Váltsunk szót

02/08/2026

31/07/2026

Szeretném megosztani veletek, hogy mostantól elérhető vagyok a Szivárvány Misszió Alapítvány (Budapest Pride) által összeállított, ajánlott LMBTQ+affirmativ segítő szakemberek adatbázisában.

Affirmatív szemléletű mentálhigiénés segítőként elkötelezetten szeretném azt a biztonságot nyújtani a hozzám fordulóknak, amiben magyarázkodás és félelem nélkül, szabadon, támogató, értő kapcsolódásban találhasson mindenki támogatást és eszközöket veszteségeiben, élete jelentős változásaiban...

Mlinárik Andrea Bemutatkozás: „Affirmatív szemléletű mentálhigiénés segítőként elkötelezetten szeretném azt a biztonságot nyújtani a hozzám fordulóknak, amiben magyarázkodás és félelem nélkül, szabadon, támogató, értő kapcsolódásban találhasson mindenki támogatást ....

06/07/2026

"A kulturális változás nem rendeletekkel kezdődik. Hanem azzal, ahogyan ma beszélünk gyermekünkhöz. Ahogyan meghallgatjuk egymást. Ahogyan reagálunk valaki fájdalmára. Ahogyan vezetünk egy osztályt, egy csapatot vagy egy munkahelyet. Ahogyan képesek vagyunk bocsánatot kérni, segítséget kérni és segítséget elfogadni.
Nem tudjuk megváltoztatni a múltat. De dönthetünk arról, hogy mit adunk tovább a következő nemzedéknek.

Ha a félelem, a szégyen és a hallgatás helyett a biztonság, a kíváncsiság és az együttérzés kultúráját építjük, akkor nem csupán a komplex PTSD előfordulását csökkentjük. Olyan társadalmat építünk, amelyben az emberek könnyebben bíznak egymásban, könnyebben kérnek segítséget, és nagyobb eséllyel adják tovább gyermekeiknek azt az érzelmi biztonságot, amely minden egészséges közösség alapja.

Ez nem csupán mentális egészségügyi program. Ez egy társadalmi megújulás programja. És ennek a munkának a sikere végső soron azon múlik, hogy képesek vagyunk-e közösen felismerni: a lelki biztonság nem magánügy, hanem közös nemzeti érték."

A biztonság kultúrája felé

Felhívás egy trauma-informált Magyarország megteremtésére

A társadalmak történelmét nem csupán gazdasági teljesítményük, politikai intézményeik vagy kulturális alkotásaik formálják. Ugyanilyen mélyen alakítják azok a kapcsolati mintázatok is, amelyeket generációról generációra adunk tovább: hogyan bánunk a gyermekeinkkel, hogyan viszonyulunk a sérülékenységhez, hogyan reagálunk a szenvedésre, a hibázásra, a gyengeségre vagy a segítségkérésre.

A modern traumakutatás egyre világosabban mutatja, hogy a komplex poszttraumás stressz-zavar (Complex PTSD) nem elsősorban rendkívüli események következménye. Sokkal gyakrabban alakul ki ismétlődő kapcsolati sérülések nyomán: érzelmi elhanyagolás, kiszámíthatatlanság, megalázás, tartós félelem, szégyen, kontrollvesztés vagy bántalmazás következtében. Ezek nem mindig látványos traumák. Gyakran éppen azok a mindennapi tapasztalatok, amelyekhez egy gyermek alkalmazkodni kényszerül, és amelyek később meghatározzák önmagáról, másokról és a világról alkotott képét.

A legújabb közép-kelet-európai kutatások arra utalnak, hogy Magyarországon a komplex PTSD előfordulása jelentős népegészségügyi kérdés. Ez nem csupán pszichiátriai probléma. A bizalom, az együttműködés, a tanulás, a munkavégzés, a családi kapcsolatok és a társadalmi kohézió kérdése is.

