Mártáné Papik Anita tanácsadó szakpszichológus

30/08/2026

26/08/2026

A nyár a gyerekek számára általában a szabadságot, a kötetlenebb napokat, a későbbi lefekvést és a kevesebb elvárást jelenti.

Szeptemberben mindez egyik napról a másikra megváltozik.

Újra korán kell kelni.
Figyelni kell.
Alkalmazkodni kell.
Teljesíteni kell.
Visszatérnek a szabályok, a feladatok és a kötöttebb napirend.

Ne várjuk el, hogy ez az átállás azonnal és zökkenőmentesen menjen.

Nekünk, felnőtteknek sem mindig könnyű egy hosszabb szabadság után újra munkába állni. A gyerekektől se várjuk el, hogy szeptember első napjától ugyanazon a fordulatszámon működjenek, mint ahol júniusban abbahagyták.

Az első hetekben lehetnek fáradtabbak, ingerlékenyebbek, szétszórtabbak vagy érzékenyebbek. Ezek a reakciók sokszor az alkalmazkodás természetes velejárói.

Egyszerűen idő kell.

Idő, hogy a testük visszaszokjon a ritmushoz.
Idő, hogy újra megtalálják a helyüket a közösségben.
Idő, hogy megszokják a terhelést.
Idő, hogy ismét otthonosan mozogjanak a hétköznapok rendjében.

Amit szülőként ilyenkor adhatunk:

♡ fokozatos visszatérést a megszokott napirendhez
♡ elegendő alvást és pihenést
♡ kevesebb sürgetést
♡ türelmet az első hetek hullámzásaihoz
♡ beszélgetést a teljesítmény számonkérése helyett
♡ és annak biztonságát, hogy nem kell rögtön tökéletesen teljesíteni.

22/08/2026

Kétévesen Temple Grandin olyan világban élt, ahol a hangok szinte fájtak a fülének, egy puha ruha érintése pedig úgy égette a bőrét, mintha durva smirglivel dörzsölnék.

Amikor az orvosok 1947-ben megvizsgálták a még beszélni sem tudó kislányt, lesújtó választ adtak a családjának: azt javasolták, adják intézetbe, ahol élete végéig élhet.

Az autizmust akkoriban reménytelen állapotnak tartották. Egy bezárt ajtónak, amely mögött a gyermekre csak magány és elszigeteltség vár. Temple édesanyja azonban nem volt hajlandó lemondani a lányáról.

Feltűrte az ingujját, és végtelen türelemmel, szóról szóra tanította beszélni. Minden erejével azért küzdött, hogy gyermeke ne a világtól elzárva, hanem annak teljes jogú részeként élhessen.

Az iskolában Temple-nek rengeteg nehézséggel kellett szembenéznie. A társai gyakran csúfolták, mert másként viselkedett, mint ők.

Az igazi nyugalmat végül egy váratlan helyen találta meg: a farm csendjében, a lovak és a szarvasmarhák között. Figyelni kezdte az állatokat, és hamarosan észrevett valamit, ami később az egész életét megváltoztatta.

Az állatok sem szavakkal kommunikáltak. Olyan apróságoktól is megrémülhettek, amelyeket mások észre sem vettek: egy kerítésen lengő kabáttól, a földre vetülő árnyéktól vagy egy hirtelen megmozduló zászlótól.

Temple azonnal érezte, hogy van bennük valami közös.

Később így magyarázta el, hogyan működik az elméje:

„Képekben gondolkodom, nem szavakban. Számomra a szavak olyanok, mint egy második nyelv.”

Mivel az érzéseket és a körülötte lévő világot képekben dolgozta fel, szinte azonnal meglátta, mi rémíti meg az állatokat.

Nem engedte, hogy az autizmust pusztán hátránynak tekintsék. Különleges látásmódját arra használta, hogy örökre megváltoztassa az állattartás világát.

Négykézláb végigment azokon a folyosókon, amelyeken a marhákat terelték, hogy pontosan úgy lássa a környezetet, ahogyan ők. Észrevette az élesen beszűrődő fényt, a himbálózó láncokat és a sötét árnyékokat, amelyek miatt az állatok félelmükben megtorpantak.

„A természet gyengéd. Az állatoknak vizuális nyugalomra van szükségük” – vallotta.

Kitartóan tanult, zoológiai és mérnöki végzettséget szerzett, majd olyan íves terelő- és rakodórendszereket tervezett, amelyekben a jószágok félelem, pánik és fölösleges szenvedés nélkül haladhattak.

