23/08/2018
Élet-utak 11.:„ A fehéret is feketének láttam”
„Büszke vagyok magamra. Békében telnek a mindennapjaim. Helyén tudom kezelni a történéseket. Szeretem önmagam."- Mondatok, melyeket fél éve nem lettem volna képes kijelenteni. 23 évesen olyan mélyen voltam a "saját valóságomnak” titulált iszapba beleragadva, hogy Zsuzsa nélkül sosem tudtam volna kimászni. A fehéret is feketének láttam. Teljes kilátástalanság, torz énkép, nulla önértékelés, gyermekkoromból hozott állandó, kínzó megfeleléskényszer uralkodott el rajtam, majd idővel egyre gyakoribb pánikroham formájában ütötte fel a fejét. ...ès mégis, rajtam kívül mindenki azt látta, hogy teljesen rendben van az életem; fiatalon biztos munkahely, családi hattér, párkapcsolat, önállóság. Én pedig kétségbeesetten kerestem valamiféle bizonyosságot. Valakit, aki segít talpra állni. Aki mellett megszűnik az állandó feszengés és pánik. Közel 4 hónapja kerestem fel Zsuzsát először. A közelmúltban váltottam pozíciót és léptem új párkapcsolatba. Az ezek által okozott stressz és egyéb lelki problémák (ma már tudom, hogy ezek mind örökletes konfliktusok voltak) folyamatos fizikai tüneteket is produkáltak. Nem tudtam, pontosan miért megyek Zsuzsához, hisz "minden rendben van az életemben, nem?", nem voltak elvárásaim, nem tudtam, mire számítsak. Csak azt akartam, hogy valaki segìtsen. Az első alkalom Zsuzsánál olyasfajta felismerést eredményezett, amit mai napig nem tudok szavakba önteni és ha rágondolok is könnybe lábad a szemem. Olyan mértékű belső háború volt bennem, aminek következtében teljesen elvesztettem a kapcsolatot önmagammal. Mindent és mindenkit a saját lelki egyensúlyom, békém és boldogságom elé helyeztem. Tökéletesen akartam teljesíteni a munkahelyen - sosem 100, mindig is 120%-ot akartam nyújtani -, mindent oda akartam adni önmagamból az új páromnak, bizonyítani akartam a szüleimnek, hogy bármire képes vagyok, amit eltervezek. Nem tudtam, honnan ered ez a megfeleléskényszer, ami lassan felőröl, hisz sosem állítottak magas elvárásokat elém a szüleim, azokat mind magam generáltam. - Gondoltam én. Majd sikerült megérteni a "miért"-eket. Összeállt a kép, hogyan lett ez belém kódolva, miért akartam "tökéletes" lenni, ezzel kényszerítve ki azt a törődést, amit valójában sosem kaptam meg. Látszólag pedig hibátlan nevelésben részesültem. Mégis olyan ez, mint az a bizonyos alma, amely belülről rohad. Olyan gyerekkori töréseket dolgoztunk fel, amikről nem is hittem volna, hogy ennyire erősen bennem élnek. Zsuzsa segített elfogadni, hogy gyakran az emberek legjobb szándékuk ellenére sem képesek segíteni. Egyedül én lehetek önnön magam megmentője. Hogy vannak emberek, akiket el kell engedni, akikkel le kell redukálni a kapcsolatot, ha a gyógyulás útjára szeretnék lépni. Ez nem árulás, vagy hálátlanság. Sokkal inkább egymással össze nem egyeztethető látásmódok helyén kezelése, elszeparálása. Hogy úgy szeressem, fogadjam el, és legfőképp értékeljem magam, ahogy vagyok. Hogy ne akarjak erőmön felül teljesíteni. Hogy ne akarjak mindenkit megmenteni. Hogy a szeretetemet olyan embernek közvetítsem, aki azt megbecsüli és nem az ablakon dobja ki. "Mert csak azt a cserepet érdemes öntözni, amelyben virág is van." A legutóbbi találkozásunkról úgy jöttem el, hogy jól éreztem magam, de aggódtam, ez csak átmeneti. Azòta eltelt egy jó pár hét, és elmúlt az aggodalom. Nemcsak a legfőbb problémaforrásokban érzem az óriási javulást (munka, kapcsolat, család), de olyan apró élethelyzetekben is, amikről sosem gondoltam volna, hogy így is lehet őket kezelni. Nem emlékszem a legutóbbi pánikrohamomra. Nem voltak indokolatlan kiborulásaim probléma-, konfliktushelyzetekben. A dolgaim jól alakulnak, anélkül hogy én beleszakadnék. Már nem félek "egyedül" lenni. A magànèletemben ès a munkahelyemen is kiegyensùlyozott vagyok. Boldogan telnek a mindennapjaim. Mérhetetlenül hálás vagyok, Zsuzsa!”