Ezért a komplex PTSD csökkentése nem valósítható meg pusztán a pszichiátriai ellátás fejlesztésével. Mire valaki pszichiáterhez vagy pszichoterapeutához kerül, gyakran évtizedek óta hordozza a korai kapcsolati sérülések következményeit. A valódi megelőzés sokkal korábban kezdődik: a várandósság idején, a családban, a bölcsődében, az óvodában, az iskolában, a sportegyesületben, a zeneiskolában, a munkahelyen és minden olyan közösségben, ahol emberek kapcsolatba kerülnek egymással.

Egy trauma-informált Magyarország víziója

Egy trauma-informált társadalom nem olyan társadalom, ahol nincsenek konfliktusok vagy veszteségek. Hanem olyan, amely felismeri, hogy a kapcsolatok gyógyíthatnak ugyanúgy, ahogyan sérülést is okozhatnak.

Olyan országot képzelünk el,
• ahol a gyermekek érzelmi biztonsága ugyanolyan természetes érték, mint a testi biztonság;
• ahol a segítségkérés nem gyengeség, hanem felelős döntés;
• ahol az intézmények nem újratermelik, hanem csökkentik a szégyent és a kiszolgáltatottságot;
• ahol a tekintély nem a félelemből, hanem a bizalomból fakad;
• ahol a vezetés nem megaláz, hanem megtart;
• ahol az emberek nem azért engedelmeskednek, mert félnek, hanem azért működnek együtt, mert bíznak egymásban.

Ez kulturális változás. És minden kulturális változás a mindennapi kapcsolatokban kezdődik.

Egy országos program öt pillére

1. Korai szülő- és családtámogatás
A gyermek fejlődésének legfontosabb környezete az első néhány életév. A várandósságtól kezdve minden család számára elérhető, stigma nélküli támogatási rendszerre van szükség: korai szűrésre, szülői készségfejlesztésre, mentális egészségügyi tanácsadásra és könnyen hozzáférhető pszichológiai segítségre. A cél nem a szülők ellenőrzése, hanem megerősítése.

2. Trauma-informált intézmények
Minden gyermekkel és felnőttel foglalkozó intézménynek – az óvodáktól az iskolákon és egészségügyi szolgáltatókon át a munkahelyekig – ismernie kell a trauma hatásait. A trauma-informált működés nem új szakma, hanem új szemlélet: olyan intézményi kultúra, amely a biztonságot, a kiszámíthatóságot, a méltóságot és a kapcsolódást helyezi középpontba.

3. A szégyen kultúrájának lebontása
A mentális problémák egyik legnagyobb akadálya nem a tünet, hanem a szégyen. A segítségkérés körüli stigma csökkentése ezért nem kommunikációs kampány, hanem kulturális feladat. Olyan társadalmi normákra van szükség, amelyek természetessé teszik az érzelmekről való beszédet, a segítségkérést és a lelki nehézségek korai felismerését.

4. A bántalmazás és az érzelmi elhanyagolás láthatóvá tétele
A testi sérülések többnyire észrevehetők. Az érzelmi sérülések gyakran láthatatlanok. A megalázás, a megszégyenítés, a tartós érzelmi elutasítás vagy a szeretet feltételekhez kötése ugyanúgy károsíthatja a fejlődő személyiséget, mint a fizikai bántalmazás. A gyermekek védelme ezért nem korlátozódhat a legsúlyosabb esetek felismerésére: ki kell terjednie a mindennapi kapcsolati környezet minőségére is.

5. A társadalmi normák megújítása
A trauma megelőzése végső soron kulturális feladat. Olyan közösségi normák erősítésére van szükség, amelyek csökkentik a megalázást, a félelemre épülő tekintélyelvűséget és a hallgatás kultúráját, miközben erősítik az empátiát, a párbeszédet, a kölcsönös tiszteletet és a felelősségvállalást.

Mit jelentene ez a mindennapokban?

Az oktatásban trauma-informált pedagógiai szemléletet, korai jelzőrendszert és érzelmi biztonságot nyújtó iskolai környezetet.

Az egészségügyben rutinszerű pszichoszociális szűrést, korai felismerést és könnyen elérhető pszichológiai támogatást.

