24/07/2026
Rád mikor férne rá egy belső „la dolce vita”?
Nemrég jártam a Dolce Vita kiállításon, és ahogy Vaszary János Olaszországban készült festményeit néztem, nagyon elgondolkodtam.
Vaszary nem pusztán pihenni járt Itáliába – az itáliai utak hozták el számára azt a belső és művészi fordulatot, ahol a korábbi sötét, nehéz tónusait felváltották a vibráló színek, a könnyedség és a vakító mediterrán fény.
A képeit figyelve azon tűnődtem, hogy a munka világában milyen gyakran feledkezünk meg erről a belső megújulásról.
Sokszor azt gondoljuk, hogy a sikerért folyamatosan, megállás nélkül kell hajtanunk. De vajon észrevesszük-e, amikor a gondolkodásunk és a munkánk beleszürkül a mindennapokba? Belső hang híján fejből nyomjuk tovább a gombot, miközben elfelejtjük, hogy a környezetváltás és a külső ingerek megváltoztatása nem luxus, hanem létszükséglet.
Vaszary képei pontosan arra emlékeztetnek, hogy a túlhajszoltság után tudatosan kell keresnünk az örömteli pillanatokat. És arra is, hogy a „nem-csinálás”, a pihenés és a puszta szemlélődés nem elpazarolt idő, hanem a lélek munkája – a következő nagy áttörésünk táptalaja.
Ahhoz, hogy megújuljunk, néha ki kell lépnünk a megszokott keretekből, és meg kell találnunk a saját „Olaszországunkat”.
Te mikor adtál utoljára teret a saját belső megújulásodnak? Mikor érezted úgy a munkádban vagy az életedben, hogy megtaláltad a saját, belső fényedet?
Kívánom, hogy találd meg a héten a saját feltöltő pillanataidat! Ha pedig rezonál veled ez a gondolat, szívesen olvasom a te tapasztalataidat is a kommentek között…