Napjainkban az Egyesült Államok szarvasmarha-kezelő létesítményeinek több mint fele az ő forradalmi elképzeléseit alkalmazza.

Temple Grandin megmutatta a világnak, hogy a másság nem kijavítandó hiba.

Hanem az emberi gondolkodás egyik különleges formája.

Az ő sikere bizonyította be, hogy a megszokottól eltérően működő elme olyan problémákra is találhat megoldást, amelyek felett mások egyszerűen elsiklanak.

Miközben az állatok életét t***e nyugodtabbá és emberségesebbé, az embereknek is segített másként tekinteni az autizmusra. Nem teherként, hanem egy különleges látásmódként, amelynek önálló értéke van.

Temple a Colorado Állami Egyetem elismert professzora lett, könyveket írt, és bejárta a világot, hogy családok millióival ossza meg a történetét.

Azok a szülők, akik korábban rettegve fogadták gyermekük autizmusdiagnózisát, ma az ő életére nézve újra képesek reménykedni.

Temple Grandin élő bizonyítéka annak, hogy minden gyermekben ott rejtőzik egy különleges erő. Nekünk pedig időt, türelmet és szeretetet kell adnunk ahhoz, hogy ez az érték felszínre kerülhessen.

Amikor megnyitjuk a szívünket azok előtt, akik másként érzékelik és értelmezik a világot, az egész világunk szelídebbé, elfogadóbbá és szebbé válik.

Temple egy magányos, szavak nélküli gyermekkorból indult, mégis állatok millióinak életét t***e nyugodtabbá.

Története arra emlékeztet bennünket, hogy az igazi szeretet nem akarja megváltoztatni azt, aki különbözik tőlünk.

Csak megadja neki azt a biztonságot és szabadságot, amelyben azzá válhat, akinek született.

06/08/2026

A rendelőmben gyakran találkozom olyan szülőkkel, akik kétségbeesetten mesélik, hogy a gyermekük újra és újra megbetegszik, minden éjszaka bepisil, visszatérő hasfájással vagy fejfájással küzd, esetleg olyan tünetei vannak, amelyekre az orvosi vizsgálatok nem találnak magyarázatot. Teljesen természetes, hogy ilyenkor először gyermekorvoshoz, szakorvoshoz vagy gyermekpszichológushoz fordulnak. Ez így van rendjén.

Egy tapasztalt szakember azonban nemcsak a gyermeket figyeli, hanem azt is, hogy milyen családi rendszerben él. Gyakran ugyanis nem a gyermek a probléma forrása, hanem ő az, aki a család fájdalmát a saját testével vagy viselkedésével jeleníti meg. A gyermek ilyenkor a tünet hordozója, miközben a valódi nehézség sokszor a párkapcsolatban, a szülők közötti feszültségben, a kimondatlan konfliktusokban vagy az érzelmi eltávolodásban gyökerezik.

A család egy rendszer. Ha a rendszer egyik része sérül, annak hatása előbb-utóbb minden családtag életében megjelenik. A kisgyermek különösen érzékeny erre. Nem érti a veszekedések okát, nem tudja megfogalmazni, hogy anya és apa között mi változott meg, de pontosan érzi a feszültséget. Érzi a hideg csendet, a távolságtartást, az elfojtott haragot, és azt is, amikor a szülők már nem egymásra figyelnek.

A gyermek számára a legfontosabb szükséglet a biztonság. Ennek alapja pedig nem csupán az, hogy legyen mit ennie vagy legyen tető a feje fölött, hanem az is, hogy azt élhesse meg: anya és apa egymás szövetségesei. Egy szeret***eljesen együttműködő szülőpár jelenti számára azt az érzelmi talajt, amelyre biztonsággal építheti a saját fejlődését.

Éppen ezért előfordul, hogy egy gyermek – természetesen teljesen tudattalanul – tüneteket kezd produkálni. Nem manipulálni akar, hanem így próbál segítséget kérni. Amikor ugyanis egy gyermek megbetegszik, a szülők legtöbbször azonnal félreteszik a vitáikat. Együtt mennek orvoshoz, közösen aggódnak, közösen gondoskodnak róla. Újra csapatként kezdenek működni. A gyermek pedig pontosan erre a kapcsolódásra vágyik.