A munkahelyeken olyan vezetői kultúrát, amely a pszichológiai biztonságot, a méltányosságot és a segítségkérést támogatja.

A sportban, a művészeti oktatásban és minden gyermekközösségben olyan nevelési gyakorlatokat, amelyek a teljesítmény mellett az emberi méltóságot is védik.

A közösségi életben pedig olyan helyi programokat, amelyek erősítik az összetartozást, a stresszkezelési készségeket és a társas támogatást.

Felhívás a döntéshozókhoz

A komplex PTSD csökkentése nem egyetlen minisztérium vagy szakma feladata. Az egészségügy, az oktatás, a gyermekvédelem, a szociális ellátás, az igazságszolgáltatás, a munka világa és a civil társadalom közös felelőssége. Olyan hosszú távú, bizonyítékokon alapuló nemzeti programra van szükség, amely összehangolja ezeket a területeket, és a megelőzést a közpolitika egyik kiemelt céljává teszi.

Felhívás minden magyar emberhez

A kulturális változás nem rendeletekkel kezdődik. Hanem azzal, ahogyan ma beszélünk gyermekünkhöz. Ahogyan meghallgatjuk egymást. Ahogyan reagálunk valaki fájdalmára. Ahogyan vezetünk egy osztályt, egy csapatot vagy egy munkahelyet. Ahogyan képesek vagyunk bocsánatot kérni, segítséget kérni és segítséget elfogadni.
Nem tudjuk megváltoztatni a múltat. De dönthetünk arról, hogy mit adunk tovább a következő nemzedéknek.

Ha a félelem, a szégyen és a hallgatás helyett a biztonság, a kíváncsiság és az együttérzés kultúráját építjük, akkor nem csupán a komplex PTSD előfordulását csökkentjük. Olyan társadalmat építünk, amelyben az emberek könnyebben bíznak egymásban, könnyebben kérnek segítséget, és nagyobb eséllyel adják tovább gyermekeiknek azt az érzelmi biztonságot, amely minden egészséges közösség alapja.

Ez nem csupán mentális egészségügyi program. Ez egy társadalmi megújulás programja. És ennek a munkának a sikere végső soron azon múlik, hogy képesek vagyunk-e közösen felismerni: a lelki biztonság nem magánügy, hanem közös nemzeti érték.

Írd meg, hogy szerinted te hogyan tudsz ehhez hozzájárulni!

26/06/2026

"Ha mindannyian megértéssel próbálnánk egymás felé fordulni, jobb hely volna a világ."

Holnap, Június 27-én 31. Budapest Pride Felvonulás.

