05/09/2026
Nem tudom, hová vezet az út.
Amikor elindultam, tudtam, hogy nem lesz könnyű. Tudtam, hogy elfáradok lesznek napok, amikor fájni fog a lábam. Valamint Fokiért is felelőséget vállaljak. De valamiért mégis elindultam.
Nem azért, hogy egyszer elmondhassam, hogy megtettem.
Nem a kilométerek miatt.
Nem azért, hogy büszkén mutogathassam, "Igen, egy szamárral körbe sétáltam a Balatont."
Azért indultam el, mert egy állat életéért valóban felelősek vagyunk, ha egyszer úgy döntöttünk, hogy magunk mellé vesszük.
Talán kívülről furcsának tűnik, hogy egy 17 éves lány egy szamárral útnak indul és sétal vele. Nekem viszont ez sokkal többet jelent egy túránál.
Azt szeretném, hogy ha gyerekek találkoznak velünk az út során, és elgondolkodnak azon, hogy mit jelent egy állatot szeretni akkor megérte.
Szeretni egy állatot nem csak azt jelenti, hogy megsimogatjuk, amikor kedvünk van. Nem csak azt, hogy akkor foglalkozunk vele, amikor nekünk jó.
Szerintem az állatszeretet ott kezdődik, hogy ha akkor is felelősséget vállalunk érte, amikor fáradtak vagyunk. Elfogadjuk, hogy neki is lehet rossz napja. Megértjük, hogy ő nem egy tárgy, amit megveszünk, hanem egy érző élőlény, akinek az egész életére hatással lesz az, ahogyan bánunk vele.
Ezt szeretném megmutatni a gyerekeknek.
Az állatok nem egy pillanatnyi döntés.
Amikor magunkhoz veszünk egy életet, onnantól kezdve felelősséggel tartozunk érte.
Nem tudom, hová vezet ez az út. De amíg Foki mellettem lépdel, nem félek attól, hogy túl lassan haladok.
Talán éppen ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanított nekem.
A világ állandóan azt mondja, hogy menj gyorsabban. Teljesíts többet. Legyél jobb. Haladj.
Ő pedig csak sétál mellettem.
És néha azt érzem, hogy talán ő érti a legjobban, miről szól az élet.
Nem számolja a kilométereket.
Nem érdekli, hányan néznek minket.
Nem akar megfelelni senkinek.
Csak megy mellettem.
És közben én is kezdem megérteni, hogy nem mindig az a legfontosabb, hogy milyen messzire jutunk.
Hanem az, hogy közben mit hagyunk magunk után.
Talán ő másnak csak egy szamár.
Nekem viszont ő lett az útitársam.
Rájöttem hogy nem kell minden lépésnek könnyűnek lennie ahhoz, hogy megérje megtenni.
Fáradt lábakkal is lehet boldog szívvel hazafelé tartani.
És talán egyszer, ha visszanézek erre az egészre, nem arra fogok emlékezni, hogy hány kilométert tettünk meg.
Hanem azokra az emberekre, akikkel találkoztunk.
A gyerekekre, akik megálltak mellettünk.
A kérdésekre, amiket feltettek.
A pillanatokra, amikor valaki talán egy kicsit másképp nézett ezután egy állatra.
Ha csak egyetlen gyerekben elülteti ez az út azt a gondolatot, hogy egy állat érző lény, akiről egész életében felelősséggel kell gondoskodni, akkor minden fáradt lépés megérte.
És ha egyszer majd valaki megkérdezi tőlem, miért indultam el egy szamárral ilyen hosszú útra, talán nem is tudok majd egyetlen mondattal válaszolni.
Csak annyit mondok majd:
Azért, mert szerettem volna, hogy ne csak én tanuljak meg lassabban élni, hanem valaki más is megtanuljon egy kicsit felelősebben szeretni.
Sok szeretettel: Bettina! ❤️
