvedővé, áldozattá válik:
Ha nem az a család lett volna...
Ha nem azok a sebek... — akkor minden rendben lenne.
Szondi eredeti sors-fogalma ezzel szemben nem felment, hanem megszólít! Azt mondja: a sors-hatás mindig jelen van.
Nem kivételes trauma, hanem az emberi létezés adottsága.
A kérdés nem az, van-e öröklött hatás — hanem az, hogy mihez kezdek vele.
Ez nem áldozati pozíció, hanem felelősségi helyzet.
Az ember képes arra, hogy a kényszersors és a választott sors feszültségében döntéseket hozzon: kapcsolataiban, hivatásában, életformájában.
Ez a döntés nem kényelmes. És nem könnyű.
Ez önmagunk megalkotásának folyamata — és ezt senki nem tudja helyettünk elvégezni.

A kérdés adott: hol ér véget a múlt hatása – és hol kezdődik az én felelősségem?

27/11/2025

Mit jelent számomra pszichológusnak lenni?
Kívülről csendes, nyugodt, figyelemmel teljes folyamatnak látszik - belül azonban egészen más (is) történik.
Nem technikák dolgoznak, hanem két ember valósága találkozik –
és ebből a találkozásból minden alkalommal valami visszavonhatatlan születik.
Számomra ez a folyamat nem arról szól, hogy „tudom, mit kell mondani”.
Hanem arról, hogy elbírom mindazt, ami történik.
Egy másik ember belső világában járok, miközben minden lépéssel vigyáznom kell: mert éppen ott és akkor történik valami valódi és esszenciális – ami végtelenül törékeny.
A munkám egyik legnehezebb — és legizgalmasabb — része az, hogy nem csupán történeteket hallok, hanem egy létezést érintek. Egy olyan törékeny és terhelt világot, ahol valaki próbál elférni - és létezni: a saját félelmei, fájdalmai, vágyai és veszteségei között.
És én ebbe a világba csak úgy léphetek be, ha félreteszek mindent, amit „tudok”, és helyette látni próbálom azt, amit ő lát, érezni, amit ő érez,
és elbírni azt, amit ő talán most még nem bír el.
Ez az a fajta hivatás, amelyben nem lehet elrejtőzni a szerepek mögé.
Ahol a tudás kevés. A szó nem elég.
Ahol nekem is éreznem kell a másikat — de közben tartani is.
És ez a kettő együtt hozza létre ezt a különös feszültséget: ott lenni valakivel a legelviselhetetlenebb érzéseiben, anélkül, hogy vele együtt én magam is széthullanék.
Pszichológusnak lenni számomra nem szakma, nem presztízs, és nem kiváltság.
Hanem kitettség. A másik ember világa felé — és a sajátom felé is.
Ott vagyok, ahol a másik még nem tudja, merre induljon, csak azt, hogy nem maradhat ugyanott.
Ezt a mozgást, ezt a határhelyzetet kísérem.
Van egy fontos kérdés, amely minden terápiás találkozást áthat:
mekkora közelséget és mennyi távolságot képes elviselni az ember?
A másik — és önmaga felé.
Ez a kérdés szakmai létezésem egyik legmélyebb tengelye.
A különböző szerepeim — pszichológus, kutató, (sebzett) segítő — nem külön dobozok.
Rétegek. Egymást árnyalják és erősítik, és mindegyik mögött ugyanaz az alap áll:
a fenomenológiai látásmód: a figyelem, a jelenlét, a kíváncsiság, az emberi lét határhelyzeteinek tisztelete.
Meglátásom szerint a jó szakembert nem módszerek vagy technikák mérik, hanem a rátermettség: hogy mennyire képes egyszerre belépni és elhatárolódni; beengedni, de nem belegabalyodni.
Megérteni a másik kétségbeesését, dühét, elhagyatottságát — úgy, hogy közben nem veszíti el a saját világát.
Nem helyette megyek át mindezen, hanem mellette.
És közben vigyázom azt a vékony határt, ahol a másik szenvedése már nem az én történetem — de felelősséggel tartozom érte.

