12/10/2026
ÖNAZONOSSÁG 2/3.
AMIKOR MÁR NEM TUDSZ UGYANÚGY KAPCSOLÓDNI
Tegnap arról írtam, mi történik, amikor egyre inkább a saját igazunkat éljük. Van ennek egy fájdalmas következménye is: átrendeződnek a kapcsolataink.
Némelyik elmélyül, mások kikopnak. És lesznek emberek, akikhez már nem tudsz úgy kapcsolódni, mint korábban.
Különösen nehéz mélyen kapcsolódni ahhoz, akiről azt érzed, nem a saját igazát éli. Látod, hol csapja be magát. Hol gyárt alibit ahelyett, hogy döntene és vállalná a következményeket.
És ezt rohadt nehéz közelről nézni.
Kívülről ugyanis az önbecsapásaink sokkal szembetűnőbbek. Ezzel én is így vagyok. 😃 A barátaim néha rég látják, mit művelek magammal, miközben én még briliáns ideológiákat gyártok arról, miért érdemes fenntartani az adott helyzetet.
Mindannyiunknak vannak vakfoltjaink.
Az önbecsapás általában véd valamitől: veszteségtől, konfliktustól, bizonytalanságtól, egyedülléttől. Csakhogy ennek ára van.
Mély intimitás nehezen jön létre ott, ahol az igazságot folyamatosan kerülgetni kell. Ahol nekem is alkalmazkodnom kell a másik önbecsapásához, hogy fennmaradjon a kapcsolat.
És egy ponton ez már az én önazonosságomról is szól.
Nemrég volt egy fájdalmas felismerésem. Közel kerültem valakihez, miközben egyre világosabban láttam, hogy van közöttünk egy értékrendbeli különbség.
Nem azért, mert ő rosszabb nálam, vagy én „előrébb tartok”. Hanem mert mást jelentett számunkra a saját igazunk vállalása.
Miközben tisztán láttam, hogy ő hol nem választja önmagát, egyszer csak észrevettem: ha én ezt a kapcsolatot választom, én sem választom önmagamat.
És lefüleltem egy régi mintámat is: várom, hogy a másik majd egyszer megtegyen egy fontos lépést. Csakhogy ilyenkor nem őt választom itt és most, hanem egy lehetséges jövőbeli énjét.
Ez az önazonosság egyik legkeményebb része.
Nem az a kérdés, szeretünk-e valakit. Hanem hogy tudunk-e úgy kapcsolódni hozzá, hogy közben ne adjuk fel önmagunkat.
És néha erre a fájdalmas válasz: nem.