Fontos, hogy nem minden gyermekbetegség mögött áll párkapcsolati probléma. Súlyos hiba lenne minden tünetet kizárólag lelki okokkal magyarázni. A testi betegségeket mindig ki kell vizsgálni, és az orvosi diagnózis elsődleges. Ugyanakkor vannak olyan helyzetek, amikor a negatív leletek ellenére a tünetek újra és újra visszatérnek. Ilyenkor érdemes feltenni egy másik kérdést is: vajon mit próbál elmondani a gyermek a tünetein keresztül?

Általánosságban is igaz, hogy az ember személyes problémái sokszor csak a kapcsolataival együtt érthetők meg igazán. Ha egy gyermek újra és újra megbetegszik, miközben minden vizsgálati eredménye negatív, akkor előbb-utóbb felmerül a kérdés: valóban csak a gyermeket kell gyógyítani, vagy magát a családi rendszert is?
A gyermek a legérzékenyebb tagja, ő az, aki először jelzi, hogy valami kibillent az egyensúlyából. A tünet ilyenkor nem az ellenség, hanem egy fontos üzenet.

Arra hívja fel a figyelmet, hogy a családnak nemcsak egy beteg gyermekre, hanem több kapcsolódásra, több biztonságra, több őszinte beszélgetésre és egymás felé fordulásra lenne szüksége.
Mert nagyon sokszor nem a gyermeket kell "megjavítani". Hanem azt a kapcsolatot, amelyben él.





(Fotó: Celion Aspensen)

25/07/2026

21/07/2026

✨ A gyermekvállalás nem csupán biológiai kérdés, hanem lelki, kapcsolati és társadalmi is.

Soltész Krisztina klinikai szakpszichológus a pontjókor! vendége, akivel ReproMind programja kapcsán beszélgetünk. A kezdeményezés célja, hogy azok, akik gyermeket szeretnének, hiteles tudással, megfelelő támogatással és kevesebb akadállyal hozhassák meg életük egyik legfontosabb döntését.

Szó lesz többek között a termékenységtudatosságról, a gyermekvállalással kapcsolatos tévhitekről, az „elég jó szülő” szemléletről, a meddőségi krízisek és a reprodukciós veszteségek lelki oldaláról, valamint arról, hogyan teremthetünk támogatóbb társadalmi és munkahelyi környezetet a gyermekre vágyók számára. 🤝

pontjókor! Fehér Mariannal minden hétköznap 11h-tól 12h-ig a radiocafén.

!

19/07/2026

‼️

Ezt most itt hagyom egy pillanatra, mert nekem is kell egy levegővétel ehhez.

Épp előbb jött velem szemben TikTok-on a történet, de nem tudom, hogy a szülők hogyan bírják.

Az anyja sír, és közben próbálja elmondani, milyen volt Barbara. Hogy milyen vidám tudott lenni. Hogy mennyire szeretett alkotni. Hogy teli volt tervekkel. Az apja alig kap levegőt. Mondana valamit, de a mondat felénél elakad, mert a torka összeszorul, és nincs az a szó, ami ezt a fajta fájdalmat ki tudja fejezni.

Ezek a szülők mindent megcsináltak, amit tehettek. Átiratták. Beszéltek a tanárokkal. Figyeltek rá otthon. Kérdezték. Próbálták elérni. Nem ők hibáztak – és mégis ők azok, akik most egy üres gyerekszobára néznek, és nem tudják, hogyan keljenek fel reggel.

Most jön az a rész, amitől a markomba szorítom a kezem és le kell tennem a telefont egy percre, mert nem bírom.

Barbara halála után a társai nem álltak le. Nem elég, hogy bántották, amíg élt. Miután meghalt – miután vonat elé állt, tizenhárom évesen, mert nem bírta tovább – viccet csináltak belőle. Abból, ahogyan meghalt. Azt mondták: ilyen nyomorék. Ilyen százalékos.

Egy halott kislányról. Aki a társuk volt. Aki mellettük ült az órán. Aki az ő szemeik láttára ment tönkre, hónapról hónapra, napról napra – és ahelyett, hogy egy szót szóltak volna, nézték, ahogy összetörik. Most, hogy megtört végleg, röhögnek rajta.

Nem tudom, mit éreznek ezeknek a gyerekeknek a szülei, ha ezt olvassák. Nem tudom, mit mondanék nekik, ha szemben állnék velük. Valószínűleg semmit, mert a düh és az undor közül egyiket sem tudom szavakba önteni úgy, ahogy kellene.

Barbara szülei nem vádolnak senkit. Nem akarnak bosszút. Nem tartanak felelősnek egyetlen tanárt, egyetlen iskolát, egyetlen szülőt sem. Tudják, hogy a tanárok próbáltak segíteni. Tudják, hogy az iskola nem akarta ezt.