17/11/2025

Mit akarok? – A vágy kérdése

Páciens: – Mit kellene tennem?
Terapeuta: – Mi akadályozza meg abban, hogy azt tegye, amit akar?
Páciens: – Hogy nem tudom, mit akarok.

Ez a párbeszéd sokkal gyakoribb, mint gondolnánk.
A legtöbben nem azért akadunk el, mert gyengék vagy halogatók vagyunk, hanem mert elveszítettük a kapcsolatot a saját vágyainkkal.
A vágy nem cél és nem feladat. Nem valami, amit teljesíteni kell.
A vágy egy mélyen saját, belső irány, amely felé elindulhatnánk — ha meg mernénk hallani.
A legtöbben azonban félünk tudni, mire vágyunk.
Egyrészt, mert a vágy sokszor ellentmond annak, amit mások elvárnak tőlünk: a szerepnek, amelybe belenőttünk;
a történetnek, amelyet magunkról mesélünk;
annak a képnek, amelyben biztonságban érezhetjük magunkat.
És mert a vágy mindig felelősséget hív elő — a felelősség pedig ritkán kényelmes.
Sokszor azonban nem is a következményektől félünk, hanem magától a vágytól.
Az önismereti munka jelentős része szól arról, hogy lassan visszataláljunk önmagunk azon részéhez, amit valaha magától értetődően szerettünk volna megvalósítani. Gyermekként az akkor még őszintén kimondott vágyainkat gyakran nem kíváncsisággal fogadták, hanem megdöbbenéssel, zavarral vagy elutasítással.
Így a vágy összekapcsolódott a szégyennel.
Már nagyon korán megtanuljuk, hogy vannak vágyak,
amelyek zavart keltenek, amelyek miatt jobb, ha csöndben maradunk. Felnőttként pedig ugyanezt folytatjuk:
biztonságosabb azt mondani, „nem tudom, mit akarok”,
mint kimondani valamit, ami tényleg fontos —
és vállalni, hogy onnantól nincs hová elbújni.
Mert ha kimondom, mit akarok, onnantól nem hivatkozhatok többé arra, hogy „nem időszerű”, „majd, ha minden körülmény ideális lesz” vagy "majd, ha felnőnek a gyerekek".
A legtöbb akadály nem kívül van, hanem belül.
A vágy nem azért néma, mert nincs — hanem mert nem merjük kimondani.
Pedig a cselekvés mindig a vággyal kezdődik:
azzal a halk belső iránnyal, amely már régóta velünk van —
csak meg kell engednünk, hogy végre megszólalhasson.

Te mikor érezted utoljára, hogy valamit igazán akarsz —
és mi történt azzal a vággyal?

06/11/2025

A pszichológia világa egyre zajosabb – leegyszerűsítő diagnózisok, motivációs szólamok és instant megoldások között próbál eligazodni az, aki válaszokat vagy segítséget keres.
Ebben a zajban nem újabb hangot, hanem figyelmet - és tudományos igényességet - szeretnék képviselni.
Nem szeretnék a lélekről úgy gondolkodni és beszélni, mint valamiről, amit “rendbe kell hozni”.
Sokkal inkább az érdekel, hogyan tudunk jelen lenni abban, ami van – a fájdalomban, a felelősségben, a kapcsolatban.
Az ember számomra nem probléma, hanem történés.
A szenvedés nem hiba, hanem tapasztalat.
Szeretném megmutatni, hogy a pszichológia nem gyógyító varázsszer, nem könnyen megkapható technikák összessége - hanem lehetőség arra, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz, egymáshoz - a világban-való léthez.
Ez az oldal ebből az indíttatásból született.
Nem a „hogyan legyünk jobban” felszínes tézisei érdekelnek, hanem a határhelyzetek, ahol a biztonság illúziója szertefoszlik, és megmutatkozik az emberi lét törékenysége.
Sokáig csendben figyeltem, tapasztaltam, formálódtam: a tudományos munkámban, a pszichológiai gyakorlatban, illetve a saját pszichoterápiás folyamatomban egyaránt.
Mostanra összeért bennem tudomány, praxis - és SZÓ.
Már nemcsak érzem, hanem tudom is, hogy van mit mondanom.

Fotó: Szeidl Marian