Biztonság, méltóság, szabadság
♥️🧡💛💚💙💜

"Tudod, hol voltam délután? Nem, nem munkahelyi értekezleten. Vagyis az volt, csak én nem ott voltam. Egész délután a kocsiban ültem, lehúzott ablakkal, ott a nevelőotthon kerítése mellett. Hallgattam őket, hogy kiabálnak, hogy játszanak, hogy hangoskodnak, üvöltöznek, mit tudom én melyik a jó szó, hallgattam őket, és próbáltam elképzelni, hogy abból a sok hangból az egyik ismerős hang, hogy abból a sokból az egyik a mi közös gyerekünk, hogy hazahozhatjuk, hogy együtt nevelhetjük, hogy a miénk lehet, hogy szerethetjük, nézhetjük felnőni.
Ott ültem, fogtam a volánt, anyám és apám jutott eszembe, banális szürke pillantok, hogy iskolába visznek, meg elmegyünk cipőt venni, hogy megszidnak, mert későn jöttem haza a moziból, vagy, mert nem raktam el a salátástálat, apám jutott eszembe, ahogy hártyázza a birkahúst a tokányhoz, a mozdulat, amivel megtörölte utána a kést, az amikor egyszer anyám kihozott a kamrából egy nagy üveg céklát, én meg pont Lákilukosat játszottam és ráfogtam a játékpisztolyt, ami tele volt gyufafejjel, és meghúztam a ravaszt, és akkorát dörrent, hogy kiesett a kezéből az üveg és széttörött ott a konyha kövén, tiszta vörös céklalé lett minden, együtt szedtük össze, ki kellett dobni az egészet.
Furcsa, hogy mire emlékszik az ember és mire nem, arra a pillanatra például egyáltalán nem is emlékszem, hogy mi volt, amikor megmondtam anyámnak, hogy meleg vagyok, a készülődésre emlékszem, arra, hogy próbálom elgyakorolni, és aztán a megkönnyebbülésre, hogy kész kimondtam, arra, ahogy anyám azt mondja jajistenem kisfiam, hát nem lesz normális életed, arra, ahogy megölelem és azt mondom, dehogynem, a fájdalomra, amikor azt mondta, de jó, hogy szegény apád nem érte ezt meg, arra, hogy elhatározom, hogy azért se fogok haragudni rá ezért a mondatért. De ezt te már mind tudod, ezerszer elmeséltem már neked, nem is tudom, hogy miért mondom el újra, talán csak azért, hogy tudd, nem vagyok gyáva, nem, csak éppen belefáradtam az egészbe, abba, hogy azóta az egész életem arról szól, hogy megpróbálom bebizonyítani magamnak és anyámnak és neked és az egész világnak, hogy de igen, képes vagyok arra, hogy úgy éljek, mint bárki más, amikor nyilvánvaló, hogy képes volnék, hogyha hagynák.
Fogtam a volánt, hallgattam, hogy játszanak, ott betonfal túloldalán, rád gondoltam, a szenvedélyes dühre, amivel azt szoktad mondani, hogy a falakat le kell dönteni, és nem hagyhatjuk, hogy börtönbe zárjanak bennünket, mert azzal magukat is éppúgy börtönbe zárják, és arra, hogy mit fogok neked mondani, hogy fogom elmondani neked, hogy nincsen erőm, nem tudom végigcsinálni, belefáradtam. Igen, ahogy neked is, nekem is minden vágyam, hogy együtt nevelhessük a gyerekünket békében és szeretetben, pont annyira vágyom rá, mint te, talán még jobban is, tudom, hogy mellettünk áll az igazság és az európai jog, csak tudod, a remegő kézre nincsen paragrafus, meg a fáradságra se, meg arra se, amikor azt érzed, hogy a léted minden pillanata politikai tett, nem harcolni akarok, csak normálisan élni, úgy, mint mindenki más. Tudom, ki kell harcolni, neked ez a normális, neked lételemed a harc, lehet, hogy pont ezért is szerettem beléd, lehet, hogy pont ezért akartam összekötni veled az életem, mert el akartam hinni magamról, hogy pont ugyanolyan vad és elszánt vagyok, mint amilyen te, de ahogy ott ültem a nevelőintézet kerítése mellett, meg kellett értenem, hogy gyenge vagyok, hogy nincsen erőm hozzá, nem fogom tudni végigcsinálni, nem leszek képes arra, hogy végigharcoljam Európát, csak azért, hogy úgy élhessek, mint mindenki más.
Ott ültem, markoltam a kormányt, és arra gondoltam, hogy fogom megmondani neked, hogy kész vége, feladom, eszembe jutott a doboz, ott anyám padlásán, tele a játékaimmal, amiket anyám mind nem hagyott kidobni, mikor elmentem az egyetemre, mert azt mondta, hogy majd az unokájának jó lesz, nyilván ott az a régi játékpisztoly is, eszembe jutott a fogása, a nyél gyöngyházának hidegsége, próbáltam elképzelni a gyerekünk kezében, próbáltam rávenni magam, hogy mégiscsak mondjak igent neked, mégiscsak vágjunk bele, és akkor elvettem a kezem a volánról és úgy remegtem, mint még soha életemben, és tudtam, hogy hiába minden, nekem ehhez nem lesz erőm. Kész, elmondtam. Nem kérlek, hogy ne haragudj."