Csak azt kérik – és ez az, amitől össze fogok törni –, hogy más szülőkkel ne történjen meg ugyanez.

Az édesanya, aki a kislányát eltemette egy hónapja, nem bosszúért áll a kamera elé. A gyásza közepén, az összeomlás szélén, azzal a reménnyel áll oda, hogy ha elmondja, ami történt – talán valahol egy anyuka ma este leül a gyerekéhez, és megkérdezi: bántanak? Talán valahol egy gyerek ma este felveszi a telefont és hívja a Kék Vonalat, mert olvasta, hogy van kihez fordulni. Talán valahol egy osztálytárs holnap reggel odamegy ahhoz a gyerekhez, aki mindig egyedül áll a szünetben, és mellé áll. Csak mellé áll. Nem kell mondani semmit – csak odaállni.

Szinte nincs olyan iskola, ahol valamilyen formában ne lenne jelen a bántalmazás. Mindenki tudja. A tanárok tudják. A szülők tudják. A gyerekek tudják. Az a gyerek is tudja, aki csinálja – és az is tudja, akit éppen bántanak. Mégis azt mondjuk: ilyen az élet. Keményedj meg. Majd kinövik.

Pedig vannak helyek, ahol ezt komolyan veszik. Ausztriában egyetlen kinevetésért igazgatói figyelmeztetést kap a gyerek. Fenyegetésért vagy verbális bántalmazásért azonnali felfüggesztés. Nem tolerálják, nem magyarázzák, nem mondják azt, hogy majd kinövi. Az első alkalommal lépnek. Magyarországon Barbara két iskolát járt végig, mindkettőben bántották – és nem történt semmi, ami megállította volna.

Barbara nem nőtte ki. Barbarának nem adtunk rá időt.

Ha a tizenhárom éves kislányod az iskolában minden nap azt hallja, hogy nem elég, hogy nem tud beszélni, hogy nem ide való – és ezt hónapokig, évekig kapja, szünet nélkül, úgy, hogy senki nem áll mellé – te mit gondolsz, mit fog érezni? Azt, hogy az élet szép? Azt, hogy csak meg kell keményedni?

Nem. Kisebb általánosítással azt fogja érezni, hogy minden fájdalom gyengébb, mint ami a lelkében és a szívében akkor érez.

Barbara gitározni szeretett volna. Olyan dolgot akart csinálni a kezével, ami szép hangot ad, ami örömet okoz, ami megmarad. Nem maradt meg. Nem hagyták, hogy megmaradjon. Bele se merek gondolni, hogy milyen szép dallamokat adhatott volna nekünk.

Az édesanyja azt kéri: fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Barbara is csak azt várhatta, hogy valaki odamenjen hozzá. Nem ment senki.

Ha te vagy valakit a környezetedben nehéz helyzetben van: Kék Vonal 116 111 – ingyenes, anonim, éjjel-nappal hívható.

Kép forrása: TikTok videóból kivágva, AI által szerkesztve

12/07/2026

Sokszor észre sem vesszük, mennyire jó nekünk.

Mert mindig van valami, ami elrontja a napot.
Egy szó, amit rosszul értettünk.
Egy ember, aki nem úgy reagált, ahogy szerettük volna.
Egy hír, amitől újra összeszorul a mellkasunk.
És ilyenkor legyintünk, hogy „milyen jó lehetne, ha…”

De közben annyi mindenünk van,
amit talán észre sem veszünk.

Egy kávé reggel, amit végre nyugalomban megiszol.
Egy hívás, amit még felvehetsz, mert Tőle érkezik.
Egy gyerek, aki nevetve rohan feléd.
A test, ami még mindig bírja,
még ha néha fáj is.
A levegő, amit beszívsz,
és az a pillanat, amikor egy kicsit könnyebb lesz tőle.

Nem, az élet egyáltalán nem tökéletes.
De ritkán vesszük észre,
hogy amit most természetesnek hiszünk,
az valaha minden vágyunk volt.

És nem kell hálalistát írni,
nem kell mantrázni, hogy minden rendben van.
Elég, ha néha csak megállsz,
és nem a hiányt nézed,
hanem azt, ami most is van.

Mert lehet, hogy nem nagy,
nem fényes, még csak nem is mindig színes,
de a Tiéd.

És lehet, hogy épp ez a pillanat az,
amire egyszer vágyakozva gondolsz vissza.
(Todorovits Rea)

05/07/2026