24/11/2025
A lélek poklai
Járjuk a lélek poklait. Néha le kell szállni oda is… Az a feladatom, hogy kísérjem az embereket, akik erre kérnek… sokkal könnyebb rátalálni a saját utunkra, vagy elgördíteni róla az akadályokat, ha valaki kísér. Valaki, aki elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk, aki valóban figyel ránk. Aki nincs benne nyakig a problémáinkban, és kívülállóként jobban rálát.
De szeretettel lát rá. És nincs mese, a bizalom az bizalom. Ha felkeres, ha rám bízza a lelkét, az felelősség. Nem az ő felelősségét veszem át, az neki kell a gyógyuláshoz. Ez az én felelősségem, a kísérés felelőssége, hogy nem hagyom ott útközben. Akkor sem, ha nagy kedvem volna hozzá. Ki szeretne magától leereszkedni a poklok poklába? De ha ő éppen ott van… Van, amikor a körülmények teremtik meg a poklot, az élet, a betegségek. Van, amikor a múlt, a családnak nevezett rettenet. És van, amikor mi magunk teremtjük, a gondolatainkkal…
Az még könnyebb, amikor a sok eset közé bekerül egy-egy nehezebb, azzal még el lehet bírni… De vannak napok, amikor a tanítás csak erről szól… Amikor az első eset után a legszívesebben felállnál, köszönöd szépen, elég is volt mára, egyébként is, inkább elmegyek targoncásnak. Az utcánk végén éppen raktárost keres a cég… Aztán jönnek a többiek, és döbbenten állapítod meg, hogy valamit nagyon meg akar ma magyarázni a Sors neked, különben miért küldene egyszerre ilyen nagy dózisban pokoljárókat? És mind huszon-harmincévesek.
Van, aki az őrület határán billeg, és zokogva kér, tartsd meg… de tudod, hogy erre képtelen vagy, erre senki nem lenne képes. Próbálsz neki segítséget találni, együttérzően, gyengéden úgy elmagyarázni, mit is tegyen, hogy ne érezze közben azt, hogy te is cserbenhagyod, mint a világ körülötte…
Van, aki több daganatos betegséggel is küzd egyszerre, mind most derült ki, és egymástól függetlenek… épp arról beszél, hogy mindenki azt mondja neki, milyen erős, mert ilyen pozitív és bizakodó és hogy ők ezt nem bírnák végigcsinálni… pedig dehogynem, senki nem akar hős lenni, csak nincs más választása, ha élni akar, mint végigcsinálni…
Van, aki törékeny fiatalsága ellenére már rengeteg műtéten túlvan, többször élesztették újra, és úgy mesél a pokláról, mint más arról, hogy mit főzött ma… Hallgatom és közben azt érzem, elő kell kapnom a képzeletbeli kristálybúrámat (Brandon Bays után szabadon), és magamra húzni, hogy halljam és lássam és tudjak figyelni rá, de ne vegyem át a szenvedéseit, mert akkor felállok, és megyek inkább targoncásnak… És akkor ő ismét megtapasztalná azt, amit a mindennapi életben folyton átélhet, hogy ezt képtelenek végighallgatni az emberek, képtelenek vele együttérezni, mert túlságosan fáj vagy ijesztő… ugyanolyan tabu ez, mint a halál. Gyorsan ráöntenék, hogy ez fejben dől el, gondolkodj pozitívan, és más kegyetlenségek, vagy ellátnák jobbnál jobb csodaszerekkel, és elmenekülnének.
Járjuk közösen a poklokat. Mindenkié más. Van, aki zokog, mert meg akar halni. Van, aki zokog, mert retteg attól, hogy meghalhat. Van, akinek a szerette most haldoklik. Van, akit a gyásza fojtogat. Van, aki félelemben, rettegésben él, van aki a bűntudata foglya. Van, aki egy-egy nehéz családtagja révén együttél a brutális múltjával. Sokféle pokol létezik.
Sokan vagyunk, akik segíteni szeretnénk. Nem vagy egyedül.
Amikor kísérem, közben figyelem saját magamat is, a testemet, az érzéseimet, milyen üzenet jön. Nem hagyom, hogy a gondolataim, a mindent megoldani akaró racionális agyféltekém félrevigye a dolgokat, mert az intuícióm sokkal jobb ötleteket súg. Vagy ami a legjobb, ha őrá tudok végig figyelni, gyakran ő maga adja meg a kulcsot. Az a legjobb út rendszerint…
És megyünk együtt. Pokol, igen, sokszor jönnek az érzések is, sírunk és nevetünk együtt. Helye van minden emberi érzésnek, gondolatnak. Neki pedig ez nagyon jólesik, hatalmas megkönnyebbülés: Akkor normális vagyok? Mások is szoktak ilyeneket gondolni? És meglepő, hogy mekkora energia, összetartó, és megtartó erő van abban, ha ugyanez csoportban történik! Ha bátran merünk tabukat döntögetni, nehéz témákat bevállalni… felszabadító erejű lesz, és elképesztő, hogy mennyire megférnek egymás mellett a legkeményebb témák, a sírások és a hatalmas nevetések! Járjuk a poklot. És észrevesszük, hogy attól még, hogy pokol, itt is van napfelkelte… van fény, vannak apró örömök… Amik nem változtatják át, ami nem egy rózsaszín szemüveg, nem önbecsapás. Hanem erőforrások, élet, ami energiát ad, hogy bírjuk tovább csinálni.
Miközben kísérem, gyakran a saját poklomat is járom. Sokszor nehéz felkelni és továbbcsinálni. De amikor megtisztel a bizalmával, akkor megfogom a kezét, és én azt már nem engedem el. Ő elengedheti, de én kísérem, és akkor engedem el, ha más jobban tud neki segíteni, mint én. És erőt ad nekem is, feltölt, hogy látom, tudok segíteni. Hogy csak a meghallgató, rá figyelő, elfogadó jelenlétemnek milyen hatása van… nem én vagyok a varázsló, hiszen bárki más elfogadó jelenlétének ilyen hatása lenne.
Hatalmas ajándék, amikor egy sírósan induló beszélgetés végén közli, „A világvége mégis elmarad”, és nevetésben törünk ki. Vagy amikor egy beszélgetés közepén hirtelen elhallgat valaki, majd közli: „Nem beszélgetek veled tovább!!!” és nevetni kezdünk, mert tudjuk, ez azt jelenti, hogy rájött valami nagyon fontosra, amit természetesen azonnal el is mesél. De a nem szalonképes kifejezések is csupa jót jelentenek, az „aztak@rva” vagy a „b@sszameg” szintén fontos felismerések jelei szoktak lenni. Szeretem a munkámat nagyon. Része a pokoljárás is, de az megtisztelő, ha erre valaki felkér útitársnak. Ezután valami olyan közös út vár ránk, ami nagyon nehéz, de valódi, tiszta, őszinte és nagyon mély… és a gyémántokat mindig ott lehet megtalálni, a sötét, nehéz mélységben…
fva