Ez "A fal" című novellám, tíz éve írtam, ahogy teltek az évek, egyre aktuálisabb lett, egyre szomorúbb voltam, ahogy évente újra és újra és újra megosztottam.
Hiszek abban, hogy mindenkinek jogában áll boldognak és szabadnak lenni, ismerek egymást nagyon szerető, harmonikus boldogságban élő meleg párokat, igen, olyanokat is, akiknek a börtönt is vállalni kellett a szerelemükért.
Hiszek abban, hogy a politikának és társadalomnak nem arra kell törekednie, hogy megnehezítse, hanem arra, hogy megkönnyítse az életüket.
Ha mindannyian megértéssel próbálnánk egymás felé fordulni, jobb hely volna a világ.
Egy interjúban egyszer rákérdeztek arra, mért írtam ezt a szöveget, nem gondolom-e hogy provokativ stb. Közben a fotós végig fotózott. Nem, válaszoltam, azért írtam ezt, mert hiszek abban, mindenkinek könnyebb volna az élet, ha nem kellene hazudni. (Lehet, nem egészen pontosan idézem magam.) Azt vettem észre, hogy a fotózás csattogó ritmusa kicsit lelassul, ahogy odanéztem, láttam, a fotós arcán csorognak a könnyek.


Vesztettem el munkát és talán olvasókat is emiatt a szöveg miatt, úgy tudom, ahhoz is hozzájárult, hogy szürke-fekete listára kerültem.
Bizom benne, hogy idén utoljára kell megosztanom, és köszönöm mindenkinek az értő és elfogadó olvasást.
Kívánom, legyen erőnk megőrizni a józan eszünket, tudjunk egymást elfogadva, boldogan és szabadon élni.
Minden élet más, máshogy nehéz.
Íróként az emberi lét teljességét kell megmutatnom, a boldogsághoz és a boldogtalansághoz vezető különféle utakat.
Az empátia arról szól, hogy megpróbáljuk meghallgatni és megérteni egymást, bármilyen kellemetlen, bármilyen fájdalmas is.
Addig lesz béke, amíg képesek leszünk erre, vagy legalább megpróbáljuk.
Íróként nem hihetek másban.

22/06/2026

„Szükség van az alapok rendezésére annak érdekében, hogy ne romokra építkezzünk.”
Az elmúlt hetek mindenki számára meghatározó horderejű változásai után sokáig hezitáltam, mikor, mit, hogyan hozzam szóba.

Ami ma Magyarországon történik az olyan horderejű változás, ami mindenkit érint, bármit és bárhogyan is gondoljon a világról.
Az életünk eddigi 16 éves rendje látható, tapasztalható és számtalan rejtett módon is megváltozott és folyamatos változásban, alakulásban van azóta is.

Nap, mint nap fedezhetünk fel új rétegeket, érezhetjük magunkat egy hullámvasúton, ami az elmúlt és az elvetkező idősíkokba repítenek minket, összekeveredve korábbi történeteinkkel, néhol zavaros, kusza, bizonytalan, és sokszor ellentmondásos érzésekben találva magunkat.

Akik régebb óta itt vagytok, nem fogtok meglepődni, ha arról szeretnék most írni, hogy mindaz a változás, ami most velünk történik - nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy függetlenül attól, hogy várta, vágyta ezt a változást vagy éppen, hogy nem –az, ami történik velünk, bennünk, az természetes és normális érzelmi következmény, gyász.

Az egyéni és csoportos veszteségfeldolgozó folyamatainkban nagyon sokan osszátok meg, hogy mennyire zavaró a gyász szót használni, ha nem haláleset történt, mert annyira ahhoz köti ezt a szót a társadalmi szokás.
Talán segítő lehetne más szót használni erre az érzelmi folyamatra, de éppen ez talán a lényege, hogy ugyanaz, bár minden veszteségünkben másképpen zajlik bennünk és ez épp, hogy a gyász folyamata.

Alapvetően formálta az életem történéseinek, történeteinek, a mindennapok tapasztalatainak, érzelmi és más reakcióimnak a megértését és főleg azt, hogy mit is tudok tenni, ez a veszteségtudatos szemüveg.

Valahogyan így:
VÁLTOZÁS az életünkben (számunkra jelentős vagy visszavonhatatlan) ➡️ VESZTESÉG (életünk addigi rendje valahogyan megváltozik, ami és ahogyan addig volt, az már nincs, vgay nem olyan formában, „elveszett”)➡️GYÁSZ (veszteségre, tehát a változásra adott érzelmi reakció, ami sajátosan egyedi, érzések széles és gyakran ellentmondásos skálája)

A Napfogyatkozás Egyesület elindította a Rendszerváltók Veszteségei Platform-ot annak érdekében, hogy az elmúlt 16 évben és a választási időszakban megélt veszteségeket rendszerezhetővé és kezelhetővé tegyék a társadalom széles köre számára.
Itt lehet többet megtudni a kezdeményezésről:
https://gyaszportal.hu/programok/rendszervaltok-vesztesegei-platform

Képzeljétek június 3-án, az első Rendszerváltók Vesztesége Platform – Építsük Újra a Jövőnket online műhely alkalmon én is részt vettem.

„Sokan folytattak aktív tevékenységet a demokráciáért és éltek meg méltánytalanságot, izolációt, kudarcot. Az elmúlt 16 év hatása egyéni, családi, közösségi és intézményi, szervezeti szinten is érezhető volt, a veszteségek begyűrűztek az élet minden területére. Emberi kapcsolatokba, munkaerő-piaci helyzetekbe, a társadalmi folyamatokba, nyilvános és magánszférába. Az aktivitás kimerülése, az elfáradás, a kiégés több körben jelent meg az egyének és a szervezetek, mozgalmak életében is.
Sokan éppen most, hogy le tudtak ereszteni, férnek hozzá a dühökhöz, méltánytalanságok miatt érzett szégyenhez és szomorúsághoz, szorongáshoz, döbbenethez, és ahhoz az érzéshez, hogy a bizalmukat és ráhagyatkozásukat is elvesztették, sőt az örömre való képességüket is – mert még most is folyamatosan készenléti állapotban vannak.
Ezt a komplex egyéni és kollektív megélést csakis a veszteségek és a gyászfolyamatok komplex és innovatív szemléletével lehet megközelíteni tudva, hogy ugyanaz az esemény mindenki számára másképp veszteség, és mindenki mást élt meg veszteségként az elmúlt 16 évben. Tudva, hogy a veszteségek nem lineárisak és egységesek, hanem sajátos dinamikájuk és ritmusuk van egyénileg és a veszteség típusától függően.
A műhelyeken összerakjuk a résztvevők idővonalát, megtöltjük a személyes megélésekkel és veszteségekkel – rendszerezve, hozzáférve, kezelhetővé téve. Kapcsolódunk önmagunkhoz is, megosztással pedig egymáshoz. Gyakoroljuk mekkora hozzáadott értéke van a veszteségeken keresztüli kapcsolódásnak – mert validál, támogat, biztonságba helyez.
Sokan elmondták: kimondani, összeszedni már önmagában nagy segítség, együtt átlátni ennek az időszaknak a sokszorosan összetett veszteségeit pedig egy rendszerező, reflektív tapasztalat. Elhelyez, a saját idővonalunkba is integrálja a tapasztalatainkat.
Szükség van az alapok rendezésére annak érdekében, hogy ne romokra építkezzünk.
Gyertek el, szánjatok magatokra három órát és ne kicselekedjétek a rendezetlenség feszültségét. Építsünk együtt egy fenntartható szervezeti és aktív mozgalmi közeget, és egy veszteségtudatos és szolidáris társadalmat.”

19.06.2026 - Rendszerváltók Vesztesége – a gyógyulástól az újjáépítésig Június elején tartotta a Napfogyatkozás Egyesület és a Civil Kollégium Alapítvány közös kezdeményezését: a Rendszerváltók Vesztesége Platform első,...